CSERMELY ÁKOS

KŐSZEGI ANDRÁS / onBRANDS
Extrém sportolókat megszégyenítő módon vagy megszállott. Hány életed van?

CSERMELY ÁKOS
Nagyon szeretem az extrém sportokat, imádom őket. Volt egy ilyen televíziós műsorom. Szörföztem, funboardoztam, síeltem. Most már maximum csak a lovaglás van, de az is nagyon ritkán, mellette pedig biciklizek és sétálok. Hogy hány életem lenne? Megtanultam az életben, hogy unatkozni tilos! Ehhez persze voltak inspirátoraim. Nem szabad az agyunkat benntartani a komfortzónában. Betunyulunk.  Állandóan, rendszeresen mást és mást kell csinálni. Kezdve azzal, hogy nem csupán szépirodalmat, hanem számodra idegen témákat is olvasni szükséges. Mindig kell lennie valaminek, amivel ki tudom mozdítani magam a komfortzónámból. Apám verte belém. Az agyunk úgy működik, hogy ha egyvalamire rááll, akkor az jól megy – nyilván ennek is van előnye -, de a többi tudáshoz meg „tök” lesz. Nézd meg, amikor orvosok pl. vonósnégyesben játszanak. Nem véletlenül csinálják. A hobbik többségének is van ilyen jellegű jelentősége, értelme. Az agyat, mint az izmot, edzeni kell, hogy fönntartsd az erejét. Egy idő után aztán már életeddé válik, amit csinálsz és szereted csinálni. Mindennap rájöhetek arra, mennyi mindent nem tudok, hogy mennyire “tök “ is vagyok én.  Észrevetted már, hogy gyakran az emberek a saját szakterületükön egy idő után “bevakulnak”? Mindenkinek a saját problémája és és/vagy feladata a legfontosabb. Megvakítja őket a saját valós, vagy pitiáner gondjuk. Az a bölcs, aki ettől el tud távolodni? Nekem sem sikerül mindig 🙂

Ugyanezt tapasztalom a vállalatoknál a munkában, hogy be vannak szűkülve a saját területükbe, és nem nagyon emelik föl a fejüket, és nem néznek szét a világban.

A legjobb példa szerintem erre a gyakran nem létező, csak hangoztatott „agilitás” fogalma. Nevetek, amikor azt látom, hogy egyes cégek kitűzik maguk elé, hogy  ők bizony “agilisak”, és ezzel a maguk részéről teljesítettnek hiszik a “küldetést”-t. Valójában nem is lépnek ki az önmaguk által épített falak közül. “Ja, azt nem lehet” – jön a magyarázatuk. Jöttem idefelé kocsiban, valakivel beszéltem, és azt mondtam neki, hogy talán elsőnek önmagadat kellene megvizsgálni. Csöndben maradt, azt mondta, hogy “ja, én azon már túl vagyok, a kollégáimmal kéne kezdeni valamit”. De ahogy és amilyen gondolati környezetben mondta, már éreztem, hogy nincs, dehogyis van túl rajta, még csak nem is érti, miről szólt az elmúlt pár percünk. Mint ahogy a nagyvállalatok sokan nem értik az agilitást, ő sem értette, hogy miről beszélek. Persze benne van, hogy én magyaráztam rosszul. 

Mondod a komfortzónát, ez is most egy divatos kifejezés. Mindenkit arra biztatnak, hogy lépjen ki a komfortzónájából, miközben azt látom, hogy sokan még a saját komfortzónájukon belül sincsenek  kitöltve tartalommal. Rengeteg emberrel vagy kapcsolatban, ezt hogy érzékeled?

Alapvetően a komfortzónában több dimenzióról beszélhetünk. Van a munkahelyi, a magánéleti, az egzisztenciális komfortzónánk – azt gondolom, hogy sok típusa van.

A legnagyobb baj az, hogy információhiányuk miatt az emberek bizonytalanságban és  félelemben élnek.

Félnek a jövőtől, meg sok mindentől, de ez alapvetően tudatlanságból vagy információhiányból származik. A könnyebb utat választják és duzzognak –  rosszul vagyunk szocializálódva. Inkább külső okot keresnek, és mást hibáztatnak. Mintha egyetlen szellemi vagyonunk a sértődés és a másra mutogatás lenne.  Nekem is van, hogy félek valamitől. Úgy próbálom megoldani, hogy fölmegyek a netre, elolvasok hozzá egy cikket, egy tanulmányt, egy könyvet vagy tanácsokat kérek, és kiderül, hogy nagyon egyszerű a megoldás. Csak bele kell tenni több-kevesebb energiát. Én ilyenkor megnyugszom. Az Evolution konferencián az egyik szekciónak az lesz a címe, hogy a pillanat megélése.

A tudatlanság kérdése nagyon érdekes, mert ez az internetes, digitális világ egyébként pont azt hozta el, hogy nagyjából minden pillanatok alatt elérhető, persze mindennek az ellenkezője is megtudható, de ez a fajta hatalmas információ áradat, adat áradat tulajdonképpen nagyobb tudatlanságot szült, mint amennyi tudatosságot ettől vártunk.

Az emberi gondolkodás, az emberi agy mindig a zéró energiaszint felé szeretne haladni. Arra törekszik, hogy minél kevesebbet kelljen dolgoznia, és neked kell akaraterődnek lenni,  hogy ezt önmagadban legyőzd. Ha valamit szeretnék megtudni – egy bélszín szuvidálásától kezdve a ló etetéséig, vagy hogy télen a cinegének mit kell adnom enni -, azt régen komolyan átgondoltam. Elmentem a könyvtárba, utánanéztem. Ma, hála a tartalom- és natív marketing gyönyörűségének, beütöm, hogy „cinege etetése télen“, és akkor lejön öt mondat, amit én aranymondatnak tartok, ami bőségesen megadja azt az információt, hogy mit vegyek. És abban a pillanatban már másfelé fordulok, már rég elfelejtettem, hogy én reggel még cinegéztem – az a feladat pipa.

Túlgyorsultunk, készen kapjuk a válaszokat, és nem tanuljuk meg tisztelni az információkat,

mert a következő pillanatban már más információra van szükségünk.

Megszállott vagy.

Megszállott? Talán igen. Megszállott versenyharcos vagyok. Küzdő embernek tartom magam.

Versenyharcosnak tartom magam.

Engem inspirál, hogy ha vannak a piacon mellettem, de imádok versenyezni, küzdeni. Imádok vitatkozni – elég szenvedélyesen. Sajnos időnként annyira szenvedélyesen, hogy elriasztom a vitapartnerem. Pedig csak érvelni próbálok, kézzel, lábbal, szenvedéllyel.

Oké, csak közben mondod, hogy cinege etetés, olvasás, ló, szuvidálás, és akkor a zongorázást még nem is említettük. Csinálsz millió dolgot, és ebben a maximalizmusban, ebben a megszállottságban, munkaalkoholizmusban. Azért kérdeztem, hogy hány életed van, mert hogy a fenébe jut elmélyült időd mindezekre?

Ez nagyon egyszerű. Most például tíz napra elvonulok egy vidéki kis házikóba, kutyák, család nélkül; magamra rántom az ajtót egy hétre való élelemmel, és senki nem fog hozzám szólni. Nincs ott tévé, internet van. Mondjuk az elég, ugye?

Úgy tartja a mondás, ha internet van, minden van.

Most rakom össze a 2020-as év programját. Amikor az ember elvonul tíz napra, és naponta alszik, mondjuk három-négy, esetleg öt órát, akkor gyakorlatilag másfél-két hónapnyi munkát el tud végezni.

De ez munkára való elvonulás.

Igen, de ez azt is jelenti, hogy utána felszabadul rengeteg időm, és tudok szuvidálni meg cinegézni is. Egyet ne felejtsünk el: hogy amit csinálok, az csupa olyan tevékenység, amiközben az agyam nem áll le. A reggeli másfél órás kutyasétáltatásom alatt is tudok gondolkozni. Akkor már kettő életem volt, mert sétáltattam is, meg gondolkodtam is. De csak akkor lehet valamin gondolkozni, ha van min. Van szellemi vagy tudás munícióm. A kreativitáshoz is tanulni kell. Ezt a tíz nap alatt igyelkszem az alapjait megteremteni. Utána már csak építenem kell, azt meg cinegeetetés közben is lehet. Zongora és olvasás alatt nem, de az meg másra való – arra, hogy teljesen kihúzzon a “gondolat zsarnokságából”. Időnként távolodni is kell magunktól… hú, remélem azért érthető, amit mondani szeretnék. Gyerekkoromtól, amióta saját gondolatokkal rendelkezem (ez öt-hat éves korban szokott elindulni a gyerekeknél), rettegek az unalomtól. Annyira féltem tőle, hogy szinte soha nem is unatkoztam. Féltem, hogy úristen, szombat délután mit fogok csinálni? És akkor elkezdtem pl. fotózni, vagy fényorgonát, vagy hanggenerátort építeni, és az lekötött.

A fotózás talán abból a képi világból jött, amit Algériában töltöttél?

Iszonyatos mennyiségű fotóm van Algériábó, a hetvenes évekből.

Az a világ is kirántott?

Ez nyilván szülői háttér. Gyerekkoromban sok évet töltöttem Algériában, és ott apám mindent fotózott. Csodáltam őt és elvettem a fényképezőgépét. Dicséretet kaptam, mert érdekes volt, hogy a tevét alulról fotóztam, meg egyéb hülye beállításokkal próbáltam játszani. Amikor hajnalban kimentem apámmal napfelkeltét nézni, akkor azt fotóztuk. Apám akkor rájött, hogy én imádok fotózni, és nálam hagyta a Zenit E fényképezőgépét, ami óriási szó volt. Fönt van az emlékeim polcán. Romantikus csávó vagyok, és ezeket gyűjtöm. Az első karóórát, az első golyóstollat, a Zenit gépet, és sorolhatnám.

Apádért valóban rajongtál, csodáltad?

Igen. Abszolút.

Ez fontos kérdés. 

Innen jövünk. Semmiben nem akadályozott, de nem bírta elviselni, ha valamiért nem küzdök. Azt nem engedte. Nagy robbangatós voltam, Algériában könnyen lehetett vegyi anyagokat szerezni, a szomszéd csehszlovák állatorvos fia tudott puskaport előállítani, és amikor a lépcsőházban vagy a szomszéd tanárnál robbantottunk egyet, mert egyest adott, akkor kaptunk pár nyaklevest ugyan, de apám azt nem mondta, hogy soha többet nem petárdázol. Inkább bevitt a baleseti sebészetre, és megmutatta azokat a gyerekeket, akiknek egy pl. akna letépte a lábát. Képes volt hazajönni és bevinni, megmutatni, hogy „Látod, fiam Ha a petárda fölrobban a kezedben, akkor ez történik.”

Édesanyád?

Gyógytornatanárnő volt, tökéletes a kapcsolatunk volt vele is. Békén hagyott, csak terelt, utakat mutatott. Nem tehetek róla, de őrült szerencsés vagyok, én egy baromi jó családból származom.

Ezt fontosnak gondolom. 

Illett olvasni, és tudni a kérdésekre bővített mondatokban válaszolni. A szó jó értelmében, kérlek félre ne érsd, a családon belül

szellemi rasszisták voltunk.

Ha tizenéves koromban eltűntem három napra csajozni, akkor bejelentettem, hogy három nap múlva hazamegyek, és három nap múlva tényleg hazamentem. A szüleim pontosan tudták, hogy nem fogok se berúgni, nem fogok bűnös dolgokba keveredni, nem kerülök olyan helyzetbe, hogy három nap után nem kerülök elő. Ha azt ígértem, hogy szerda 22 órára otthon vagyok, akkor bármi történhetett, én szerda 22 órakor otthon voltam.

Azért kérdezem őket, mert abban az iparágban, amiben te most dolgozol, elég durván bekeményedett az utóbbi években. 

Versenyharcos vagyok. Ez is egyfajta küzdősport.

Ebben a versenyharcban közben meg nagyon érzékeny és érzelmes vagy, és ezeket az érzelmeket most már egyébként meg is mutatod. 

Igen. Mert élni úgy nem lehet, hogy állandóan azt nézzük ki mit gondol rólunk. Általában az emberek aktuális érdekük szerint “osztályoznak” bennünket. Amiért ma “jó” voltál, holnapra lehet, hogy pont az ellenkezője leszel. Lekövethetetlen. Minden másra pedig ott vannak a barátaim. Nyilván az ember fejlődik, a személyisége is fejlődik, vagy legalábbis változik, és egy idő után rájön, hogy nem loptam, nem csaltam, nem hazudtam. De jól látod,

nem szégyellem az érzelmeimet.

Kiváltok az emberekből valamit, mert van, aki gyűlöl, és van, aki nagyon szeret. Egyáltalán, ha valamilyen vagy, akkor nyilván megosztó is vagy. És akkor egy idő után rájössz arra, hogy „miért ne mutathatnám ki?” Tehát miért kellene nekem titkolni – ember vagyok.

Most lesz húsz éve, hogy az Internet Hungary-n először együttműködtünk és látom a változást. 

Amikor valaki csinál egy üzletet, vagy vezető pozícióban van és felfújja magát, mint egy madár, aztán mutogatja, hogy ő milyen félelmetes, akkor biztos, hogy az van mögötte amit közvetlenül látsz? Nem lehet viselkedésének más az indítéka? Nem lehet, hogy például csak félelem van mögötte vagy frusztráltság? Dehogynem. Nem láttam, de éreztem már az elején, hogy ez az internet egy baromi fontos dolog. Mindenki mindenkit elérhet majd és mindenki megkerülhetővé válik. Ma pedig már az élettapasztalat segít abban, hogy az érzelmeim mellett tudjam azt, hogy ha valakire ránézek és beszélgetek vele, látom az üzleti mozgásait, látom, hogy milyen üzletet csinál, abban milyen taktikákat választ, milyen stratégiai célokat tűz ki maga elé. De verseket abban az időszakban is tanultam, zongorázni addig is zongoráztam, csak ezeket inkább otthon hagytam. Most már megengedem magamnak és megmutatom.

Ez üzleti kérdés? 

Ettől még nem lettem puhább üzletember, vagy nem lesz több üzletem. De adni jüó. Bármilyen nyálasnak is hangzik.De, amikor valaki, valamelyik konferenciám felületeit elkezdi a saját felületeként értékesíteni, vagy ha valaki az engedélyem nélkül felmegy a színpadomra, akkor ugyanúgy fellépek, és azt mondom, hogy állj. Egy tévéstúdióba sem mehetek csak úgy be. Színpadra sem lehet csak úgy fellépni.

Ha valaki csúnya dolgokat művel, nagy érzelmekkel is tudok keményen válaszolni.

Volt rá módod keménynek lenni. 

Sajnos mindig van rá mód.

Most is van? 

Ma nincs.

Jó, tegnap volt, holnap lesz? 

Elég cinikus ember vagyok, de erre most nem tudom a választ. Egy biztos: soha nem én lépek elsőre, soha nem támadok, de mindig a leghatározottabban válaszolok, megvédem az értékeimet és érdekeimet. Általában azért sértődnek meg, mert visszaütök. Kérni lehet; követelni, elvenni nem.

Meglehetősen kemény helyzetekben voltál. Féltél? 

Nincs bennem félelem.

Még ember nem volt, akitől féljek.

Ezt most komolyan mondom. Lehet, hogy azt mutatom, de nem félek. Én már a televízióban sem féltem. Ha végigmész az elmúlt 25 évemen, ami nyilvános volt, és látod, hogy kik jöttek nekem, akkor szerintem ezt nem kell bizonygatnom.

Nem mindig voltak kispályások. 

Nem. Mondjuk piszok szerencsém is volt, mert ő csinált csúnya dolgokat, én meg nem csináltam csúnya dolgokat. És a szakma mögém állt. Óriási erőt adott. Így könnyebb bátrabbnak lenni. Nagyon sokan nem szeretik a fényt. Ez is igen cinikusnak hangzó, ugyanakkor őszinte megjegyzés a részemről, de félelemből nem lehet győzelmet csinálni.

A programíráson és az elvonulásaidon túl én azt látom, hogy az egyik legnagyobb tevékenységed az a piacon lévő emberek mozgásának és akár még a személyiségének is az ismerete.

Ez igaz. Imádom figyelni az embereket. Emberismeret, összefüggéstan, hálózatkutatás, személyiségek felvázolása.  „Sárgapapír-ember” vagyok – a mai napig a gondolataimat, mindent sárga papírra írok, és mint a filmben a nyomozók, rakosgatom akár egy rázósabb időszak alatt is, a konferenciaprogramnál is. Jegyzetelek, mint az őrült, és igen, ha pl. azt látom, hogy ez az ügynökség most ezt csinálja és nálam mást mond, akkor keresem, hogy abból mi jöhet ki, milyen rezümé lehet belőle.Mit szeretne valójában tenni. Szerencsére rengeteg katalizátor ember van. Jó megfigyelni, hogy pl. valakivel tegnap jóban voltunk, nevetgéltünk, ma meg már nem is köszön. Ergo valószínű a főnöke haragszik és nem jöhet el hozzám.  Tegnap szeretett valaki, ma nem áll velem szóba. Vajon ő most akkor mondjuk Stockholm-szindrómás, vagy nem? Szeretek “sakkozni”. Tényleg élvezettel tölt el, hogy ezeket az összefüggéseket nézhetem, analizálhatom. De sosem beszélek róla, sosem írok cikkeket róla. Magamnak teszem – egy idő után rájössz arra, hogy ez egyébként segítheti a munkádat is. És nyilván van, hogy tévedek. Ekkor kell önvizsgálatot tartanunk.

Mit gondolsz arról, amit felépítettél, mint piacformáló, mennyire erős? Ezek a jóban vagyunk kapcsolatok a személyednek szólnak, vagy annak, hogy valaki csak az eseményeken pozícionálni akarja magát? 

Nyilvánvaló, hogy ezt meg szoktam nézni. Ma már nincs Kamera Hungária, ami a feleségemmel és az ORTT-vel közös projektünk volt, úgyhogy arról mondhatok jó sztorit. Vinnyogtunk a nevetéstől, amikor például a díjátadó napján kell a sok díjvárományosnak váratlanul külföldre mennie, de természetesen lemondja az utat, ha tudja, hogy nem potyára jön el. A Magyar Televízióban szervezőként emberekkel foglalkoztam, és hát most is rengeteg emberrel van kapcsolatom. Azt tudom, hogy az emberek közül sokan rendkívül szemellenzősen látják a dolgokat. Most délelőtt volt egy tárgyalásom, ahol valaki nagyon szidta az egyik versenytársát. Finoman jeleztem neki, hogy ő is ugyanezt csinálja, mint akit épp kritizál. Az nem zavarja? Hát, hogy is zavarná – mondja –  az az ügyfele. Nincs különbség hazugság és hazugság, lopás és lopás között. Azt hiszem most nagyon finoman fogalmaztam.

Szelektív az értékítélet.

Én ebbe nem szólhatok bele, én piacot nem formálhatok. Ha úgy értetted a piacformálást, hogy tendenciákat fölvázolok, és azokat onnantól kezdve kötelezően gondolják egyesek követni, olyat én nem tudok csinálni. Ahhoz nekem nincsen jogosítványom és valószínűleg az igazság “Szent Grálja” sincs a birtokomban.

A konferencia programod, a trendek megmutatása, azoknak a nagyon erős képviselete, az arról való megszólalásod generálhat cselekvést. 

Nekem nincs bizonyítékom arra, hogy én valaha is piacot formáltam volna. Olyanról tudok, hogy miattam, vagyis a konferenciám miatt született meg egy üzlet, vagy  valakinél elindított egy piaci folyamatot, vagy akár egy családalapítást – hogy a teljes spektrumot mondjam. Örültek, és volt ember, aki azért támogatott pár évvel később, mert az én egyik gondolatomból indult el az ő gondolata. Az én tudásom abból származik, hogy elolvasok öt cikket, beszélgetek száz emberrel, abból összehozok valamit, ebből prognosztizálok, te pedig azt meghallgatod és adaptálod azt a saját magad érdekeinek megfelelően. Ez a tudás átadásnak a lényege. Ettől én még egy tévés, vagy rádiós piacot soha nem formáltam, én azt sokkal nagyobb dolognak tartom. De azt látom, hogy például a tévés, vagy az online piac mit hol rontott el. De még ha látják is a piaci szereplők, hogy “rontás alatt” van a piaca, a pillanatnyi érdekük, a rövidtávú piaci érdekek kiszolgálása a fontosabb. A Google és a Facebook sem véletlenül lett olyan nagy, mint amilyen. Szépen lassan bekúsztak, bekúsznak… Mert ezt mi választottunk, a mi szakmánk, a mi piacunk lépései, egyik lépés a másik után összeadódott és adta ki azt, amitől a Google, a Facebook vagy az OTT-s területek most valahol nagyon erős dominanciában vannak. És mindenki tudja azt is, hogy nem ez a végleges állapot. De ezt nem én formáltam,

én csak jeleztem előre.

Nekem nem az a dolgom, hogy elmondjam, tegnap mi történt, hanem az, hogy a konferenciákra eljöjjenek és azt mondjam el, hogy egy, két, három, öt év múlva mi fog történni. Szoktam zártkörű előadásokat tartani, ahol a megrendelő számára profilozva elmondom, hogy szerintem hol van az ő gondjuk, mely irányokat lenne érdemes felvenni. Tudod mi a legnehezebb? Az, hogy hogyan magyarázzam el az igazat, ha Ő maga nem szeretné azt elismerni, bár látom rajta hogy akár érthetné is ha éppen akarná?

Hogyan magyarázzam el az igazat? 

A sikereket mindenki látja, meglehetősen nagyra nőtt ez a sztori. Kurzusok, tulajdonosok jöttek-mentek. Mekkora a gazdasági és a politikai nyomás, próbálkozás? 

Minden évben, mindentől és mindenkitől nőttem. Van, aki elfogadja, és van, aki nem, hogy nem politizálok. Vannak olyanok, akik nem fogadják el, hogy nem politizálok; ők pont azt mondják, hogy micsoda dolog, hogy nem úgy gondolkodom, ahogy ők. Hát szabad így gondolkodni?!

Ezt hová rakod? 

Berakom a spájzba, az élet nagy tapasztalatai közé. A politika zsírpapírjába.

Üzleti érdekeket szoktak nagyon gyakran a politika zsírpapírjába becsomagolni,

hogy az valamely párt, valamelyik politikai hatalom érdeke, közben egy frászt, csak rájuk fogják. Csak most jól hangzik ilyet, vagy olyat mondani. Remélem, ezzel is kellően középen maradtam.

Az nagy kérdés, hogy mennyire lehet ebben a világban középen maradni, mert nagyon nehéz, ennek a típusú középen maradásnak jelen pillanatban nincsen politikai pártja, hitrendszere. 

Egyszer írtam egy nótafélét. Engedd meg, kérlek, azt a nagyképűséget, hogy onnan idézzek: “Jobbra nézek, balról ütnek, balra nézek, jobbról ütnek. Mondd, lehetek belga Magyarországon?” A hazámban és az erkölcseim szerint élek. Igyekszem saját eszközeimmel, tehetségem és lehetőségem szerint támogatni a szakmát és a hazámat. Engedj meg még egy idézetet, ezúttal Weöres Sándortól: “Ki minek gondol, az vagyok annak.”  Véleménynácizmus mindig van – csak meg kell nézni a rólam szóló pletykákat, ki miket mond. Sajnos kevesen kérdezik meg az én igazságomat is. Inkább kapásból verdiktet mondnak és pletykálnak tovább. Mert a főnökük ezt mondta.

Nagyon talányosan fogalmazol. 

Nem akarok megbántani senkit.

Alapvetően a szakmámat szeretem.

Tényleg 14 éves koromban döntöttem el, hogy tévés, médiás leszek. Azért tanultam a Corvin Mátyás Híradástechnikai Szakközépiskolában, azért voltam proszektúrán  hullafotós, hogy munkaidő után tudjak színes labort tanulni. Azért jártam ilyen-olyan-amolyan iskolába vagy egyetemre, hogy ezt a célomat szolgáljam. Amikor manapság cinegét vagy lovat etetek, zongorázok, vagy éppen olvasok egy jó regényt, mind azt a célt szolgálja, hogy teljesen letisztítsam és karban tartsam az agyamat arra, hogy nyitott legyek a szakmámban, hogy megértsem, mi az összefüggés egy televíziós reklámár, a programmatic és a nézők gondolkodása között. Nagyon izgat a történet.

Tényleg nagyon szeretem, ez az életem.

Ehhez viszont vannak olyan dolgok, amiket meg kell tanulnom, mint például az emberkezelés vagy a hálózatkutatás.

A tanulásról beszélsz. Amikor az ember viszonylag fiatal, akkor legfőképpen idősebbektől tanul. 

Nekem remek mestereim voltak.

Egyre kevésbé látom, hogy vannak ilyen nagy idolok, és az a kérdés, hogy Te tudsz majd ilyen idollá válni? 

Biztos, hogy nem. Irigységből, a függetlenségem bizonyítékául, vagy épp alkalmatlanságom miatt – megosztó ember lévén – soha nem fogok odakerülni. Én még nem kaptam díjat, de nem is akarok kapni. Miért nem kaptam? Miért nem fogok idollá válni? Mert egyrészt nem biztos, hogy megértem rá, de az is lehet, hogy többet kellene a dolgaimról publikálni, írni, hogy lássák azt, hogy mi van. Nagyon sok embernek a szemében még mindig csak egy rendezvényszervező vagyok, ami nem baj.

De ez fáj egy kicsit? 

Ha többet publikálnék, programírás helyett, biztos nem így tekintenének rám. Mindenkinek minden fáj. Fölmentem a 20. Internet Hungary színpadára és a kezdő mondatom ez volt: „Tudjátok, mi volt a jelem az óvodában? Nárcisz.”

Mindannyian nárciszok vagyunk, csak van, aki ezt be meri vallani és van, aki nem.

Talán valójában nem is tettem semmit egy díjért. Valójában nem értem meg díjra. De milyen díjra is? Nincs is olyan díj, aminek várományosa lehetnék. Ennyi. De nyilvánvalóan nárcisz vagyok, nekem is jól esik. Kinek ne esne jól?!

Baló Gyuritól lehetett, és volt is rá mód tanulni. Nagyon érdekes, hogy generációknak soha ilyen jó dolguk nem volt, és a fiatalok mégis sokat panaszkodnak, nagyon forradalmiak akarnak lenni, miközben dolgozni meg nem nagyon akarnak. Tőled hogyan tudnak tanulni a fiatalok? 

Sokat beszélgetek fiatalokkal. Mi meg tőlük tanulhatunk. Van mit, hidd el. Nem egyirányú ez a tudásfelszívás dolga. De vissza térve a kérdésedre: Alapvetően mindannyian más és más szocializációs közegből jövünk. Gyerekkorunkban is máshogy szocializálódtunk, voltak könyvtáraink, voltak kötelező olvasmányaink. Jól olvastunk, és ha valamit tudni akartunk, annak utána kellett járni. Ma pedig bármikor, a fürdőkádban, az ágyadban, akár a telefonodon is meg tudsz mindent nézni. Semmi extra nem kell hozzá. Ami könnyen jön, azt kevésbé becsüljük meg. A fiataloknak is a saját problémájuk a legfontosabb. A szívinfarktust, vagy a szomorúságot nem úgy mérik, hogy nekem nagyobb van, hanem mindenki önmagához képest lesz ideges, tudatlan vagy lesz bármilyen reakciója. Ezek a fiatalok nem tudják, nem is értik, hogy miről beszélünk.  Egy étteremben ülve rendszeresen azt lehet látni, hogy a szülők inkább odaadják a gyereknek az iPad-et, az iPad-en meg azt lehet látni, hogy érzelem nélkül gyilkolja az egérke a macskát, és a gyerek nem érti, fel sem fogja, hogy ez mit jelent. Volt persze Piroska és a farkas, de elmagyarázták nekünk, hogy mi a különbség Piroska és a farkas között. Demagóg leszek, de ebben a felgyorsult világban nem szenteljük rá az időt és figyelmet a gyerekekre ezekkel a történetekkel. A tévében gond nélkül láthatjuk az álló farkú férfit, délután 18 órakor, és ha ilyenkor nem mondjuk el a gyereknek, hogy ez így nem jó, akkor a gyereknek az egy természetes látvány lesz. Tehát óriási felelőssége van azoknak a screen- és hangszóró-tulajdonosoknak, akik ezt művelik. Ne felejtsük el, hogy

nem a mostani generációval lesz a nagyobb gond, hanem az azt  következővel,

mert a mostani generációnak mi még elmondjuk ezeket a “klasszikus” dolgokat. Én a lányomnak mindig elmagyarázom, hogy mikor mit lát, mikor mi mit jelent. Nem tiltom le semmiről, de el kell magyaráznom neki – nem tabuként kezelni – a testiséget és a szerelmet. Tudok olyan osztálytársáról, akinek a szülei olyan szinten elfoglaltak, hogy, mivel észre sem veszik a problémát elmagyarázni sem tudják a mitist. Akkor pedig az a gyerek milyen élettapasztalatot, életbölcsességet lesz képes átadni majd az ő gyerekének, a mi unokáinknak?

Az ő a klasszikus tudásuk az a non-klasszikus tudás lesz, amit mi nem adtunk át.

A ferde lesz az egyenes, és ez egy sokkal tragikusabb történet.

Ebben nyilván van felelőssége a szülőknek, és van felelőssége médiának is. Ezzel el is jutottunk a huszonöt éves Média Hungary felelősségéhez. Ott is a trendeket akarod megmutatni? 

Még nem tudom. Arról fogunk beszélni, ami majd szerintem érdekelni fogja a közönséget. Ezzel itt ki is mondtam azt, hogy ne felejtsük el: mindenki a nézők figyelméért hajt. És ezért egyre jobban kell használnia, „csinálnia” a pillanat varázsát.  A média felelősségét nem biztos, hogy az én dolgom megítélni, hiszen

a média felelősségével még azok is tisztában vannak, akik nem úgy csinálják, ahogy mondják.

Nyilvánvaló, hogy okos, normális, intelligens emberek, csak éppenséggel nekik is a kettő meg kettő egyenlő hattal. Továbbra is azt gondolom, hogy

a legnagyobb felelősség akkor is a szülőknél van.

A médiának pedig szerintem kellene valami olyasmit csinálni, amivel a szülőket okítja. Bízzunk benne, hogy valamelyik szakmai szövetség egyszer elindít egy olyan vállalkozást, amelyik ezt megvalósítja.  Például Gerendai Károly eljutott egy olyan társadalmi és anyagi szintre, ahol felelősnek érezte magát meghívni Hankiss Elemért, Mentes Endrét, Hargitai Lillát vagy Schmidt Máriát, hogy jöjjenek és csinálják meg a Médiauniót. Nem voltam benne, csak egy kicsit a szélén, így láthattam – Gerendai zseniálisan megoldotta az egészet, nagyra értékelem őt emiatt. A legszebb az lenne, ha a TV2, az RTL, a Magyar Televízió – tehát a vezető nagy televíziók -, vagy akár a Mediaworks, a Ringier stb. foglalkoznának azzal, hogyan tanítsuk meg a szülőket arra, hogy ők aztán hogyan tanítsák a gyerekeiket. Ez egy nagyon nagy projekt, ide ennek megfelelő erőket kell mozgatni.

Tehát 25 év. Inkább lesz visszatekintés, vagy inkább előretekintés? 

Tudod, ahogyan Malacka mondta Micimackónak: „Ne nézz hátra, előre megyünk.”  Nyilván lesz valamennyi visszatekintés, mert romantikusak és érzelmesek vagyunk. 25 év alatt én azért voltam láthatatlan cunamihullámon és láttam a fejem fölött is hullámokat. Nyilván nem fogok elmenni pár dolog mellett, mert nárcisz vagyok, de nem gondolom, hogy a közönségemet ezzel kellene traktálni. Majd okosan kell kiszedni, hogy mi az, amiről szabad emlékezni, és mi az, aminél jótékonyan becsukjuk a szemünket. Azt sajnálom egy kicsit, hogy azért ha ’96 óta meghúzzuk a pénzügyi, reklámfogyasztási, nézettségi vonalakat, a piacszerkezeteit felvázoljuk, abból azt látom, hogy nem igazán tanultunk a gondjainkból, bajainkból, hibáinkból. Lehet azt mondani, hogy még nem jött el az ideje. Mint ahogyan Ford mondta, hogy „Minek adjak el fehér autót, ameddig a feketét is megveszik?” – miközben csak fekete volt. Ma már annyira begyorsultunk, hogy a ’96-os év általános piaci, üzleti sebessége – alsó hangon – annyira felgyorsult, hogy ma már „kutyaév”-ben, hétszeresben vagy tizennégyszeresben mérhető. Igazán azt sajnálom, hogy azt nem tudom rendesen átadni, hogy már nem öt év a hosszú táv, hanem kettő, vagy talán három év. De nézd meg, hogy akik a magyar kommunikációs szakmában médiát tanítanak, ők mit tanítanak? Mennyire up-to-date, mennyire napi szintű a tudásuk, mennyire látják azt, hogy mi fog történni? El tudja valaki magyarázni 2019-ben a gyerekeknek, hogy a hangkeresés miért olyan őrült fontos most, vagy hogy

2021-ben mi fog történni?

Folytatódnak a 2020-as tendenciák. Lesznek, akik gyorsítják majd a versenyt, és lesznek, akiknek pont az ellenkezője lesz az érdeke. Hogy egy klasszikushoz nyúljak vissza: “és a Föld forog tovább”

Ezért is van a Média Hungary, hogy megmutasd. 

Igyekszünk sok mindenhez hozzászólni. Így van. De tudod, sokan sokkal jobban értünk más dolgához, mint a sajátjainkhoz. Remélem, több önkritikánk lesz. Hány pofon kell, hogy bölcsekké váljunk, hogy végre hosszútávra döntsünk…?
( onBRANDS – Kőszegi András )

Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.