KŐSZEGI ANDRÁS
Most ha nem lenne ez a pandémiás helyzet, akkor egy kicsit nehezebben kaptalak volna el, vélhetőleg vagy érkeznél, vagy indulnál.
FEJŐS ÉVA
Annyit nem utazom sajnos, mint amennyit szeretnék, de egyébként lehet, hogy éppen indulnék és egy tengerpart felé tartanék.
Melyikhez? Most ha csak a könyveid témáit, helyszíneit, címeit nézem, azért inkább az egzotikus helyeket kedveled.
Szeretem Európát is nyáron, amikor jó idő van, de inkább azt mondom, hogy a meleg után megyek és szerintem Mexikóba tartanék. Most álmomban úgyis szinte mindig Mexikóban vagyok, nem tudom miért. Ez az írásban is nagyon sokat segít, hogy így visszaképzelem magam egy-egy helyre. Ezért is van a könyveimben ennyi távoli helyszín, amikről először tényleg úgy gondoltam, hogy csak nekem egyfajta segítség: ha éppen télen írok, akkor is egy meleg tájon érezzem jól magam gondolatban, de aztán rájöttem, hogy az olvasóim ezt szeretik, és várják is, hogy utazzunk együtt.
Azt mondják az agykutatók, hogy az agy tulajdonképpen nem is tud különbséget tenni dolgok között, amit elképzelünk és amit valóban megteszünk, ezt hogy érzed? Mert nekem ez mindig furcsa és érdeklődéssel, izgalommal nézek mindig arra, aki író, hogy hogy a fenébe tud ilyen módon más világokba belehelyezkedni vagy élni? Mintha egy nem is kettős, hanem sokas ügynök lenne.
Amikor először azt éreztem, hogy én nem is itt vagyok, és ez milyen jó, az akkoriban történt, amikor buszoztam az általános iskolába, Csillaghegyről Óbudára, és akkor még valahogy lassabban zötykölődtek az úton a buszok, és ezt marhára untam. Meg néhány tanórát is, és akkor azzal szórakoztattam magam, hogy elképzeltem történeteket. Eleinte én voltam bennük, én lőttem a gólokat mondjuk egy világbajnokságon – mert kézilabdáztam –, és akkor nagyon magabiztosan érkeztem meg a suliba. Aztán meg valahogy jöttek az olyan történetek, amikben nem is szerepeltem feltétlenül és ez így kikapcsol. Valószínűleg ebben benne van az is, hogy
engem el tud varázsolni a képzelet világa.
Talán a korai években, az óvodás években keresem ezt, amikor nagyon magányos voltam. Legalábbis úgy emlékszem, hogy sírtam sokat, nem vigasztaltak, inkább gúnyoltak, hogy miért nem játszom a többiekkel, és ez olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy akkor megtanultam egyedül egy mesekönyvvel ellenni. Később, ha egy történetet olvastak nekem, az tovább íródott a fejemben, és akkor már nem voltam ilyen szociálisan nehéz eset, de mindenesetre én azért ide kötöm.
Ha pszichológus lennék, akkor most azt kérdezném, hogy Éva, akar róla beszélni?
Képzeld el, hogy egyszer akartam. Megírtam a Dalma című kisregényemet, amiben pont az óvodás kor nehézségeiről mesél egy Dalma nevű lány, és tényleg, kislányos hangja van, és egyébként imádtam ezt a játékot is. Elmentem egy olvasótalálkozóra és ott előtörtek belőlem a régi óvodai élmények, emlékek. Akkor nem tudtam, hogy körülbelül tíz óvónő ült ott a közönség körében, úgyhogy azonnal meg is volt a terápiám, és akkor elmondták, hogy mi volt a hiba. Mindenesetre
a rengeteg mese, amit hallottam, hát igen, azok hoztak ide erre a pályára.
Szóval leginkább az egzotikus helyeket látom veled kapcsolatban, nagyon izgalmas, hogy úgy mondjam fűszeres helyeket. Az utazásaidat elképzeleted az íráshoz, vagy elmentél ezekre a helyekre és ezek indították be a történeteket?
Először egy SICC könyv volt megint a gyerekkoromban, amikor azt hiszem Afrikában volt.
Igen, volt ilyen, SICC Afrikában, egy narancssárga könyv.
Valami radiátorról indul el, mert hideg van, és akkor hirtelen a melegben találja magát. A sztorira már nem emlékszem, csak arra, hogy ez a könyv volt az, amikor a szüleimtől megkérdeztem, van-e olyan hely a világon, ahol nincs tél, és amikor mondták, hogy van, akkor elhatároztam, hogy egyszer oda elmegyek. Anélkül, hogy jártam volna valaha is tengerparton, egy kirakatban megláttam egy fehér homokos, pálmafás posztert. A szüleim megkértek, hogy ne vegyem meg a zsebpénzemből azt a posztert, de én megvettem, és gyakorlatilag éveken keresztül a falamon egy fehér homokos, pálmafás tengerpartos poszter virított. Nem tudom, honnan jött ez a vágy, mert nem utaztam soha, de az tény, hogy az első újságírói fizetéseimet már utazásra spóroltam. Előtte a szüleimmel egyszer voltam Olaszországban, meg egyszer az NDK-ban. Mégis azt éreztem, hogy el kell jutnom egy csomó helyre.
Olyan erős volt ez a vágy,
képzeld el, hogy utazási irodákban jártam, az utazás kiállításon prospektusokat gyűjtöttem és akkor esténként sokszor azt olvastam könyv helyett. Nem mintha könyvet nem olvastam volna, de az utazás iránt nagyon erős vágy élt bennem.
Most már íróként vagy definiálva, de emlegeted az újságírást is. Kell egyáltalán kategorizálni, van egyáltalán különbség? Újságíró, író, vagy írónő, nem tudom, hogy helyes. Amikor Törőcsik Marival beszélgettem, akkor arról lamentálgattunk, hogy kell-e művésznőnek lenni egy művésznőnek, vagy elég, ha csak művész. Hogyan mondod ezt?
Ma nagyon nagy az átjárás. És szerintem
ma mindenki művész, az is, aki közösségi portálos influencer,
ezt még nem tetted hozzá – ő minden is. Én azt sem használom, hogy író. És azért nem használom azt, hogy író, mert én nem szépirodalmat írok, hanem szórakoztató irodalmat. Könnyűzene és komolyzene, ugye tudjuk, hogy mind a kettőnek megvan a helye meg az értéke. De itt még,
hogyha azt mondod magadról, hogy író, akkor lehet, hogy kirúgják alólad a lépcsőt,
úgyhogy én inkább egyébként is történetmesélőnek tartom magam, vagyis regényíró vagyok. Azt, hogy írónő, kifejezetten utálom, mert szerintem van egy szakma, egy hivatás, és ha azt műveled, mindegy, hogy férfi vagy, vagy nő. Ez most nem az emancipált szöveg, hanem egyszerűen úgy gondolom, hogy ezt fölösleges hozzátenni. Csak valahogy mégis a színésznél például nagyon sokszor kimondod, hogy ő egy színésznő, mert így jön a szádra.
Érdekes, hogy valamiért mondod, hogy teljesen mindegy, hogy férfi vagy nő az író. Nem terveztem erről beszélni, de nagyon érdekes ez a világ, ha már a történetmesélésnél tartunk. Karaktereket formálsz meg és mondjuk tíz évvel ezelőtt, ha történetekről, helyzetekről gondolkodtál, amik a világban, emberek között, férfiak és nők között történtek, azért egészen más dolog volt a társadalom hozzáállása a témákhoz. Most magam se tudom, hogy már mit gondoljak erről a világról. Nem politikai térbe akarom terelni, bár sokan beleterelik ezt az egész női, férfi szitut. Hogyan látod most ezt a témát?
Most amikor ezt a kérdést elkezdted feltenni, akkor pont oda ugrottam magamban vissza, hogy vajon van-e olyan könyvem, amire most azt mondanám, hogy ma már nem így írnám meg. Inkább a koraiak közül van egy, amiben úgy szerepel egy meleg szereplőm, hogy egy-két másik kicsit „buzizik”, de azt is kedvesen. Vannak meleg barátaim, akik egymás között nem szitokszóként használják ezt, de ma mégsem illik ezt kimondani, pláne nem leírni, úgyhogy szerintem ez az könyvem lenne, amit máshogy írnék, kicsit árnyaltabban, de a történeten nem változtatnék. A szereplőimet egyrészt szeretem, ez tiszta sor, másrészt az én világomban nem kérdés, hogyha mondjuk egy karakter azzal szórakozna, hogy benyúlkál a lányok bugyijába – és ezt tök leegyszerűsítettem –, az valószínűleg nem egy pozitív szereplő lenne. Nyilván meg lehet mutatni ezt is, persze vannak túlzások, például Kevin Spacey eltűnik a szemünk elől, miközben egy baromi jó színész. Azt hiszem, hogy a legjobb történet Jennifer Anistonnal a The Morning Show volt, ami bemutatta és elég jól árnyalta, hogy hogyan lehet valakit tulajdonképpen tönkre is tenni azzal, hogy valamit meggondolatlanul tett. Tehát
a mai világban szerintem arra nagyon kell vigyázni, egy férfinek is meg egy nőnek is, hogyha hatalma van, ha erősebb, mint a másik, akkor tartsa a távolságot.
Nem csak ha hatalma van, és a napi hírekbe nem is megyek bele, de elég véleményt nyilvánítani és karrierek törhetnek ketté. Tegyük hozzá, minden oldalon. Az egyik téma nyilván a nő-férfi, férfi-nő viszony. A nők is talán sokszor férfiabbak akarnak lenni a férfinál, tehát keresem ennek a helyét.
Elmesélek egy történetet. Soha nem meséltem el sehol és nem is fogom nevesíteni az illetőt. Annak idején a Képes Európánál voltam újságíró, és volt egy rovatom, az volt a címe, hogy Boldog névnapot! – egy oldalon egy aktuális interjú volt, hogy hogy van XY, aki a névnapját ünnepelte azon a héten. Egyszer csak sorra került egy nagyon ismert színész. Idős volt, mondta, hogy menjek el hozzá, hogyha interjút szeretnék vele készíteni. Nem szoktam házhoz menni, ezt mondom így, hogy itt ülök a nappalidban, de azóta én nem voltam senkinél, férfinál. Sőt, talán nőnél se, de férfinál egészen biztos, hogy nem voltam. Vele elbeszélgettem, láthatóan színpadon érezte magát, mert szerepet is játszott az interjú során. A lényeg, hogy egyedül volt otthon, és
a végén bezárta az ajtót, odaállt és odaszorított.
Huszonéveimben járó vékony csaj voltam, ott álltam farmerban és egy magas sarkú cipőben, az öreg színész eléggé beindulva testi erőfölényben volt, de azt is tudtam, hogy ezt nem teheti meg velem, de már csókolgatott – nem volt más ötletem, hiába próbáltam eltolni, ezért a tűsarkammal beleugrottam a lábába. Ez elég meggyőző volt ahhoz, hogy magához térjen, hogy úristen, mit csinál? Valószínűleg egyébként is csinálta ő ezt már gyakran másokkal, csak ugye ez más volt, gondolom, voltak olyan fiatal színésznők, akik kénytelenek voltak tűrni, én viszont nem voltam kénytelen. Akkor eljöttem és felhívtam azonnal a főszerkesztőmet, hogy ez történt és én nem fogom megírni ezt az interjút. Hát de miért? Lett valami bajod, édesem? Nő volt a főszerkesztő. Mondtam, hogy nem lett bajom, de ez abnormális, és inkább az esetet írnám meg. Arról szó sem lehet, mondta, majd megkérdezte: Hát megvédted magad, nem? Végül megírtam az interjút és akkor a titkárnőnk hívta fel az illetőt, akinek szintén ilyen stílusban elkezdett udvarolgatni. És nem történt semmi, minden ment tovább, még röhögcséltek is rajta a szerkesztőségben, hogy ez az X még mindig „milyen kanos”. Tehát senki nem vette komolyan, tudod? Végül én is ezt így lerendeztem magamban. Az a tanulság, hogy senkihez nem megyek házhoz, csak nyilvános helyen találkozom, mert ez egy szerencse volt, hogy el tudtam szabadulni. Szóval alapvetően azt hiszem, hogy a nők kiszolgáltatottabbak. Nem?
Többnyire, igen, de az ellenkezőjére is van példa a hollywood-i filmirodalomban.
Meg máshol is, igen, de ezzel csak azt akarom mondani, hogy ezek ne történhessenek meg,
ne válhassanak áldozatul ezeknek a hatalmukat fitogtató szexuális ragadozóknak se nők, se férfiak.
A legnagyobb izgalmat neked mi jelenti, amikor írsz? Amikor valóban veled megtörtént eseményekből, helyszínekből, emberekből formálsz karaktereket, amikor tényleg teljesen absztrakt az egész és elragad a képzelet.
Elragad, az a legjobb, ha elragad, de mindenben benne vagyok. Amiket hallok, amiket látok, ami megtörténik, érdekes módon mind visszaköszön valamelyik regényemben. Teljesen váratlanul jönnek vissza olyan sztorik egy-egy regényemben, amiket már hallottam, de az a legjobb, amikor elindul a történet és sodor magával. Ez tényleg olyan, mintha ott lennék a szereplőim között a helyszínen, csak nem lenne beleszólásom, hogy ki mit tesz, hogyan alakul a sztori. Mert az a legjobb, mikor már fel is adod, hogy mondjuk valakit megváltoztass a történetben, vagy valamit olyat beleírj, amit nem hagynak a regényhőseid. Látod, tényleg kicsit ilyen skizofrén vagyok, hogy élő emberekként említem a szereplőimet, de tényleg az van, hogy előfordul, amikor nem hagyják, hogy véghez vigyem, amit esetleg szeretnék.
Igen, elképesztően elvarázsol az írás.
Ugyanakkor ki tudok egy pillanat alatt jönni belőle. Tehát ez egy kicsit ilyen bolond állapot, amikor írok. Anyukám szokott felhívni, és ha írok akkor egészen furcsa válaszokat adok, és akkor azt mondja, hogy na jó, majd akkor beszéljünk, amikor befejezted a fejezetet.
Most több minden is eszembe jutott, de érdekes, hogy én is a családomnak az agyára megyek, amikor mindegy, hogy hol vagyunk, utazunk, és én azt is látom mindig, hogy ez a valami, az a szolgáltatás az milyen minőségű, megteszik-e azt, amit ígérnek, stb. Egy kicsit, nem őrülsz bele ebbe hogy szerzőként gyakorlatilag az agyad ne ehhez kapjon impulzusokat, tehát hogy tudsz-e teljesen nem író lenni?
Szerintem tudok. Amikor nyaralok, akkor sokszor csak fekszem a napon. Én olyan jól tudok úgy nyaralni, hogy semmit nem csinálok és aztán a nyaralás során nagyon-nagyon sok mindent mégis begyűjtök, kitalálok, és akkor abból születik majd egy új történet.
Tényleg úgy írsz, hogy nem csinálsz vázlatokat előre, vagy hogy honnan hová jutsz?
A honnan megvan, de a hová, az nincs, azt nem is akarom tudni. Pont tegnap beszélgettünk erről valakivel, hogy hogyan születik egy történet. Coach-om van, hogy üzletileg rend legyen egy kicsit az életemben, és meséltem neki, hogy a regény elejét írni borzasztó nehéz. Nem tudom, hogy kik ezek a szereplők, mi lesz velük, mit akarnak, de azt igen, hogy honnan indulnak.
És egyszer csak megakadok, hogy ebből soha nem lesz regény. Semmi.
Nem lesz ebből könyv, ettől félek, és akkor egyszer csak elkezd beindulni, mondjuk az egyharmadánál, akkor elképesztő tempóban sodor és visz, és utolsó fejezeteknél ismét rettenetesen lelassul. A coach-om, aki nő, azt mondta, hogy figyelj, ez egy szülés. Egyébként tényleg az van, hogy amikor még nem fejezem be, akkor még az enyém, még nincs teljesen kint a gyerek, akkor még csak az enyém a történet.
Érdekes, hogy még mindig ezt mondod, még mindig így érzed, és még most is ezzel foglalkozol, miközben próbáltam összeszámolni, hogy hány regényt írtál.
Harminc jelent meg. Múltkor megszámoltam.
Mégsem úgy van, hogy jó, akkor leülök és megírom a következőt mert megvan az a rutin?
Te sem úgy csinálod. Azért, mert jól csinálod, és mert mindig jót akarsz csinálni! Megvan a rutinod, mégis ide hívsz, leülsz velem beszélgetni, órákig beszélgetünk, van egy csomó jegyzeted, mindig egy új interjút csinálsz. Mindig egy alkotásod születik. Szerintem ezért jó, amit csinálsz. Mert benne vagy. Meg tudnád csinálni úgy is, hogy felhívnál, és beszélgetnénk egy félórát, aztán írnál belőle egy interjút. De te mégis mindig jót akarsz, újat akarsz, és azt akarod, hogy téged is szórakoztasson ez az egész, ne csak lenyomd rutinból.
Azt szoktam mondani nagyképűen, hogy egy portré beszélgetés is egyfajta alkotás. Van, aki vászonra fest ecsettel, festékkel portrét, én mondjuk szavakkal igyekszem, de egy biztos, hogy ugyanazokkal a kétségekkel indulok neki még a mai napig.
Abszolút, én ezt tudom, átélem én is. Meg azt, amit érzel a végén. Szerintem ugyanazt éreznéd, ha festő lennél. Mert én ugyanazt érzem, amikor befejezek egy regényt, meg amikor megírok egy jó interjút, mintha egy könyvet fejeztem volna be.
Nem tudom, hogy helyes, nem könyvet írsz, hanem regényt?
Regényt, igen.
A könyv az megszületik. Megvan akkor az az izgalma, hogy amíg csinálod, addig egy kicsit bennfentes vagy abban a sztoriban, hogy ez csak a tiéd?
Meg hogy nem tudom, hogy mi lesz belőle.
És meg akarom-e tartani, vagy meg akarom-e mutatni?
Igen, de most már ez nem kérdés, de ettől függetlenül nagyon.
Oké, meg akarjuk mutatni.
Nagyon erősen mindig ott van a végén, hogy tudom, hogy már csak néhány fejezet van, és akkor nekiállok például ablakot pucolni. Amikor egyébként még határidőm is van, amiket magamnak adok, de rá kellett jönnöm az évek során, hogy ez azért van, mert még nem akarok elválni tőle. De aztán egyszer csak kijön a vége, mindig dől rólam az izzadság, amikor az utolsó fejezeteket írom, az extra izgalom miatt is, mert általában azért van benne krimiszál. Aztán befejezem,
ez eufórikus érzés,
majd utána napokig csak így elvagyok, egyfajta ürességet érezve.
Ez az interjúkészítésnél is így van, szóltál, hogy csak holnap mész haza? Nem engedem olyan könnyen. Tehát valakinek sok élet is kevés ahhoz, hogy ennyi történetet megálmodjon, megszüljön és meg is csináljon. Kész van, és akkor el kell kezdeni valami újat. Hogyan tudsz átmenni egyikből a másikba?
Amikor befejezem, akkor kicsit csak az enyém, aztán ahogy elmegy a szerkesztőmhöz a kézirat, akkor attól kezdve én elengedtem. De én teljesen elengedem. Jó, lehet, hogy visszahozom a szereplőket később, vagy egy-egy szereplőt, de teljesen elengedem. Ez egyébként baj is, mert nem tudom úgy a marketinget megcsinálni neki. Én addig tudom kampányolni a könyvet, amíg ott élek a történetben, ezt például
tanulnom kellett, hogy nem szabad elengedni, mert akkortól jön a kampány.
Pont a kampányra már én egy másik könyvben vagyok benne. Általában van egy kis szünet, és amikor már a család azt mondja, hogy elviselhetetlen vagyok, akkor egy új könyvbe kezdek.
Kicsit könnyebb a helyzet, és egyben nehezebb is, hogy saját kiadód van, magad adod ki a könyveidet, de ez a fajta alkotói izgalom, lét, szabadság, azért így egyben egy komoly kötelem is. Hogy állsz a határidőkkel, a pontossággal? Azon túl, hogy egy alkotó ember vagy, közben egy termék vagy te is és az elkészült könyv is.
Az újságírás nagyon jó volt, tudok nyomásra írni, legerősebb nyomás az a határidő.
A legjobb múzsa.
Igen, az tényleg nagyon sokat segít. Most már egy kicsit talán elkényelmesedtem, kicsit talán sok mindennel foglalkozom, én ezt szeretem, de talán ez az időszak nem segít, amikor az óvodák is zárva vannak, és a négyéves kislányom például szeret velem párban írni, ami nem tesz jót a kéziratnak. Próbálok megfelelni, most már előrébb hoztam a határidőt, tudván azt, hogy majd késni fogok, de azt azért nagyon komolyan tudom, hogy a karácsonyi piacot meg a nyárit nem szabad lekésni. Akármi történjen, akkor kész van. De ez
nagyon jól felpörget engem, hogy nyomás alatt vagyok.
Az írás ösztön vagy tanulható? Amikor mondjuk storytellingről, vagy forgatókönyv írásról beszélünk, nyilván van egy csomó téma, vonalvezetés, amit tanítanak a világban, de azért, ha olyan nagyon könnyen megtanulható lenne, akkor én is ontanám a regényeket vélhetően magamból, de nem teszem.
Egyrészt, szerintem a történetmesélést, azt nem lehet. Tehát vagy történetmesélő vagy, vagy nem. Az írásban nagyon sokat tudsz fejlődni, de azt hiszem, hogy azért kell, hogy legyen valami szikra, nem tudom megfogni, hogy mi az, ami benned kell, hogy legyen ahhoz, hogy, hogy ezt tudjad. Egyébként egy vagy két könyv, egy vagy két regény az mindenkiben benne lehet, csak pont, amit kérdeztél, hogy én onnan tudok mindig újat, hogy
imádok kísérletezni.
Én krimivel kezdtem, krimit próbáltam írni, ami szerintem a legnehezebb, mert ott folyamatosan fönn kell tartsd a feszültséget, akkor jó, ha az tele van ilyen jó kis cliffhangerekkel, ha van logikája. Azt gondolom, hogy bármilyen típusú vagy zsánerű regényt sokkal jobban tud valaki megírni, aki tud krimit írni. Én mostanában hoztam vissza újra a krimi szálat, mert ez a nagy szerelmem.
Épp ezt akartam mondani, hogy a krimi és a szerelem az történetileg is sokszor együtt van.
Igen, érdekes, most, hogy mondod, hogy szerelem, mert egy csomó könyvemben nincs szerelem, de a borító, vagy a cím ezt sugallja és most már nem bánom. Amikor még nem én adtam ki a regényeimet, és rácímkézték, hogy romantikus, és én kikértem magamnak, hogy nem is romantikus. Ma már boldogan ráteszem én magam, hogy romantikus, mert jobban megveszik. Egyébként azt gondolom, az első kéziratot nem szabad kiadni, megjelentetni. Még akkor sem, ha nagyon nagy sztár színész vagy és írsz egy regényt. Szerintem nem.
Az első regényein tanul az ember,
és én úgy éltem, úgy voltam harmóniában, hogy mindig volt egy-egy regény, amin dolgoztam. És nem is volt eleinte jó, de próbáltam, hátha kiadják, aztán volt néhány kudarcom. Kaptam szerződést nagyjából húszéves koromban, vagyis fiatalon regényem jelenhetett volna meg, de a kiadó csődbe ment, és akkor eldöntöttem, hogy
én magamnak fogom írni, mert nekem ez az érzés kell.
Mindig rengeteget olvastam és olvasok ma is, és az olvasás azért jó, mert egyre bátrabban nyúlsz hozzá más eszközökhöz meg megoldásokhoz, amiktől esetleg félnél. Bennem ettől lobog a láng, például a Karácsony New Yorkban-t az egyik hősöm koncertjével kapcsolatos cikkre írt kommentekkel fejezem be. És egy csomó olvasóm írta, hogy
nagyon jó könyv, de mi a vége?
És én meg azt gondolom, hogy meg nem rágom meg neked. Lehet, hogy szórakoztató irodalom, de azért szerintem igényes szórakoztató irodalom. Nem adom oda úgy, hogy megrágtam előtte a kaját, rágd meg magad szépen te magad.
Többször mondod, hogy szórakoztató irodalom. Ez egy kicsit lazítja az írói felelősségedet. Karinthy mondta, hogy humorban nem ismerek tréfát, tehát a könnyű műfaj is nagyon nehéz. Nem mondom, hogy bagatellizálod el egy kicsit, de azért könnyűt írni, azért nem olyan könnyű.
Szerintem könnyűt írni tök nehéz.
Szóval nem biztos, hogy az Anna Karenina az nehezebb téma volt, mint az Örökre görögbe lesz.
Inkább azt gondolom, hogy mindig van olyan mondanivaló, ami elgondolkodtatja és esetleg egy váltásra, vagy egy továbblépésre sarkallja az embert. Az én regényeimről nagyon sokan azt mondják, hogy
döntést hozó regények.
Pedig lehet, hogy az olvasó konkrét problémája abban, az adott könyvben éppen nincsen benne. Én inkább azért mondom, mert ezzel védem magam, még mielőtt azt mondják, hogy na, ez a Fejős is itt elszállt, aztán azt mondja, hogy író. Én direkt mondom, hogy regényíró vagyok, és ha valaki leszólja, akkor azt gondolom, oké, gyerekek, írjatok ilyen történeteket.
És adjátok el.
Adjátok el és akkor jól van. Amikor egyszer még Nők Lapjásként 2007-ben megjelent a Bangkok, tranzit, ültem a kávézóban Grecsó Krisztiánnal, aki akkor az egyik vezető szerkesztője volt a lapnak, én meg újságíró, és akkor azt mondta, hogy Évi, jó ez a könyv, de azért tudod, hogy ez lektűr? Ránéztem, és mondtam, hogy Krisztián, és akkor most ezzel mi van? Hát hogy ez be van valahova sorolva és ilyen-olyan beszólásokat meg kritikus leveleket fogsz kapni. Egyébként jó, hogy mondta, mert tényleg ez lett, tehát akkor már valami kategóriába beraktak.
Mondod, hogy ha azt mondanád, hogy író vagy, akkor ennyi eladott könyv után még most is kirúgnák a széket alólad. Ezt, azt, amazt kapnak az olvasók tőle, ezt még mindig magyarázni kell, vagy még mindig azzal kell megküzdeni, hogy ki milyen marha nagy szeriőz író?
Igen, a szerzőkben van egy ilyen kettősség. Nem mindenkiben, de még bennem is ott van, pont ezért, mert én így indultam.
Pont azért, mert úttörő vagyok.
Rácz Zsuzsa volt előttem egy könyvvel, a Terézanyuval, és utána csönd. Utána jöttem én magyar néven, magyar szórakoztató irodalommal, és egy elég komoly marketinggel magam körül a kiadóval együtt. Volt olyan, hogy még meg sem jelent a könyv és a bookline-on az értékelések egyesek voltak, vagy épp megjelent, de már lecsillagozták –
nehezen emésztették meg az emberek, hogy reklámoznak egy szerzőt.
Ezt így meg kellett küzdeni. És amikor már egyetlen kiadónak sincs arra pénze, hogy óriásplakátra rakja a szerzőjét, vagy csak nagyon kevésnek, akkor ez már nem egy különleges dolog, de én ezt az utat törtem, tehát akik utánam jönnek, ők már kevésbé érezték ezt.
Vagy nem akarják óriásplakátra rakni.
Vagy nem.
Mert a szeriőz szerzők, vagy akik annak gondolják magukat, sokan saját kardjukba dőlnek, pontosan azért, mert ők nem hajlandóak összepiszkítani a kezüket azzal, hogy bizniszt csináljanak, mert ők a nagy írók. Pedig a nagy művészetbe belehalni nem annyira egészséges. Ami nagyon fontos és amit látok körülötted, hogy a marketing részét nagyon komolyan megtanultad, megbízol embereket. Tök jó, hogy ott a termék, de akkor is ez egy biznisz. Fejős Évából személyes márkát kell építeni, mint ahogyan márkát kell építeni az aktuális könyvből és a kiadóból is.
Ez most nálam azért is kapcsolódik össze, mert én adom ki. De azért egyébként én el tudom képzelni a kafkai kínokat. Franz Kafka éjszaka bulizott, muszáj volt neki egy kicsit kitombolnia magát, hogy nappal kínok kínját megélve megírja, de egyébként ő valószínűleg nem az a típus lett volna, aki marketinget is rak a könyve mellé. Azért azt elmesélem neked, hogy amikor az első óriásplakátomat az Ulpius kiadó nem tudom, hogy hány négyzetméterben kirakta a Skála Metróra, akkor elmesélték, akik ott voltak a vezetőségben, hogy a szeriőz szerzők mentek és kérdezték, hogy ki ez? Miért nem én kapok ilyet? Valószínűleg van, aki tényleg az elefántcsont toronyban tud jót írni, és nem is kívánkozna óriásplakátra se, meg sehova, de
azért 2021-ben a közönség, az olvasótábor viszont vágyik egyfajta kapcsolódásra és az én személyem alkalmas volt erre.
Már újságíróként is rengeteg emberrel leveleztem, találkoztam, olvasótalálkozóra jártam, tehát végül is hozzám könnyű volt kapcsolódni.
Ezt csak élvezted vagy, egész egyszerűen tudatosan kezdted el építeni a saját személyes és a kiadói márkádat? Már felismerted azt, hogy mondjuk ha az éppen következő könyved, most bocsánat, de lehet, hogy nem lesz olyan erős, nem lesz annyira ütős, akkor ez segít?
De a borító mindent visz. Meg a cím.
Meg a szerző.
Igen.
Idézőjelben mondom, hogy egy spektrumon belül tök mindegy, hogy mit fogsz írni, ma már elég, ha ott van a neved a borítón és akkor is szeretni fogják, és akkor is úgy fogják megélni, hogy igen, ez megint valami óriási volt.
Kettő kérdést fogtam föl ebből és kettő válaszom van. Most lehet, hogy el fogom felejteni a másikat, de az egyikkel onnan indultunk, hogy én élveztem-e, vagy tudatos volt-e.
Világéletemben szabadúszó akartam lenni.
Ez volt a mániám, hogy ne kelljen bemennem, se ekkorra, se akkorra és bent ülnöm. Akkor a Nők Lapja volt az egyetlen, ahova elmentem főállásba, máshová nem is mentem volna. Azt a részét nagyon élveztem, amikor írtam valami olyan riportot, amit kiemeltek a címlapra, vagy én írhattam róla valami személyeset, tehát hogy én elmesélem a saját benyomásaimat. A másik pedig az olvasókkal való kapcsolattartás, az teljesen magától értetődő volt számomra, és az is, hogy esetleg emberekkel kell találkozni és beszélgetni cikkekről, vagy a lapról, vagy a világról. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy jártam az országot, hogy
nem csak egy álomvilágban éltem,
meg hogy időnként elutazom ide meg oda, sokszor beszélgettem vidéken emberekkel. Ez volt a kérdésed egyik része, vagyis a válasz. A másik az, hogy bármit kiadhatok-e ma már. Ez pont tegnap megint felmerült a coachingon, hogy miért félek ennyire minden könyv megjelenése előtt, és hogy miért van az bennem, hogy, nekem az kell, hogy újítsak. Lehet, hogy neked háromszor vagy huszonháromszor kell elolvasnod a végét, hogy most mi az isten van, mi a pontos vége ennek a történetnek? De én nem azt akarom, hogy a te fejedben is úgy legyen, mint az enyémben, te másképp is elképzelheted a szereplők regényein túli életét.
Ez egy nagyon félelmetes dolog,
mikor még csak te látod a könyvet, vagy esetleg a szerkesztőd, és nem tudod már megítélni, hogy ez most egy jó könyv vagy rosszabb. A minap pont azt kérdezte a coachom is, hogy melyik volt ilyen könyved, amelyiknél így féltél? A Margaritánál nagyon féltem, de érdekes, hogy pont most olvastam el, mert az Örökre Görögbe előtt ismernem kellett pontosan a sztorit. És ma azt mondom, ez egy nagyon jó könyv, pedig akkor nem éreztem, mert nagyon sürgető volt minden.
Szerintem az Örökre Görögbe is jó, csak még nem vagyok benne biztos, mert túl közel van hozzám.
Azt kérdezte a coach, és mi történik, hogyha nem olyan jó? A harmincegyből egy nem olyan jó, akkor mi történik? Ezzel valahogy levette annak a felelősségét rólam, de azért nyilván hullámzik egy kicsit a színvonal. Próbálom mindig azt, ami bennem van, jól kibontani, de azért van egy-két olyan könyvem, ami nem a kedvencem, viszont abszolút közönségkedvenc, úgyhogy nem is mondom a címeket.
Ma már meg is sokszorozódott a kapcsolattartás, nem is tudom, hogy mennyire lehet bírni. Te is annyi platformon vagy már, van a webáruházad, a saját weboldalad, a facebook oldal, az írói oldalad, a podcast, a YouTube, Insta én nem tudom, hogy még milyen csatornák, mint a marionett bábu, föntről kell mozgatnod ezeket. Van erre elég kapacitásod, energiád?
Annyiból nehezebb egy picit, hogy én nem mindenhova ugyanazt a tartalmat rakom. Mindenhova igyekszem mást írni, de azért jött létre ennyi, mert kicsit szerteágazó a tartalom. Az utazós oldal az az én kis saját utazási irodám, vagy ügynökségem, oda utazási dolgokat rakok. Oda azokat várom, akik elsősorban szintén utazni szeretnek. A podcast az újságíró, aki szeret beszélgetni, tényleg abszolút egy költséges hobbi
Mindegyiket szeretem, de sok időt elvesz,
főleg amikor bóklászik az ember a facebookon, mindenféléket lát, kivel mi történt, ide megy, oda megy, amoda megy, azt már elment egy óra.
Az biztos. A kapcsolattartásra akartam még kilyukadni, hogy azt mondod, hogy ezek a könyvek döntést támogató könyvek. Nem gondolom, hogy ezzel kelsz meg fekszel, de ez egyfajta felelősséget róhat rád. Az influenszerséget is említetted, most már valóban ez a kor megfogalmazása, de a lényeg, hogy azonosulnak veled, az üzeneteiddel, akár a regény hőseiddel, és akár ott tragikus kimenetelű lehetőségek is vannak, ki tudja, hogy mit követnek a drága rajongóid?
Igen, azért én szeretem a hepiendet, vagy legalábbis továbbgondolva hepiendet.
Ez megnyugtató.
Igazából akkor döbbentem erre rá, amikor A mexikóinak volt könyvbemutatója, és odajött egy olvasó és mondta, hogy ő A mexikóiból vette az erőt, és most új életet fog kezdeni, mindig erről álmodozott, és most meg is van, Londonba fog költözni, és az a terve, hogy ott egy ötcsillagos szálloda bárját vezesse és most felrúgott mindent.
A férje nem jött, hogy máglyára dobja az összes könyvedet?
Nem, szerintem még szólóban volt, de mondom neki, hogy ne viccelj, de hát ezt hogy? Azt mondta, hogy ha a Galántai Zsófinak, aki a regény hőse, sikerülhetett, akkor nekem is fog. Akkor az ijesztő pillanat volt, egyébként megcsinálta, amit szeretett volna. Most itthon van, de évekig kint élt, vezette azt a bárt. Furcsa volt, de ilyenek nem befolyásolhatják a történetvezetést.
Általában nem szoktam kinyírni a szereplőket,
nincsenek öngyilkos szereplők, soha nem viszem el abba az irányba a történetet, ami nekem ne tetszene, vagy ami nekem idegen lenne. Felelősség egyébként, csak erre nem tudok gondolni.
A fejedben ott az alkotói lét, a hétköznapi nem csinálok semmit, és az az üzletasszony. Most már kiadod más könyveit is, tehát egy kőkemény racionális üzletet is kell vezetni, döntéseket kell hozni. Mennyire különíthető ez el?
Nagyon sok minden van, ezért is van üzleti coachom. A számokkal sosem voltam jóban, de most számolni is kell, főleg ez a covidos időszak elég jól felkavarta ezt a szakmát is. Amikor mi összevesztünk az Ulpiussal, nem is volt más lehetőségem, eljöttem nagy nehezen tőlük, mert én már nem akartam még egyszer beállni lóként, vagy csikóként egy istállóba. Akkor azt mondtam, hogy ne függjek ennyire valakitől. Akkor
függjek saját magamtól, akkor meg fogom tanulni, hogy hogy megy ez.
Még most is tanulom, de azt érzem, hogy ez egy jó dolog, mert én egy felfedező, úttörő típus vagyok. Nagyon szeretek első könyveseket felfedezni, nekem ez egy tök jó dolog, és egyelőre tulajdonképpen én finanszírozom ezt az egészet, tehát az én könyveim finanszírozzák az új szerzőket.
Reménykedem benne, hogy egyszer majd valaki közülük fel tud nőni és nagyon népszerűvé válik.
Ma sokkal nehezebb, mint amikor én kezdtem, egyébként ez az időszak lehet, hogy pont ezen fog változtatni, hogy nem lesz napi több száz meg több ezer új cím, és azt se tudod, hogy bemész egy könyvesboltba, hogy mit hol találsz. Mert lehet, hogy ez az online változás is oda fog vezetni, hogy tényleg lehet új szerzőket felfedezni. Keveset, de eladhatókat, akik tényleg ugyanúgy tudnak adni valamit az olvasótábornak.
Mint kiadó tulajdonos ülsz a székben és mondod, hogy itt van xy szerző zseniális sztorija. Mi viszi el az új könyvet, az új szerzőt?
Nem ismerik őt, ez a legnagyobb probléma. Hogy eljuttassuk az emberekhez a hírét.
Legyen szuper a borítója? Hogyan építsük fel az embert? Mi vihet el ma egy könyvet ebben a digitális térben? A könyv egy speciális terület, az e-book olvasók se csináltak azért akkora karriert, mint amekkorának beharangozták őket.
Sajnos nem. Most például pont kitaláltam valamit. Ezt most nem, de majd egyszer elmondom, nehogy valaki más megcsinálja. Nem te, de a lényeg, hogy erre is van egy ötletem, mert most az van, hogy lehet jó a borító, de hogyha nincs elől a könyv, akkor semmit nem ér. Ha bemegy az olvasó egy könyvesboltba – de ma már az se biztos, hogy be fog menni, ezt nem tudjuk –, és ha nincs ott előtte több példányban az a könyv, az új szerzőnek a könyve, akit még nem ismer, akkor nem fogja megtalálni. Ez egy probléma. Együtt dolgozom egy krimiíróval, Szlavicsek Judittal, aki saját maga elérte azt, hogy legyen olvasótábora. Online folytatásos krimivel. Egyébként női krimiszerző kevés van Magyarországon, és ő a krimin belül is egy érdekes zsánert hozott. Elérte, hogy a facebook oldalára több ezer ember jött azért, hogy hétről hétre olvasson tőle valamit, tehát ez nem lehetetlen, de sokkal nehezebb.
Már korábban akartam kérdezni, hogy az álnéven való írás Magyarországon még mindig megy? Ennek mi az oka? A külföldi író az jobb?
Nem.
Vagy ez valami izgalmas dolog, hogy majd egyszer kiderül, mekkora nagy író vagyok? Ezt sosem értettem.
Aki ma álnéven kezd írni, azt nem értem. Nálam is van olyan szerző, aki azt mondta, hogy ő legyen egy angol hangzású név. Kérdezem, miért ne lehetnél magyar?
Az egy tök jó dolog, hogy legalább látják az emberek, hogy egy magyar szerző megjelent, szerintem ez mindenkinek ad valamit, nem?
Hogy ő is meg tudott jelenni, a nullából, és olvasóként úgy érezhetem, hogy jobban is tudok kapcsolódni hozzá, főleg, hogyha van valami magyar vonatkozása. Én egyébként a Szélhámos sorozatom első részét azért csináltam álnéven, mert le akartam választani Fejős Éváról. Egyébként hülye üzleti döntés volt, de mindegy, hogyha ott lett volna mellettem egy nagyon komoly közgazdász és azt mondja, hogy ne csináld, én akkor is megcsináltam volna, mert az volt az érzésem, hogy ezt így kell. Nem akartam azt, hogy azt kapják, mint amit egy Fejős Éva könyvtől várnak, ez tök más. Pont a nagyon könnyű, romantikus, erotikus regények szerzőinek akartam megmutatni, hogy lehet ezt viccesen meg máshogy, és akkor én ezt megcsináltam Sydney Scott néven. Akadt olyan olvasóm, aki rájött, vagy azt mondta, hogy úristen, ez a nő ellopta a Fejős Éva stílusát. Ez a sorozat egyébként egyszerűbben fogyasztható, mint a Fejős Éva-könyvek, mindegy, üzletileg nem volt jó döntés, mert sokkal nehezebb ezt a sorozatot most eladni, de nagyon jó, hogy kiléphettem a megszokott Fejős Éva szerepkörből.
Tudod vannak azért elvárások és ez néha eszembe jut.
Nem azt mondom, hogyha írok, akkor közben nem tudom ezt lenyesegetni, de néha eszembe jut, hogy és akkor most mit gondol majd az x vagy az y, de itt meg elereszthettem magam, mert itt nem volt senki.
Az üzleti részét egyébként élvezed?
Vannak dolgok, amikor létrehozok, akkor azt élvezem. Most megújult teljesen a webshopunk, ezt élvezem, hogy például azt mondom, hogy most akkor csinálunk egy ilyen csomagot, és ma bereklámozzuk, hogy csak ma, és effektív látod azt, hogy ez pénzt hoz.
Nyilvánvalóan azt a részét élvezem, hogy hozok egy döntést és annak rögtön van egy látható eredménye.
Azt a részét abszolút nem élvezem, hogy hogy működik a terjesztés meg a könyveladás ma, erről sokan szoktak mesélni, nem is akarok, nem sajnáltatás, csak ezt a részét nem élvezem. Nyilván azt nem engedhetem meg magamnak, elsősorban a saját könyveimmel nem, hogy ne kerüljek be a könyvesboltokba. Pedig sokszor elgondolkozom azon, hogy ha csak én árulnám a könyveimet, lehet, hogy kevesebb példányban nyomnám ki, de a mi kiadónk jobban járna vele.
A legkeményebb részéhez érkeztünk, nem is akarok a részleteibe belemenni, de saját kiadód lett, saját webáruházad van, itt van a kommunikációs tér, ami gyakorlatilag korlátlanul hozzáférhető, de azt mondod, hogy ennek ellenére még mindig szükség van a hagyományos könyv kereskedelmi hálózatokra, amivel amennyi tapasztalatom nekem eddig volt, elég sok sebből vérzik.
Igen. Most éppen számolunk, és valószínűleg lesz egy kísérleti könyvem, ami tényleg nem megy sehová, csak nálam marad, de az van, hogy amíg egy karácsonyi szezonban egy új könyvemből 4-5-6 ezret eladnak egy hónap alatt, akkor azt mondom, hogy ezt nem lenne jó megszüntetni, pedig ott nagy az árrés.
Darabszám és profit, ami nálad marad, azért az ott van egy elég érdekes összefüggés. Ez ma egy nagyon kemény téma.
Itt alapvetően mindenki azt gondolja, hogy marha jó, de hát 45%-od marad egy könyvön, hogyha eladod a könyvesboltban. És a nyomda és az összes előállítási költség? Ha külföldi, akkor még ott van a fordító, az őrületes jogdíjelőlegek, szóval igen.
Nem akarlak téged sajnáltatni, mert az a legrosszabb, de a szerző mégiscsak a végén van ennek a sornak a rendszernek.
Igen.
Ez nem jó, most borús az idő, de mi mégse ilyen borús témával zárjuk ezt a beszélgetést. Szóval a könyveidbe, történeteidbe menekülnek sokan. Ez részben jó, hogy élvezik, részben meg menekülnek és az megint agy másik kérdés, hogy honnan.
Nem biztos, hogy mindenki menekül.
Van, aki velem utazik.
Nem tudom, hogy most már nálad hogyan kell mondani, mert ennyi követővel már influencerként fejezzük be ezt a beszélgetést, ha már címkézünk. Feltetted nekik a kérdést, hogy te mit tettél ma az álmaidért? Egy hihetetlen dramaturgiai fordulattal hadd tegyem föl a kérdést, hogy te mit tettél ma az álmaidért?
Oké. Kitaláltam és megszerveztem egy videó sorozatot, ami egy szakmai videósorozat lesz. Van egy zárt csoport, ahol kezdő szerzőket, nem azt mondom, hogy segítek, inkább ők segítenek egymásnak, Én csak összetartom őket. Bár azt kell mondjam, hogy amit te kérdeztél, hogy ezt most tanulható vagy nem tanulható, azt gondolom, hogy ez csak sok gyakorlással és rengeteg olvasással tanulható, de ezt megpróbálom egy klasszikusan szép videósorozatban előbb-utóbb előadni. Na ez volt tegnap, amikor ezt kitaláltam, és megszerveztem. Ma még nem tettem érte különösebben semmit.
A fiatal tehetségek gondozása tényleg egy álmod?
Valahol azt érzem. Én húsz évet vártam arra, hogy a Bangkok, tranzit regényem megjelenjen. Már húsz évvel azelőtt is volt kéziratom, más kérdés, hogy valószínűleg sokkal jobb, hogy közben folyamatosan írtam és fejlődtem, de
valahol azt érzem, hogy kicsit vissza kell adnom.
Akkor is, hogyha nem biztos, hogy mindenki tud húsz évig ilyen jól tud ellenni és lehet, hogy feladja.
Én nem adtam föl, mert nekem ez egy fontos dolog volt,
de én azt szeretném, hogy legyenek olyanok, akiknek az első, vagy hát inkább a második, harmadik kéziratuk, az legalábbis megmérettetheti magát.
Aki föladja, annak az az útja, hogy föl kell adja.
Igen.
Az is kell, hogy, ne add föl, mert az sem feltétlenül tanulható, tehát a nagy motivációs posztok tök jól hangzanak. Most mindenki kiposztolja, hogy ne add fel, és akkor tök szuper motivációs tréner. De ez magában kevés.
Meg lehet, hogy nem is kell, hogy megjelenjen, tehát ha nem is adja föl, hanem magának kell, mert az írás, meg a történet kitalálása azért szerintem az egy nagyon komoly terápia.
Most akkor megyünk görögbe örökre, vagy mi lesz?
Nem örökre, de megyünk görögbe, igen. A cím jött először, úgyhogy azt se tudtam, hogy kiről, miről szóljon, de ma elvárás, és nem mellesleg, tőlem indult el, hogy ki kell találni egy jó címet, egy jó borítót, és azt lehetőleg bele kell rakni az aktuális könyvbe. Ez lesz a következő.
Aztán csak írni kell.
Visszajött egy kedvenc szereplőm, Ladányi Niki, aki egy nálam sokkal-sokkal vagányabb oknyomozó újságíró, aki mindig nehezebb témákba botlik bele, és hát az ő nagyanyja egy magánnyomozó, és Santorinin mindenféle bűnügyet talál. Úgyhogy egy krimi, de szerintem egy nagyon jó krimi. Egyébként én már a pandémiát megírtam, hogy úgy mondjam egy díszlet volt az Egyszer az életben című mozaikregényemnél, tehát Örökbe Görögbe, ebben már túl vagyunk a víruson.
Még nincs kész?
Már nyomdában van, április végére kész lesz.
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
