SKRABSKI FRUZSINA

KŐSZEGI ANDRÁS
Furcsa érzés Veled beszélgetni, hiszen hogyha a szemedbe nézek, óhatatlanul édesanyád jut az eszembe. Tegnap este újra elolvastam a vele készült beszélgetésemet, ami éppen tíz éve készült. Elképesztő volt, ahogyan ő szemlélte az életet, a világot, a társadalmat. Terhes ez Neked, mint a színészeknél, hogy mindig kísért a szülőknek a szelleme?

SKRABSKI FRUZSINA
Egyáltalán nem, sőt, nagyon úgy érzem,  hogy beleépült a személyiségembe. Furcsa,  hogy nem csak a génjeimben hordozom a szüleimet, hanem ezzel, hogy átvettem a mozgalmat, amit ők indítottak, ezzel

végül is a feladatukat meg a küldetésüket is átvettem,

és egy kicsit az ő tudásuk is beleépült az én tudásomba. Az elején volt is ebből zavar, amikor meghívtak egy-egy tévéstúdióba, és elkezdték kérdezgetni, hogy mik a legújabb kutatások és hogyan kell gyereket nevelni. Akkor mindig mondtam, hogy sajnos a kutatás, a tudás nem öröklődik, de hogyha az ember egy kicsit rákészül, akkor valamennyit tud belőle adni. 2012-ben halt meg anyukám és többedmagammal  rögtön átvettem a Három Királyfi vezetését, és akkor nekem is ki kellett találni azt a formát, amiben komfortosan érzem magam. Mostanra ez már teljesen letisztult, tehát pontosan tudom, hogy mit nem tudok és mit tudok. Tehát  én nem vagyok egy nemzetközi hírű kutató, nem vagyok pszichiáter orvos, mint anyukám, én egy kommunikációs szakember vagyok, úgyhogy a mozgalomnak is most  főleg ez az erőssége, a kommunikáció. Régen is fontos volt a kommunikáció is, mert anyukám nagyon jól tudott kommunikálni, de neki volt egy nagyon erős tudományos vonala, ami most gyengébb, de szerencsére megalakult a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS), amelyik teljesen független intézmény, csak anyukám nevét viseli, és nekem nincs hozzá közöm. Az elnöke Fűrész Tünde, és ott van egy nagyon erős tudományos munka, Dr. Engler Ágnes tudományos vezetővel, aki a Három Királyfinak az alelnöke is. Ő még anyukámmal vette fel a kapcsolatot, tehát nála biztosan tudom, hogy olyan tudományos szemlélettel dolgozik, mint anyukám, nagyon alapos, nagyon eredeti és nagyon nyitott, ami nagyon fontos. Tényleg befogad mindenféle kutatást, kutatót, ami a témával kapcsolatos, pont, mint anyukám, tehát ezért érzem azt, hogy a tudományos rész is jó kezekben van. Szerencsére ez nem az én feladatköröm, nem is tudnám csinálni, viszont nagyon érdekes élmény, hogy az ember így is fejlődhet, fejlődik. Azért  40 fölött az ember úgy gondolja, hogy nagyjából tudja, hogy mit akar csinálni, mit tud csinálni, köszöni szépen, már nem akar teljesen új vágányokra ráállni, viszont itt

meg kellett tanulnom egy csomó olyan dolgot, amit régen nem csináltam.

Soha nem adtam elő,  nem szerepeltem stúdióban nap mint nap, nem vártak tőlem válaszokat olyan kérdésekre, hogy el akarok-e válni a férjemtől,  és mit csináljanak, ha hülyén viselkedik a gyerek.  Tehát ilyenekkel  is megkeresnek személyesen és Messengeren is, és ezekre kell valamit reagálnom. Jöttek az új feladatok, sosem voltam vezető, ez is nagyon fontos, hogy én mindig második ember akartam és szerettem lenni. Én második gyerek vagyok és körülöttem mindenki első, tehát anyukám is első gyerek volt, ráadásul egy nyolcgyerekes családban, apukám is első gyerek volt, a nővérem is első gyerek, a férjem is első gyerek, úgyhogy nekem az a komfortos, hogy én vagyok a második. Ez egy nagyon-nagyon jó szerep számomra, nincs felelősség, viszont minden hülyeséget kitalálhatsz, és elvégeztetheted.

Azért ez jelentősen megváltozott minimum azzal, hogy Három Királyfi, Három Királylány felelőssége az elsősorban a Te válladat nyomja.

Igen, és ez is nagyon nehéz volt, itt is fel kellett ismernem,  hogy ebben van olyan dolog, amire alkalmas vagyok és van, amire nem. Teljesen letisztázódott, hogy nem vagyok people manager, én ebben nem vagyok jó, egyszerűen nem tudom kezelni a konfliktusokat. Alapvetően konfliktuskerülő vagyok, nyilván azért, mert második gyerek, vagy a személyiségem olyan,  hogy rosszul érzem magam az ilyen szituációkban és nem tudom megoldani, nyomaszt. Ezért két éve egy teljes átszervezés volt a Három Királyfiban, és Vigh József lett az ügyvezető igazgató, akivel az első perctől együtt csináljuk. Ő társelnök lett, úgyhogy az összes napi teendő, az adminisztráció, az emberek az ő felelőssége, és így nekem csak a stratégiával, a kommunikációval kell foglalkoznom, ötletelni és pénzt gyűjteni.

Most azt hiszem, hogy így helyemen vagyok,

tehát a feladatok is olyanok, amiket el tudok látni.  Az előadásokban sokat kell tréningeznem magam, sokat javult a helyzet, mert régen mindig elájultam a színpadon, de most már egy kicsit jobb. A nagy léptékű, nagy távlatú gondolatokat, hirtelen kitalált ötletek megvalósítását viszont kifejezetten izgalmasnak és érdekesnek tartom, tehát azt nagyon szeretem.

Ilyenkor még egy gondolatig maradjunk édesanyádnál, szoktad végiggondolni, hogy ő vajon mit mondana, ő vajon merre menne, vagy ennek a működtetése már nagyon más világ?

Nehéz erről beszélni, mert én egy nagyon vallásos ember vagyok és az anyukám is úgy nevelt, hogy mindig úgy beszélt a nagyszüleimről, akiket én nem ismertem, mint akik jelenlévők,  vagy akikhez lehet beszélni, akiktől tanácsot lehet kérni ezért nekem kiskoromtól ez egy teljesen természetes dolog.  Ráadásul olyan embereket, akiket személyesen tényleg nem ismertem, tanácsadóként alkalmazok az életemben.  Leülök és azt mondom, hogy nagymama, légyszíves, segítsél.  Én nap mint nap megélek olyan csodákat a Három Királyfival kapcsolatban,  hogy teljes bizonyosságom van arról, hogy ebben a szüleim engem maximálisan támogatnak odafentről. Az első perctől azt mondtam az anyukámnak, hogy jó, átveszem, de én nem fogok ebbe belehalni, vagy belerokkanni. Tehát hogyha, ha elfogy a pénz, akkor elfogy a pénz, én bezárom, van más dolgom, egyáltalán nincs szükségem erre a feladatra. Ha nem tudom csinálni, ügyetlen vagyok, nem megy, nem kapok segítséget, nincsenek megfelelő munkatársaim, akkor bezárom a boltot. Én még mindig ott tartok, hogy bármikor bezárom, ez nem az én játszóterem, ez nekem még csak nem is hivatásom. Én úgy érzem, hogy

nekem a filmek a hivatásom. Ez nekem egy szolgálat,

tehát  én ezt bevállaltam, de csak azzal a feltétellel, hogyha ehhez kapok fentről a szüleimtől támogatást.  Az az érdekes, hogy ez a lazaság, a bizniszben is látom, hogy akiknek jól megy a biznisz, aki így elengedi, aki nincs rágörcsölve, akinek nem kell most azonnal a pénz, hanem azt mondja, hogy ha nem megy, akkor bezárom, azoknak valahogy megy. És ezt látom a Három Királyfinál, hogy vagy odaföntről segítenek a szüleim, vagy ez a nagyon nagy lazaság, vagy tényleg ez a szabadság adja meg azt, hogy eddig mindig kaptunk támogatást. Állandóan máról holnapra élünk a Három Királyfiban, hiszen támogatásokból élünk, tehát mindig pályázni kell, kérni kell, kapunk, nem kapunk, de eddig mindig úgy volt, hogy mikor nyáron mindig elfogy a pénz, kvázi hiteleztünk magunknak mondjuk egy hónapot, akkor újra kaptunk támogatást. Eddig mindig így volt. Ha nem így lesz, ezt a csapatnak is mindig mondtam, hogy sajnos ez egy ilyen dolog, civil szervezet vagyunk, akkor holnap bezárunk.

Igen, a szervezet működése az egy komoly tétel, több tízezer civil szervezet van Magyarországon, abból néhány működik csak jól, de ezért ezt nagyon aktívan csinálni, mint egy vállalatot. Tehát nem elég csak kérni, hanem valamilyen fajta értéket is adni kell.

Igen, ebbe is bele kellett tanulnom, ebben te is sokat segítettél. A másik pedig az emberek. Még kicsik vagyunk, tíz munkatársunk van, az még átlátható, de azt látom, hogy

az marad, aki elhivatottságból kétszáz százalékon dolgozik,

sokkal kevesebb pénzért, mint a piacon. Vagy magától elmegy, szóval nem kell embereket kirúgni. Úgyhogy nagyon elhivatott emberek vesznek körül, ami szintén nagyon jó érzés, és ezért megy az egész.

Sok olyan aktivitásotok is van, amivel nagyon intenzíven, jól tudtok bevonni embereket.

Igen, ez megint a szabadságból adódik. Vannak a jól strukturált nagy cégek, ahol kigondolják,   kutatják, aztán kiszámítják, hosszan megtervezik és elindítanak egy PR akciót, és van, amilyen a mi szervezetünk is, hogy igazából nem muszáj. Nálunk nagyon-nagyon sok ötlet van és nagyon sok mindent elindítunk. Viszont az ötletekhez nagyon fontos az a struktúra, hogy

nálunk bárki behoz egy ötletet, azt neki kell megcsinálni.

Nálunk nem úgy van, hogy odajön egy okos ember, mondjuk te, és akkor azt mondod, hogy szerinted ezt meg azt meg kell csinálni, és mi csak nézünk, hogy jó, még az is lehet, hogy az beindít valakiben valamit, de alapvetően nem lehet odajönni okoskodni.  Hanem ha azt mondod, hogy szerinted legyen babazászló, akkor tessék, csináld, és akkor mindenki mindent megad hozzá, amit tud, de ennyi. Sok minden beindul, és akkor figyeljük,  hogy mekkora hatása van, hogyan működik.  A babazászlónál kommunikációs szakemberként éreztem, amit  Újváry András kommunikációs vezetőnk kitalált a szivárványos zászló kapcsán, hogy az  jó marketing ötlet.

Az emberek mindenféle zászlókat kiraknak, és ezzel egy értéket mutatnak meg.

Babazászlónk régóta volt, de sose használtuk erre, hogy ezzel fejezze ki az ember, hogy, hogy a mi értékünk mellett áll.

Az én számomra ennek az egyik legfontosabb üzenete talán az, hogy az elmúlt évtizedekben Magyarországon nagyon bizalomhiányos és értékhiányos életet éltünk, nincsenek közös célok,  nincsenek közös értékek, ezért szanaszét esünk. Itt van a nemzeti minimum kérdése, nem elviccelve a dolgot, de végül is csak sikerült találnotok a mélyben egy olyan közös pontot, értéket, amivel szemben nem lehet, vagy nincs apelláta.

Igen, régi vágyunk találni olyan pontokat, ami közös ügy. 2013-ban mind az öt parlamenti frakcióvezető aláírta a nyilatkozatunkat arról,

hogy megszülessenek a kívánt gyerekek, az közös érdek.

Ez már nagyon nagy előrelépés volt,  rengetegen csatlakoznak hozzánk minden oldalról, híres emberek, politikusok,  tehát azt láttuk, hogy ez egy közös ügy, de mindig kellett, kell újra és újra valami,  ami ezt, ezt kifejezi.  Igen, ez a babazászló nagyon jó dolog és azt is hozzá kell tennem, hogy gyűjtjük és nagyon megbecsüljük  azokat az embereket akik az árok mindkét oldaláról mellénk állnak. Karácsony Gergellyel sokmindenben nem értek egyet, de azt többször kifejezte, hogy becsüli a munkánkat, és ő volt az első, aki kirakta a zászlót. Ez nekünk egy nagyon nagy segítség volt abban, hogy látsszon, hogy ez egy közös ügy. És ilyenkor azt látom, hogy hatalmas a csodálkozás, hogy akkor most ezt hogy, most ki kivel van.

Ez elég érdekes, mert mondtad, hogy konfliktuskerülő vagy, miközben köszönhetően a közösségi médiának, lehet nyugodtan, vagy nem nyugodtan konfrontálódni. Még ha nagyon finoman is teszed, kénytelen vagy konfrontálódni.

Nagyon is élvezem az ilyen provokációt. Leginkább az a konfliktus zavar,  amikor két ember van konfliktusban, mondjuk két munkatársam és akkor nekem valahogy azt a helyzetet kell kezelni, tehát igazságot tenni. Azt gondolom, hogy ehhez képesítés kellene. Szerintem az a jó vezető, akinek vagy isten adta pszichológiai érzéke van,  vagy tanulta, mert ezek tök bonyolult feladatok.  Nem tudnék tanítani sem. Az én konfliktusaimat még tudom kezelni, de másoknak a konfliktusait nem tudom kívülről kezelni. Jártam családterapeuta képzésre, de pont ezért félbehagytam, mert a felénél rájöttem,  hogy én annyira bevonódom.  Az a jó segítő szakember, aki kívülről nézi ezt a borzalmat, és szépen összerakja a mozaikdarabokat és csinál vele valamit. Néztünk egy terápiát élőben én meg végighallgattam és teljesen elkeseredtem és nem láttam a végét, és olyan csodaszerű volt, ahogy a terapeuta ebből az egészből kikanyarította, hogy a végén ott ült egy boldog család és mindenki meggyógyult, és akkor rájöttem, hogy nekem ez nem megy. Ugyanez van, hogy ha most mondjuk felhív egy munkatársam, hogy a másik kiabált vele, akkor én így lefagyok és azt tudom mondani, hogy nem értem, normális ember miért kiabál? Kiakadok és ennyi.

Pedig van min kiakadni a közösségi médiában is, ahol rendszeresen publikálsz és aztán ott van alatta fű, fa, virág, minden történik, és nagyon, nagyon nehezen érthető, hogy ebben a bizalom- és értékhiányos világban, szerte a világban élen járnak a politikusaink,  és mégis, nagyon sok bejegyzés kapcsán az árok bármelyik oldalán álló politikusok mentén folytatják az emberek a hozzászólásokat. Tehát nem értik Karácsony Gergelyt a babazászlóval, mert közben Fidesz-rajongónak tartanak, szóval, hogy, hogy miért nem lehet ezzel mit kezdeni?

Pár napja egy vitát szerveztünk Puzsér Róbert és Mihalec Gábor között a monogámia,  házasság, egyéjszakás kaland és ilyesmi témakörökben. Azóta is ezen agyalok, hogy

a vita az egy iszonyatosan fontos dolog, az értelmiségi, intellektuális létünknek a legfontosabb része, tehát muszáj, hogy legyen, még akkor is, hogyha fárasztó, meg akkor is, hogyha vannak értelmetlen viták.

Valahogy azért jó ez a Facebook, és azért nagyon szeretem, mert én tudom irányítani a dolgokat, én tudom irányítani, hogy milyen topikokat teszek föl, milyen témakörben vitatkozunk és milyen stílusban vitatkozunk. Én ezzel nagyon sokat foglalkozom, bármilyen fárasztó, de tudom, hogy rengetegen nézik a Facebook oldalamat és rengetegen olvassák a kommenteket, sőt, olyan emberek, akikről nem is gondolnám, hogy olvassa, abból tájékozódik, mert nagyon érdekli.  Innen is látszik, hogy milyen fontos a vita, azért jön vissza elolvasni a kommenteket, mert érdekli, hogy pro-kontra ki hogy reagál. De hogy ez egy normális vita legyen, ahhoz iszonyú komolyan moderálnom kell, állandóan kihúzogatnom,  próbálok alapelveket leírni, de van, amikor egyszerűen csak azért veszek ki egy kommentet, mert nagyon elviszi a témát. Például most nagyon fontos téma a homoszexualitás, de én nem akarom, hogy nálam erről szóljon a diskurzus, én ebben a témában nem akarok hozzászólni, nem értek hozzá, nem tudom, hogy jó-e a gyereknek az a mesekönyv. Nem azért, mert nem szabad erről beszélni, hanem mert nem oda tartozik. Akkor kitörlöm és tényleg, utána elkezdődik arról a vita, amiről én szeretném.

Vagy arról, hogy miért törölted ki.

Ilyenkor elmagyarázom, hogy miért, bár ez elég sok időt elvesz, de igen. A Puzsér vitánál viszont az a nagyon érdekes dolog, hogy kaptam olyan visszajelzéseket, hogy, hogy mi van, hogyha ebben a vitában a Puzsér győzött? Mi van, hogyha ezzel igazából a Puzsér azt képviselte, hogy a nyitott házasság pártján áll, és igazából én adtam teret egy olyan érvelésnek, ami meggyőzhet valakit arról, vagy tud ezzel majd érvelni. De ez a lényege, és az apukám ezt tanította mindig, hogy

csak így tudunk a másik oldalon hatni.

A Fidesznek ez a fő baja a kommunikációval, mindig úgy akar hatni, hogy ő kiáll és megmondja a tutit. És tényleg van egy tök erős bázis, akire ezzel tud hatni, még át is tud nyúlni és egy migráns témával még olyanokra is tud hatni, akikre addig nem, de ezt az egy formát tudja elképzelni. De

mi most a fiatalokat szeretnénk megszólítani,

hogy szüljék meg a gyerekeket, és a fiatalokra így nem lehet hatni. Azt fogja mondani a fiatal, hogy viszont látásra. Meg se nézi, meg se hallgatja, el se olvassa, igen, ha odarakod az orra elé és muszáj, mert az egy tanóra, akkor meg azt mondja, hogy fúj. Egy fiatal az életcélját keresi, ki kell találnia, hogy mit fog dolgozni, hogy mi lesz a hivatása, hogy milyen életet akar élni, hogy milyen feleséget szeretne és neki ebben segíteni kell. Úgy lehet neki segíteni, hogy

pro-kontra bemutatod az álláspontokat,

és bíznod kell magadban annyira, hogy olyan erősek az érveid, és olyan erős az a dolog, amiről te beszélsz, hogy igenis, még akár egy ilyen tök jól beszélő Puzsérral szemben is meg tudod védeni az álláspontodat, és meg tudod győzni azt a fiatalt.  Pár embert megkérdeztem, de azt látom, hogy nagy arányban az jött vissza, hogy bár a Puzsér tök jól beszélt, de  mindenki volt rossz kapcsolatban,  vagy látta a szülei rossz kapcsolatát és tudja, hogy az, amiről a Puzsér ideológiailag beszélt, hogy egy ilyen nagy bizalmi kapcsolatban, ahol mindenki azzal szexel akivel akar, az milyen jó, mindenki tudja, hogy az a valóságban nem működik, és ezért végül is meggyőzőbb volt a terapeuta, aki erről saját tapasztalatból beszélt. Ez a célom, és ide kell eljutni, és lehet, hogy hárman átveszik a Puzsér érvelését, ez benne van, úgyis kap annyi ilyen impulzust az ember a világból, de ezt el kell viselni, hogy vesztesz hármat, nyersz százat.

Nem tudok elszakadni az édesanyáddal folytatott beszélgetésünktől, ahol azt a kérdést feszegettem neki, hogy a párbeszéd és az együttműködés hiánya milyen károkat okoz, amire ő úgy válaszolt, hogy ahol két ember van, ott három párt. Ezt csak azért mondom, mert a fiatalok ezt látják, ezt a fajta vita-kulturálatlanságot.

Azért nagyon jó, hogy mi most ezt behoztuk, mert nem csak politikai témákban, hanem igenis

mindenféle létszemléleti témában is nagyon fontos a vita,

de akár két vallási vezető, vagy két pszichológiai irány, tehát annyi izgalmas téma van, amin nagyon jókat lehet vitatkozni és gondolkozni.

Nem véletlen az alapítvány, a család szerepe a gyerekvállalással kicsit megkérdőjeleződött. Az egyének is bizonytalan talajon léteznek. Miért nem születik meg annyi gyerek, mint amennyit kívánnának? Lehet, hogy a párbeszéd nélküliség, a vitakultúra hiánya abból is fakad, hogy az alapok estek szét?

Igen, ahhoz, hogy megszülessenek a kívánt gyerekek, iszonyú sok fronton kell valamit csinálni,

az alapok a legfontosabbak.

Ezért is indítottuk el a Három Királyfi iskolákat, óvodákat, még csak egy-egy intézményben, aminek a lényege az, hogy boldogságórákat vesznek a pedagógusok. A boldogságóra egy abszolút kitalált, bevizsgált pedagógiai módszer, folyamatosan mérik azokat a pedagógusokat, akik használnak ilyen módszereket, és akik nem, és nagyon nagy különbségeket látnak az osztályszerkezetben, a tanulmányi eredményekben. Sokkal jobban működik az az osztály, amelyiknek a tanára részt vett ilyen boldogságóra képzésen.  A boldogságóra képzés tulajdonképpen egy kommunikációs technika, az a lényege, hogy segít a diákoknak olyan dolgokban, hogy ne közösítsenek ki senkit, megértőbbek legyenek egymással, tudják kezelni a konfliktusaikat, tudjanak vitatkozni, beszélgetni és ez nem egy külön óra, hanem úgy néz ki, hogy megy a matekóra, nagyon rosszak a gyerekek, mindenki kiabál, hárman már hátraestek a széken és akkor a tanár nem erőlteti tovább a matekot,  hanem megáll, és játszik egy kicsit velük. És mindenféle olyan játék van, hogy dobd oda a labdát neki és mondj róla egy jót. Kicsit játszanak ilyet és visszatérnek a matekra, és az a tapasztalat, hogy utána minden sokkal jobban megy. Vagy olyan módszerek vannak, hogy mindenki valakinek az angyala, egy hónapig, húz valakit, nem lehet megmondani neki, hogy neki vagy az angyala, de a végén, ha rájön, akkor kap mondjuk egy csokit. Nem mondhatod meg, hanem észre kell vennie, hogy valószínűleg te vagy, mert már annyit segítettél neki. Van egy osztály, elképzeljük, hogy van Pistike, akit mindenki utál, mert verekedős, de Pistikének is van egy angyala, és valakinek Pistikére kell figyelni, hogy Pistike érezze jól magát, és Pistikének is kell figyelnie Kristófra, hogy érezze jól magát, tehát elkezdenek erre koncentrálni, és bevonódik, és mindenki elkezdi jól érezni magát. Szóval ezek nagyon jó kis trükkök, technikák. Sajnos otthonról nem hozzuk ezt a mintát, rengeteg a válás, nagyon soknak nincsen ilyen mintája, tehát valahogy tanítani kell. Igazából kötelező kellene, hogy legyen mindenhol, és akkor el tudunk indulni valamerre, Volt régen az élményem, hogy az volt a különbség aközött,  aki Magyarországon szocializálódott az én korosztályomból, meg mondjuk aki nyugatról jött, hogy ő tudott előadni, vitatkozni,  mi meg, akik úgy voltunk nevelve, hogy felelsz, megmondod, mi a helyes válasz, ha nem, akkor kapsz egy egyest, és nem lehet véleményed, mert akkor hülye vagy.  Mi soha nem mertünk kiállni, mert akkor hülye leszek és levernek egy bunkósbottal, úgyhogy ennek a vitakultúrának a szabadságát az iskolában nagyon jól meg lehet tanítani.

Lehetne tenni azért, hogy a következő generáció jobban tudjon vitatkozni.

Tényleg az a tapasztalatom, a Facebookon is azt látom, hogy a mi generációnk nagy problémája, hogy ölik egymást. A húszévesek igenis tudnak beszélgetni. Igenis elmennek egy kocsmába, vagy az egyetemi órán tök jól elvitatkoznak, és mindegyiknek van véleménye, szóval én látok friss levegőt ott, csak ők nem beszélgetnek velünk, pont azért, mert így kiabálunk egymással, és nekik ebben nincs kedvük részt venni. Ezért kell behozni nekünk is ezt a friss levegőt, tanulni a fiataloktól, és igenis leülni és beszélgetni mindenről.

Valahogy közelebb hozni egyébként a szó nem politikai értelmében a konzervativizmust és a nyitottságot, mert ezt most minthogyha valami ellentétként élnék meg ezt sokan, ami számomra teljesen érthetetlen.

Igen, abszolút. Például vannak olyan szavak, most például a liberalizmus, vagy a nyitott társadalom, ami az egyik oldalon szitokszóként szerepel, a másik oldalon meg egy idealista valamiként. Pedig ha ezt máshogy fogalmazzuk meg, tehát van olyan nyitott társadalom mondjuk, ahol, ahol mindenkinek mindent szabad és ebből kifolyólag van egy csomó bűncselekmény meg rossz dolog, és van mondjuk egy – most akkor nevezzük védett társadalomnak, nem tudom, mi a szép szó – keretek között működő társadalom, ahol rengeteg mindent szabad,  de szépen meg vannak határozva a keretek, és mindenki jól tudja magát érezni, így már akkor ez már szimpatikus,  ez nem konzervatív, ez nem zárt társadalom,  és akkor már a fiatal is azt mondja, hogy nekem ez jobban tetszik, mint az, hogyha mondjuk drogosokat lépek át az aluljáróban. A liberalizmusnak is van az a fajtája, ahol mindent szabad, és van az a fajtája, ami a szabadságot jelenti, mondjuk a kommunizmussal szemben, ahol van véleményszabadság, utazási szabadság és ilyenek, és arra persze igent mond az ember.

Ma nagyon éles határok vannak.

Igen. Vagy-vagy.

Ez a fajta átjárhatatlanság a sehovába visz.

Igen. De szerintem ezek a határok inkább a mi generációnkban vannak.

Nekem ez fontos, hogy a Három Királyfi pártok felett álló dolog.

És pont a múltkor néztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapcsán egy riportot, elmentek falura, és megkérdeztek ott egy bácsit, hogy mit gondol erről. És hát persze, nem tudott róla semmit és nem gondolt róla semmit. Meg egy nénit egy másik faluban és ő se. És akkor elgondolkoztam, hogy ez a pártok felett álló dolog,  ami nekem annyira fontos, ez csak az én buborékomban annyira fontos és rengeteg embernek meg  nem fontos, és nem, nem ebben gondolkozik. Lehet, hogy a fiatalokat nem az érdekli, hogy pártok felett áll. Szóval nem tudom, hogy a húszéves mit gondol, folyamatosan figyelem, és az például kiderült a kutatásunkból, hogy szerencsére igaz, amit a szüleim már kikutattak,  hogy ma is 2,5 gyereket szeretnének a fiatalok, 90 százalékuk házasságban szeretne élni, tehát szerencsére ez nem változott, sőt, javult, viszont teljesen egyértelmű, hogy a kezdeteknél van a probléma.  A legnagyobb probléma, hogy nem találnak társat, és ezt le lehet söpörni az asztalról, hogy miért nem, mert hülyék vagytok, nagyok az elvárások, miért a Tinderen keresitek, mindenfélét lehet a fejükhöz vágni, de tényszerűen nem találnak társat, és ezen

segíteni kell, muszáj segíteni, mert akkor tudunk továbblépni.

A másik, hogy nagyon félnek a szülői szereptől. Ez a második, és nem a pénz meg a karrier. Miért félnek? Amiről egyébként beszéltünk, hogy nagyon sok rossz minta van, nagyon sokan nőttek föl egy szörnyű családi életben, elvált harcoló szülők, vagy együtt élő és harcoló szülők között és nagyon félnek, hogy ezeket a mintákat követik. A félelmük olyan szempontból valós, hogy sokszor az ember követi a szülői mintákat, de mégis azért azt lehet elmondani, hogy meg lehet haladni a szülői mintákat. Jordan Peterson írja a 12 szabály az életben című könyvében, hogy ha matematikailag kiszámoljuk, hogy van egy erőszakos apuka, aki bántja a gyerekeit, annak van három gyereke. Ha elvileg rögtön megörökölné ezt a tulajdonságot, akkor létrejön a három bántalmazó szülő, mindegyiknek születik három gyereke, akkor utána sok generáció alatt már tízmilliárd bántalmazó szülő élne a világon és nem is lenne más,   de látjuk, hogy azért szerencsére  azért mégis a jó győz a rossz fölött. A rossz minta is egy minta,  aminek lehet például a legegyszerűbb módszerrel az ellenkezőjét csinálni,  csak  erről sincsenek tájékoztatva a fiatalok, hogy igenis van rá mód.  A tök egyszerű, 1.0 pszichológia megy az összes női újságban. Mondok egy olyan példát, ami engem mindig végtelenül felháborított,  hogy amikor én tíz évig meddő voltam, mindenki jött nekem azzal, hogy akkor biztos van benned egy belső tagadás. Szóval ilyeneket mondunk egymásnak,  meg hogyha nem szeretett az anyád, akkor te már csak rossz anya lehetsz. Ilyeneket sulykol minden és ezek iszonyatosan fájdalmasak, teljes hazugságok, de ezt kapjuk. Ennek kellene, hogy legyen egy ellentételezése, egy út, ami bemutatja, hogy

gyerekek, ti vagytok a vagányak és meghaladhatjátok a hülye szüleiteket, és tök jól csinálhatjátok az életet.

A filmjeid is egy nagyon komoly önkifejezési forma. Mit akarsz, milyen célod van vele?

Pont erről szól, amiről beszélgettünk, hogy olyan embereket mutatok be, akiknek nagyon rossz gyerekkoruk volt, állami gondozott, alkoholista szülők. Van benne egy cigány lány, akinek a legrosszabb alapjai voltak, amivel mindenki elássa, tehát munkanélküli, alkoholista, analfabéta szülők, akik agyonverték őt is meg egymást is. Így indult az élete.  Ebből a nőből lett egy, most már második diplomáját végző, csodálatos feleség, háromgyerekes anyuka, aki mindezt vállalja, beszél róla.  Kellett hozzá egy szomszédban élő lelkész család, akik az első perctől nyitottak voltak felé,  átjárhatott oda, megnézhette azt is, hogy ők hogyan éltek, kellett hozzá egy férj, aki az első perctől kitartott mellette és őt akarta annak ellenére, hogy honnan jött, annak ellenére, hogy amikor elment első családlátogatásra megmondták, hogy elvágják a torkát,  de kitartott és ott van abszolút kész bizonyítékként, hogy ebből a mocsárból ki lehet mászni.

Oké, ez a legfrissebb történet, de általában a filmes forma Neked mit jelent, miért ehhez a formához nyúlsz?

Belesodródtam. Újságíróként kezdtem és akkor még nem volt közösségi média. Nekem nem tetszik az újságírásnak ez a vitamentes dolga,  ahogy régen megírták a vezércikket, az volt a vélemény és pont.  Írhattál egy olvasói levelet, aztán senki nem foglalkozott vele. Ezért nagyon lelkes voltam, amikor elindult a blogolás, elsőkként kezdtük még a Reakció blogon, aztán abból lett a Mandiner. Hihetetlen érdekes, ezt élvezem a Facebookon is, hogy, hogy írsz valamit töredékes tudással és akkor bejönnek hozzá a kommentek, amik abszolút hozzátesznek és egy csomó új információval gazdagítják a cikket, tehát

közösségi cikkírás van.

A film is ebből a világból jött,  még 2006-ban a Gyurcsány, vagy Gyurcsány-ellenes tüntetésekre mentünk el videózni a blogos barátaimmal és akkor látszott, hogyha egy kis videóban tudósítasz, akkor még nagyobb a hatása. Bennem volt egy velem született harag a kommunistákkal szemben, merthogy a nagyapámékat – ő a Fővárosi Képtárnak volt az igazgatója – kirúgták, korai nyugdíjazták, nyomorogtak, rajta voltak a kitelepítési listán és ő ebben teljesen tönkrement, depressziós lett és meg is halt azelőtt, hogy megszülettem. Mindig bennem volt, hogy tőlem a kommunisták vették el a nagyapámat. Volt bennem egy ilyen bosszú, plusz azt gondoltam, hogyha ma élne még Hitler, meg Sztálin, és ott éldegélnek és senki nem készít vele interjút, ez teljesen abszurd, aztán megkérdezheti az ember gyereke, hogy bocs, de akkor ott miért üldögélt egyedül és miért nem kérdezte meg senki? Akkor így készült az első Biszku film, és igazából az egy újságíró film.

Nem tanultuk ezt, hanem csak tényleg őszintén csináltuk, és kiderült, hogy abszolút a kora előtt járt,

mert ma már ez a legnagyobb trend, hogy ma már direkt le kell butítani a saját filmjeidet, hogy minél amatőrebbnek tűnjön és minél jobban hasson.  Tehát az egy nagyon különleges film volt akkor, egyébként azért mi is koppintottunk, mert a Michael Moore filmek már ilyenek voltak,  ahogy nézegeti a dolgokat és benne van a filmben és  nekünk az volt a minta. Nagyon nagy sikere volt, felkértek minket, így a Heti Válasznak csináltunk online videókat, aztán az M1-en volt saját műsorunk, a Becsengetünk és elfutunk, utána pályáztunk dokumentumfilmekre.

Ez a hivatásom.

Közben szültem és kihagytam, és most megint csinálom és ez olyan, hogyha ezt csinálom, hogy akkor az utolsó idegszálamig örülök és azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Ez csodálatos,

szeretek csapatban dolgozni, annyira jó dolog egy stábbal együtt gondolkozni.

Most is hívtam magam mellé riporter társakat is, mert én azt szeretem az egészben, hogy együtt csináljuk, együtt találjuk ki és közösen létrehozni valamit az egy fantasztikus érzés. A Három Királyfi is ilyen, szóval ott is egy ilyen nagy együtt gondolkodás és csapatmunka van.

A Három Királyfi a kereszted, ez pedig hivatásod?

Igen, a Három Királyfi a szolgálatom, ez meg a hivatásom.

Ezt a sok borongós felvetést, amire keressük az életben a megoldást, zárjuk kicsit napfényesebb témákba. Itt a szüret. Mennyire hoz izgalomba a szőlő meg a pince?

Az már aztán tényleg a futottak még kategória, azt szoktam mondani, hogy a férjem hobbivállalkozása. Az én nevemet viseli, ezért tulajdonos vagyok benne.

Még egy kereszt.

Az nem kereszt, mert nem kell vele foglalkoznom. Sümegi Gábor tulajdonostársunk csinálja Tóth Tiborral és Szabó Zoltánnal. Ott van nekünk is nyaralónk, ahol a szőlőbirtok van és nagyon büszke vagyok, száz százalékig vállalom és egy fantasztikus dolognak tartom, amit ott létrehoztak. Ebben szintén csak kommunikációs szempontból tudok nagyon ritkán részt venni. Azt tudom, hogy

a Skrabski név, mint brand, márka, az hoz a konyhára,

tehát van,  aki azért megy oda, mert az én nevemen, sőt,  apukám nevén van.  Nekem, ami fontos, hogy egy abszolút vállalható bor, tényleg nagyon jó minőség. Az mondjuk gáz lenne, hogyha ihatatlan lenne. Elvégeztünk egy wine and spirit education nemzetközi vizsgának a magyar változatát, tehát felsőfokú borbecsüs is vagyok – csak hogy még egy címkém legyen -, tehát meg tudom állapítani a borról, hogy jó, de igazából a gyakorlati munkában nem veszünk részt. Néha kóstolgatok, ha szól a borász, hogy megint készült egy jó borunk és akkor nagyon megdicsérem.

Nyilván ezt a sok mindent az életedben valamilyen közös érték összeköti. Mondod, hogy a bor abszolút vállalható, mit gondolsz, a mi életünkben lesz az a világ, ami abszolút vállalható?

Én egy csodálatos világnak tartom a világunkat, tudom, hogy vannak értékválságok, de én azt gondolom, hogy

a létező világok legjobbikában élünk.

A szüleim kommunizmusban nőttek föl, a nagyszüleim háborúkban nőttek föl, az ükszüleim nyomorban nőttek föl, tehát itt egy akkora szabadság és lehetőség van, amiben tényleg teljesen ki lehet bontakozni. Én például rossz tanuló gyerek voltam, aki normál esetben megy a kukába. Mindig mondta az anyukám, hogy ne aggódjak, nekem más képességeim vannak és jó lesz. Én akkor nem éreztem úgy, amikor mindenféle szörnyűség történt, amikor kirúgtak. Most már értem, hogy mire mondta ezt az anyukám, és tényleg, szerencsére olyan világ van, amiben ha te ügyes vagy és vannak képességeid és akarsz valamit, akkor igenis megvalósíthatod. Értékválság van, persze. Nehéz társat találni. De én az első randin megkérdeztem a férjemtől, hogy el tudja-e képzelni, hogy el fog venni feleségül. Ezt egyébként azóta is mindenkinek ajánlom, aki férjet keres, hogy kezdje így. Mindenki kérdezi, hogy az első randin? Hogy lehet az elsőn? Igen, az elsőn, mert ha nincs benne a képben, akkor miről beszélünk, akkor minek? Tehát

ez egy értékválasztás.

Csak azt akarom kifejezni,  hogyha azt az első randin meg mered kérdezni, hogyha vállalod azt, hogy neked igenis van egy elképzelésed a jövődről és így keresel társat és  ezt következetesen képviseled,  akkor igenis  fogsz ebben az értékválságú világban is egy olyat találni, aki hasonlóan gondolkodik és akivel meg tudod valósítani ezt az értékközpontú világot. Egyszerűen a nagy szabadság adta világ sok embernek nehézséget jelent, de ha van világképed, vannak értékek, amiket képviselsz, és amellett ki mersz állni, akkor ma gyakorlatilag mindent el tudsz érni, amit csak szeretnél.
( onBRANDS – Kőszegi András )

Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.