KŐSZEGI ANDRÁS
Mi hozott téged ennyire közel a zenéhez?
GUBA GÁBOR
Már gyerekkoromban nagyon közel kerültem a zenéhez. Zenei előkészítőbe jártam, ahol felmérték, hogy melyik az a hangszer, ami közel állhat hozzám, és a hegedűt javasolták. Azután 10-12 évig hegedültem, egy szimfonikus zenekarban játszottam, ez elkísérte a fiatal éveimet. Mellette sportoltam, tehát a sport és a zene mindig párhuzamosan ment az életemben, ami fantasztikus volt. Bár a szocialista rendszerben éltünk, de azért sokkal könnyebb volt a gyerekkorunk, mint a mostani gyerekeknek, akik hihetetlenül túl vannak terhelve. Én még könnyebben tudtam ezt a két dolgot kezelni. Utána családi indíttatás miatt műszaki irányba mentem, de
mindig éreztem, hogy nekem a zene, a művészeti világ az, ami közel áll hozzám, és a Jóisten megadta ezt a lehetőséget.
Amikor még csak a Hungaroton lemezkiadó volt és semmi más, az egyik gyerekkori barátom Kecskeméti János, aki ott dolgozott, szólt, hogy van egy lehetőség. Tudta, hogy milyen vágyaim vannak, ezért jelezte, hogy a komolyzenei osztályon megüresedett egy állás, és menjek be állásinterjúra. Még jó, hogy nem mondta, milyen nagy az érdeklődés, mert amikor megtörtént az állásinterjú, akkor mondták, hogy több mint hatvanan jelentkeztek erre az egy munkakörre. Óriási öröm volt, mert én kaptam meg az állást, így a Hungaroton komolyzenei osztályán kezdtem visszatérni a művészeti világba. Utána felgyorsultak az események, mert az akkori nagyágyú, a Multimédia tulajdonosa, Hegedűs László megalapította az MMC Records-ot, tehát a saját kiadóját. Ez az első független kiadó volt és párunkat kiemelt a Hungaroton égisze alól, ahol rengeteg zenésszel, művésszel ismerkedhettem meg, napi szinten jártak be hozzánk. Engem a komolyzene és a jazz kezelésére vett át. Az akkori párom, Deák Márta vezette Számalk Jazz klubban segítettem a szervezési háttérmunkákban, ahol Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Kőszegi, Pege, tehát tényleg a legjobbak léptek föl, hétről-hétre. Abban az időszakban ez nagyon-nagyon megragadott és akkor merült föl egy gondolat, hogy ez a zenei műfaj a jazz, komolyzene, világzene sokkal jobb közeget érdemelne Magyarországon. Akkor elég sokat jártunk Hollandiába és megtapasztaltam azt, hogy műfajonként milyen igényes kiszolgálások, milyen igényes tálalások vannak, ami Magyarországon akkor még nem volt honos. Akkor jött a CD-Bár. Egy olyan hangulatot akartunk létrehozni, hogy amikor a vendégek bejönnek egy ilyen üzletbe, akkor le tudnak ülni, kapnak egy kávét, teát, egy nagyon kulturált, szakmailag nagyon magas fokú kiszolgálást. Ezt így megálmodtuk és ’92-ben párommal megalapítottuk első saját cégünket. Ez volt a CD-Bár, és az Operával szemben lévő Székely Mihály utcában indult.
Akkor a könnyűzene nem foglalkoztatott?
De, úgy alakítottuk ki, hogy a CD-Bár az igényes zene fellegvára lett. A blues, rock, vagy akár az RNB rajongók és gyűjtők is hozzánk jártak be, egymásnak adta a kilincset a magyar művészvilág, a magyar szórakoztató ipar nagyjai, vagy akár a brazil és az argentin nagykövet. Szájról szájra ment a hír, hogy létrejött ez az üzlet.
Nem is volt akkor nagyon más módja ennek, tehát internetről, közösségi médiáról akkor még nem beszéltünk.
Így van. Sőt, azt mondhatom, hogy még nagyobb ereje volt, mert egy potenciális körhöz jutott így el a hír, hogy mi létezünk és vagyunk. Mivel érdeklődtem a High-End vonal iránt, ezért a még igényesebb kiadványok akár arany CD-k, 180 grammos LP-k is így bejöttek hozzánk, és így a legnagyobb High-End cégek, a Zsolt Audio,a Merlin Audio, akik tényleg ebben a műfajban piacvezetők voltak, azok megtaláltak minket és kollaboráltak velünk. Kihelyeztek hozzánk többmilliós hangrendszereket, tehát egy nagyon komoly világot tudtunk kialakítani.
A nagy márkáknál most nagy divat a kollaboráció, hogy összetolják az értékeiket és valami újat hoznak létre. Ebben azért jelentősen megelőztétek a kort.
Igen, ez adta magát, maximalista ember vagyok, mindig szerettem feltérképezni, hogy mi az, ami jót tehet a vállalkozásomnak és akkor úgy éreztem, hogy ez a vonal nincs eléggé kiaknázva. A Merlin Audio volt akkor a főszervezője a High End Show-nak és elsőként így minket hívtak meg, mint aki a sok-sok tízmilliós hangrendszerekhez tud prezentálni megfelelő lemezeket. Tehát egy olyan hanganyagot, amivel tényleg lehet demonstrálni azt, hogy ez egy nagyon jó hangrendszer. Amikor
éreztem ennek az erejét,
akkor egyre jobban kezdtem feltérképezni azokat a speciális cégeket, akik ebben a műfajban nagyon erősek voltak akár Japánban, vagy Amerikában, így az évek során kihagyhatatlan szereplői lettünk a High-End vonalnak is. Átköltöztünk a Zsolt Audio-hoz, aki szintén piacvezető volt ebben a műfajban és a Huszti Zsolttal nagyon jól kiegészítettük egymást, mert a vevőkörünk hasonló volt.
Azt, hogy mitől igényes egy zene, komolyzene, jazz, könnyűzene, azt ki mondja meg és hogyan?
Ez egy rendkívül szubjektív dolog.
A közönség?
Azt szokták mondani, hogy ízlések és pofonok. Kinek ez, kinek az, mi nem mentünk el a szélsőséges irányba. De mivel mi ilyen közeget tudtunk teremteni kialakultak a törzsvendégek, akik már érezték, hogy
előttünk nincs lehetetlen, legalábbis mi ezt állítottuk föl célnak.
Jöttek a nagy listákkal, amiknek a jelentős részét mi be tudtuk szerezni akár Amerikából, Japánból vagy Európa más pontjairól. Ennek megint híre ment és így a legnagyobb gyűjtők jártak hozzánk.
Hegedűsék, a Multimédia hozta el az első nagy koncerteket Magyarországra és a hangosítást abban az időben még exportálták is.
Igen, igen. A Hungarotonnál utána a Multimédiánál beleláttam a backstage világába, a nagy stadionkoncerteknek a hátterébe. Aranykorszaka volt a Multimédiának, akkor például többek között Barry White európai turnét is ők bonyolították le. Tehát megvolt a rálátásom a backstage világára és volt egy vágyam, mert a magyar jazz is nagyon foglalkoztatott. Jött egy gondolat, hogy mi lenne, ha létrehoznánk egy magyar Jazz Antológiát. Így ennek én lettem a producere, a Hungarotonban az akkori vezetőség Benkő Laci kiadó igazgató, és Boros Lajos szakmai vezető rábólintottak, hogy oké erre van lehetőség, persze ha megteremtem hozzá az anyagi hátteret. Nem egy olyan lemezről volt szó, amiből százezer darabot tudnak eladni, mert akkor még ilyen számok röpködtek. Képzeld, a végén akkora siker lett ez az album, hogy azóta is ott van a világ még meglévő lemezboltjaiban, mert ezt még mindig rendelik a Hungarotontól. Ott tényleg Szakcsi, Dés, Kőszegi, Bontovics Kati, Deseő Csaba, Trio Midnight, tehát a krém, aki ott élt és mozgott az mindenki föllépett ezen az albumon. Így az első saját szervezésű nagykoncertem is megszületett. Szegő Mihály volt a zenei producere a Jazz Antológia lemezbemutató koncertnek az Erkel Színházban, amit a Magyar Televízió élőben közvetített, utána pedig még kétszer megismételt.
Ekkor gondoltál már tudatosan arra, hogy a saját személyes márkádat építsed, vagy egyszerűen csak érezted, hogy mit kell csinálni és csináltad.
Részemről ez inkább ösztönös volt. Ebben nagyon jól érzem magam, nagyon-nagyon szerettem amit csináltam. A CD-Bárnak a sikerei szárnyakat adtak nekem, mert ritka az a vállalkozás, ami már az első perctől ilyen komoly visszajelzéseket kap. Nem is gondoltam, hogy ilyen hirtelen fogunk ilyen nagy sikert elérni. Hozzáteszem, hogy a legjobb szakemberek dolgoztak az üzletemben. Nem csak szakmailag, de emberileg is toppon voltak, amit a vevőkörünk nagyra értékelt. Megnyitottunk Szegeden és Szentendrén is, így már 3 CD-Bár lett. Miután szétváltunk, én megmaradtam a budapesti üzletnél, ami szakmailag erősödött és az vitte tovább ezt a műfajt. Utána jött az az időszak, hogy az emberek, akikkel én együtt kezdtem dolgozni anno a Hungarotonnál, vagy akár a Multimédiában, ők kerültek a nagy kiadók, a Sony, a BMG, az EMI élére. Láttam, hogy mennyire erős tud lenni a helyszíni értékesítése egy adott fellépőnek a lemez állományából, mert az emberek ott megkapják a koncert élményt és vágynak arra, hogy valamit hazavigyenek belőle. A kiadókkal akkor megállapodtam, hogy én fogom őket képviselni a koncerteken a stábommal. És ha Tina Turner, ha Michael Jackson, ha a Rolling Stones jött, stadion, BS, vagy Kongresszusi Központ koncert volt, azoknak mi bonyolítottuk le a merchandise és a CD értékesítését.
Keveredik itt a szenvedély a biznisz gondolkodással.
Igen, igen. Tényleg azt mondhatom, hogy ez egy aranykorszak volt. Akkor hihetetlen hálásak voltak az emberek, a művészek meg értékelték azt, hogy mi maximalisták vagyunk, és ez tényleg nem volt megszokott a turnéjuk során.
Ezt elég élesen mondod, hogy az emberek akkor még értékelték. Tehát a közönség és a művészek is.
Igen, jól rátapintottál, a művészek akkor olyan komoly gázsikat kaptak és annyi fellépésük volt, hogy egyszerűen nem foglalkoztak azzal, hogy plusz bevételi forrásokat keressenek, akár a helyszíni CD értékesítéssel, vagy a merchandise-nak a kiemeltebb szerepével. Voltak persze nagy sztárok, mint a Metallica, vagy az ACDC, akik már nagyon profin kezelték ezeket a dolgokat, de a legtöbb művész ezeket elhanyagolta. Amikor a gázsik meg a koncert fellépések is egy kicsit visszább húzódtak, akkor jött elő, hogy keresték, hogy milyen plusz bevételi forrásokat tudnak még beépíteni maguknak. Egyre nehezebb lett átvinni ezeket a dolgokat, kiadói ráhatások kellettek arra, hogy ha jött egy nagy sztár akkor ne ők intézzék ezt saját maguk, hanem lokálisan mint a kiadó megbízottja legyek ott. Most már egy kézben a menedzsment kezeli ezt.
Ma már CD-t se vesz senki, mindent egy kattintással elérünk a telefonunkon.
Igen, ez egyre erőteljesebben jelent meg nálunk is. Ezért kezdtem el gondolkodni azon, hogy
a tapasztalat, amit addig gyűjtöttem, azt nem szabad elengedni,
hanem tovább kell vinni a szervezésbe.
Ez azért is nagyon érdekes, mert a gazdaságban most is egy ilyen helyzet van, mert a digitalizáció miatt a vállalkozások tevékenységeinek jelentős része meg fog szűnni, és az a kérdés, hogy a tudásukat hogyan tudják átvinni majd egy-egy új területre.
Igen, ezeket a kapcsolódási pontokat egy üzletembernek, aki felelősséggel van a cége iránt, figyelni kell, tehát ezeket napi szinten tudni kell kezelni. Most sokkal jobban felgyorsultak a dolgok, nekem még volt egy rákészülési lehetőségem. Nehéz volt elengedni, itt
a józan észnek is helyet kellett hagyni, hogy igen, eljött a pillanat, amikor a váltást meg kell tenni.
Volt egy párhuzamos időszak, amikor még nem engedtem el teljesen, viszont elkezdtem az újat építeni. Akkor lépett be egy felnőttkori barátság Borsányi Zsolttal.
Még egy pillanatra maradjunk annál, hogy a bakelit lemezeknél sok esetben a lemezborítónak is nagyon komoly művészeti értéke volt. Azt kézbe venni egy különös élmény volt. Ezt hogyan éled meg, hogy ez már abszolút nincsen, tehát az értéke és az érzése hogyan változott a zenének?
Az én esetemben ez azért egy kiemelt dolog, mert a CD-Bár jelentős szerepet játszott abban az időszakban a zenei világban. Rengeteg mindent tudtunk így adni a zeneszerető embereknek, mert tényleg a gyűjtőknek fontos volt, hogy a kezükben tartsák az albumot, mert ők megadták a módját és úgy tudták igazából még jobban élvezni azt, amit tartalmaz az album. Egy másolt lemeznek egyszerűen nem volt értéke. Megtapasztalni napról napra, amikor az emberek boldogan a kezükbe veszik ezeket az albumokat, kiveszik a bookletet belőle, ahogy említetted, ezek művészeti alkotások, ott grafikusok dolgoztak, komoly művészeket vontak be. Akár egy Loreena McKennitt album, akivel most már mint promoter is dolgozom, most negyedjére hozzuk Magyarországra 2019-ben, az ő albumai is csodálatos bookleteket tartalmaznak. De akár a Kiss együttesnek az albumai, ott is komoly munkák folytak, hogy mi kerüljön a borítóra, vagy mi kerüljön a bookletbe. Szerintem ennek igenis mindig van értéke, csak a generáció váltásokkal most eljutottunk a praktikumhoz, a letöltésekhez.
MOST MÁR ITT VAN A SZÜLŐI SZEREPKÖR, A FELELŐSSÉG, HOGY ÁT TUDJUK-E ADNI A GYERMEKEINKNEK AZT, HOGY MI MILYEN IDŐSZAKOT ÉLTÜNK MEG FIATALKORUNKBAN,
és mi az amiből ők kimaradnak, vagy ha mi segítünk ebben, akkor miből nem maradnak ki.
Ez nem pusztán egy múltba révedés, hanem valódi értékek tűnnek el, vagy akár ha nosztalgikusan is, de talán megint jönnek vissza?
Igen, említetted az LP-t, a nagylemezeket, azok most újra megint előjöttek. Most voltam a Hifi Show-n, mint látogató, és igen, most a lemezjátszók eladása újra fölerősödött, mert van egy nosztalgia a régi LP-k iránt. Mert annak az ízét, annak a hangzásvilágát egyszerűen nem lehet semmivel összehasonlítani. Rituális, amikor az ember egy LP-t fölrak, akkor annak megadja a módját, akár maga elé tesz egy finom bort, kényelembe helyezi magát, kizárja magát a külvilágtól és átadja magát tényleg a zenének. Ezt nem mondhatjuk el YouTube videón, amikor a telefonunkon hallgatjuk, mert nem tudja úgy visszaadni. Az teljesen más.
Akkor folytassuk ott, hogy tehát átvezetted a tevékenységet az új területre, ahol megint találkoztál valakivel.
Nem tartom véletlennek ezeket a találkozásokat, hanem egy fentről adott jelnek. Nem mindennel tudtam élni az életem során, de ötven fölött vagyok és próbálok változni, így igyekszem még jobban átgondolni dolgokat. De ott megint volt egy olyan ösztönös érzésem, hogy Borsányi Zsolt barátommal érdemes belevágnunk. Egyrészt nagyon jó volt az összhang, másrészt ő egy másik területről, a divat szakmából érkezett, de éreztem az erőt és a kreativitást benne, így jött a Danubius Music. Azért választottunk a Danubius Music nevet, mert mindenképpen a nemzetközi vonalat akartuk erősíteni.
Akkor itt már nem csak az ösztön és az érzelem vezérelt, hanem a tudatosság is belépett a márkaépítésben?
Igen, itt már tudatosan próbáltuk felépíteni a cégünket, hogy a Danubius név is jelezze, hogy melyik régióból vagyunk, és hogy kit képviselünk. Már akkor úgy gondolkodtunk,
éreztük, hogy a magyar jazz, komolyzene, világzene művészet erős,
és igenis mutassuk meg ezt a külföldi ügynököknek, a külföldi zeneszerető embereknek.
Én hiszem, de tényleg ennyire erős a magyar zene? A magyar művész?
Az elmúlt 15 évünk alatt ezt nagyon sokszor tudtuk bizonyítani és megvannak a visszajelzéseink a külföldi ügynökségek, vagy menedzsmentek részéről, hogy igenis van egy nagy elismerés a magyar zene művészet, a magyar iskolák iránt.
Mindig azt szoktuk mondani, hogy a művész, ha nem ide születik, akkor már világsztár lenne. A zene, az zene, tényleg van ennek akkora jelentősége, hogy honnan indul a zenész?
Mindenképpen azt kell mondanom, hogy van. Lehet, hogy megvan a megfelelő tehetsége, megvan a megfelelő zenei háttere, de nem mindegy, hogy ilyenkor kik állnak mellette, vagy milyen lehetőségeket kap külföldről. Az általunk kiemelt művészeket próbáltuk egy színpadra állítani olyan világsztárokkal, akik már nagyon komoly nevek az adott területen és a velük való együttműködés, a velük való közös munka az egy új lehetőséget nyithat a számukra. Természetesen, volt aki élt vele, volt aki nem. Ezek már emberi tényezők. Voltak művészek, akik életvitelszerűen kiköltöztek és másképp tudtak működni, mert Budapestről, Magyarországról sokkal nehezebb indulni.
Ez nagy fájdalom, mert bár mi elfogultak vagyunk, de Budapest a világ egyik legszebb városa, egy csodálatos világváros. Miért nem tudunk mégis arra a polcra kerülni, ahol a világ nagyvárosai vannak és a világsztárok születnek?
Ahogyan te is mondod, legyünk büszkék az országunkra, legyünk büszkék a városunkra, a művészetünkre, arra, ahol elhelyezkedik ez a gyönyörű város Budapest, Közép-Kelet-Európa tényleg központi részében, de azért helyén kell kezelni a dolgot. Egy kis ország vagyunk, egy kis piac vagyunk és ezt nagyon sokszor megtapasztaltuk a nagy nyugat-európai, amerikai ügynökségek esetében, hogy
a magyar piac, az nem olyan erős, nem számottevő annyira, hogy körülöttünk forogjon a világ, de nagyon sokat tudunk hozzátenni.
Most a fesztiváljaink nagyon erősek és nagyon elismertek, ott vannak a komolyzenében hihetetlenül kiváló adottságokkal bíró zenekaraink, akik járják a világot és tényleg sikert-sikerre halmoznak.
Más dolog exportálni a magyar zenészeket, más dolog idehozni a külföldi sztárokat.
Teljesen más. Mi ebben akartunk középutat találni. Megismertettük számos olyan művésszel, világsztárral Magyarországot, akiket mi hoztunk el először ide, és hogy ilyen úttörők tudtunk lenni ezen a területen ez nagyon nagy büszkeség számunkra. Még nagyobb öröm volt számunkra, amikor például át tudtunk vinni egy olyan gondolatot egy nemzetközi ügynökségen, hogy az ő produkcióikba beépítsünk magyar művészeket. Ennek azért el kellett telni egy pár évnek, amíg látták, hogy mi milyen munkát végzünk, mennyire odafigyelünk az ő művészeikre, milyen hátteret biztosítunk, és milyen sikereket érünk el a magyarországi koncertjeinkkel.
Ez komplex munka és feladat, nagyon kell érteni a zenét és a bizniszt is. Egyik sem könnyű.
Igen, külön-külön is nehéz. Az egyik legkiemelkedőbb talán az, amire nagyon-nagyon büszkék vagyunk, amikor Ennio Morricone élete első nagy világkörüli turnéját tervezte, akkor az ügynökével lekötöttük a budapesti koncertjét és a ridert átnézve fölmerült bennünk egy gondolat. A rider tartalmazza a technikai paramétereket, a catering igényt, tehát mindent, amit nekünk a művésznek biztosítani kell, azt mondhatjuk, hogy ennek a műfajnak a bibliája. Mindegyik rider különböző, minden művésznek a ridere az egy külön-külön dolog. Ezt nagyon szigorúan kell kezelni, mert ők ezeket a követelményeket betartatják velünk. Amikor tehát megjött a rider az Ennio Morricone stábtól, akkor láttuk, hogy egy 90 fős szimfonikus zenekart és egy 90 fős kórust kell biztosítani, de ők ezt nem kérték tőlünk csak jelezték, hogy ez benne lesz majd a produkcióban. Ezen a területen pedig nagyon-nagyon erős a magyar művészet. Üzlettársammal döntöttünk, álmodjunk egy nagyot, próbáljuk meg, ajánljuk ki, hogy mi ezt tudjuk prezentálni nem csak a budapesti koncertre, hanem az egész turnéba. Mivel már dolgoztunk ezzel az ügynökséggel és nagyon jó volt a közös munkánk, nem söpörték le az asztalról ezt a gondolatot, hanem jelezték, hogy jól van srácok, megbeszéltük a maestróval meg a menedzsmentjével, odautazunk hozzátok egy vakpróbára, jönnek a segédkarmesterek is, és ha jól sikerül, akkor akár ti szerepelhettek az egész turnéban. Egy nagyon erős stábbal ideérkeztek Budapestre és a MÜPA próbatermében volt a zenekari próba. Debrecenbe pedig leutaztattuk az egyik segédkarmestert, aki a kóruskarmester volt, ő pedig a debreceni Kodály kórussal nézte meg, hogy megfelelő kvalitásúak-e. Amikor mentünk a MÜPA próbatermébe akkor mondta az ügynök, hogy srácok,
ha Morricone 10 percet ülve marad, akkor lehet, hogy van esély.
Ha nem, akkor sajnos búcsúzzatok el ettől a lehetőségtől. Tényleg vakpróba volt, kirakták a kottát, ott látták először a zenészeink, és ezt nekik úgy kellett lejátszani, minthogyha már a fejükben lenne az egész repertoár. Volt izgulás, de a maestro a vacsoránál bejelentette, hogy jó híreket kapott Debrecenből és neki a személyes tapasztalata is nagyon jó volt, így mi kapjuk meg ezt a feladatot. Párizsban, a Bercy Arénában 14 500 ember előtt indítottuk el a turnét. 180 magyar művészt tudtunk integrálni ebbe és a Kodály kórus még a mai napig benne van a világkörüli turnéban, pedig már hét éve megy.
Az komoly, de kanyarodjunk rá az itthoni történésekre. Kire jönnek be, és kire nem, azért a Sportcsarnokot megtölteni az nem kis feladat, legyen akár magyar, vagy akár külföldi az előadó. Idehozni a művészeket és itthon koncerteket szervezni az meglehetősen kockázatos, igaz?
Nagy a rizikó faktor és a magyar közönség azon kívül, hogy rendkívül igényes, kritikus, de nagyon egyedi is. Ezt az egyediséget úgy értem, hogy amíg egy bécsi koncerten az adott turnéban egy pár nap alatt telt házat tud csinálni az ottani promoter, addig van, amikor mi a legnagyobb marketing kampánnyal, a legnagyobb promócióval is vért izzadva tudunk egy 2/3 házat csinálni. Tehát igen, ez nagyon nehéz.
Mondjuk úgy, hogy a háztartások költségvetése nem feltétlenül enged meg ennyi koncertet egy évben.
Megválogatják az emberek, hogy mire mennek el.
Meg hogy mire tudnak elmenni.
Nekünk koncert szervezőknek, akik jegybevételből próbáljuk fönntartani magunkat és elhívni ide a művészeket, nagyon komoly problémát okoz, hogy rengeteg ingyenes rendezvény van Magyarországon. Ezek az ingyenes rendezvények persze adnak egy komoly lehetőséget azoknak az embereknek is, akik csak a napi életritmusukat tudják finanszírozni a bevételeikből, de ettől függetlenül ez egy visszahúzó erő is.
Mondjuk itt volt most Sting.
Igen, egy ilyen Sting koncert után nagyon sokan úgy gondolják, hogy akkor ők egy időre letudták az ilyen fajta igényüket.
Budapest zenei élete meglehetősen gazdag. Ami a művészetet szerető embernek nagyon klassz, egy jó hely a világban, de üzletet csinálni, azt azért ez megnehezíti. Nagy kockázatot vállaltok minden egyes eseményen. Kivel versenyeztek a piacon, a fesztiválokkal, a koncerttermekkel?
Nagyon színes és nagyon gazdag, igen, ez nehezítő körülmény. A gazdasági világválság után, amikor egy kicsit azért helyreállt a rend, nagyon felerősödött a piac, egyre több szereplő is lett,
nagyon színes és nagyon sokrétű lett a kínálat,
amit az emberek kapnak, ez nagyon jó dolog, ez hozzá tartozik ahhoz, hogy Budapest tényleg egy világváros. Nagy a pezsgés, rengeteg turista jön és egyre nagyobb igény van Magyarország iránt, ami nagyon szép dolog, a turizmus erősödése mindig nagyon fontos.
A külföldi turisták keresik a kultúrát, konkrétan a zenei élményeket Budapesten?
Van zenei turizmus, nem azt mondom, hogy ez a meghatározó, de van egy olyan réteg, aki kifejezetten úgy köti össze az adott várossal való megismerkedését, hogy megnézi, hogy milyen zenei események vannak a városban, és összeköti a kulturális élménnyel a turisztikai élményt.
Szóval ott tartottunk, hogy nagy a verseny.
Nagy a verseny, egyre több szereplős ez a piac is. Vannak a fesztiválok, a Sziget egy nagyon erős brand-et épített fel, nagyon nagy hírneve van, bárhova megyünk tárgyalni a világban, vagy konferenciákra, a Sziget olyan erőt képvisel, ami jó érzés, hogy Magyarországot már így kiemeli.
Rajta vagyunk a térképen.
Kiemelt fesztiváljaink meghatározóak a zenei térképen. Mellette vannak azok a promoterek, azok a szervezők, akik adott turnékba kapcsolódnak be, vagy a magyar művészeknek a dolgait kezelik. Ebben úgy érzem, hogy mi is jelentős szerepet játszunk, ott vagyunk már 15 éve. Az első pár évünkben meg tudtunk úgy erősödni, hogy a kevés szereplős piacon is ott voltunk az első háromban. Most az első ötben, mert nagyon erős harc indult itt el az elmúlt években, de még így is meghatározója tudunk lenni ennek a műfajnak.
Kivel könnyebb megtölteni a Sportcsarnokot? Egy magyar előadót, vagy egy külföldi sztárt, tehát ha csak a közeljövőről beszélünk, akkor egy Nicki Minaj-t könnyebb értékesíteni?
Nehéz kérdés, megvan mind a két vonalnak az a pár szereplője, akinek ha bármikor kihirdetik a koncertjét, garantált a siker és teltház van.
Vannak nevek, akiket fel kell építeni, ott komoly több éves munka kell ahhoz, hogy mondjuk egy valós teltházas aréna sikert lehessen elérni.
A külföldiek esetében a mainstream előadók, akik tényleg a legnépszerűbbek, azok tudnak nagy sikereket elérni Magyarországon. Vannak olyan nevek, akik nyugat-európai országokban teljes aréna teltházat tudnak prezentálni, de itt Magyarországon inkább egy szerényebb közönséget érint. Minden magyar művésznek egy álma, hogy az arénában egyszer egy nagyon erős teltházas koncertet hozzon létre. Most volt pont Deák Bill Gyula koncertünk, ő egy elismert zenész, akit nagyon szeretnek az emberek. Hihetetlen nagy élmény volt dolgozni vele és hihetetlen nagy élmény volt azt látni, hogy egy teltházas aréna koncert milyen hangulatot tud adni, milyen jól érzik magukat a nézők és a fellépők is. A külföldiek esetében mindig van egy pár olyan erős név, akik visszatérői a magyar koncert termeknek, vagy akár a stadionoknak, ők a Depeche Mode, Robbie Williams, és még sorolhatnám a nagy neveket, ők tudják hozni a szintet folyamatosan, akár 2-3 évente is, de az új nevekkel azért mindig van nagy küzdés.
Művészeknél meg szokták kérdezni, hogy mi a szerepálmuk. Ez egy kimaradhatatlan kérdés. Mit szeretnél ebben a műfajban még elérni, megcsinálni?
Bakancslistás kérdés.
Ne bakancslistának nevezzük, hanem kihívásnak, célnak. Üzleti és művészeti élménynek.
Aktív célként a cégünk azt tűzte ki maga elé, hogy lépkedjünk mindig egy kicsit előrébb akár ebben a képzeletbeli rangsorban. A külföldi ügynökségek, akikkel még nem dolgoztunk, bekerüljenek a repertoárunkba és az adott művészkörükkel ránk gondoljanak, mi szerepeljünk náluk a kiemelt helyen. Hogyha mondjuk a művészük elindul egy Európai turnéra, akkor minket keressenek meg először.
A Danubius Music egy visszautasíthatatlan brand legyen?
Igen. Adott mondjuk a Live Nation, aki a világ tényleg kiemelkedően első cége, velük nagyon nehéz konkurálni, mert a világon több helyen stadionjaik, sportcsarnokjaik vannak, dedikált művészeik, akik csak velük turnéznak és komplett európai, vagy világkörüli turnékat vesznek meg. Egymás mellett lenne jó mozognunk, egy ilyen nagy cég mellett. Mi egy másik meghatározó szereplője legyünk ennek a piacnak.
A zeneiskolával kezdtük. Hangszert veszel még a kezedbe, mi van a zenéléssel?
Hangszert, talán még igen, de a zene iránti szeretetem töretlen. A lányom zongorázik, de nem fog zenei pályára menni, mert ő ezt eldöntötte, bár a tudása és a tehetsége nagyon komoly. Viszont velem együtt úgy gondolja, hogy a zene az élet csodája!
( onBRANDS – Kőszegi András )
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
