A beszélgetést meg is nézheted, hallgathatod, de mindenképpen olvasd el!
KŐSZEGI ANDRÁS
Mindig volt egy olyan érzésem veled kapcsolatban – miközben 25 éve csinálok interjúkat -, hogy Veled is volt már interjúm, mert időnként kibeszélgetjük magunkat, és ez természetessé vált. Egyszer csak rájöttem, hogy formálisan, még nem voltunk ilyen interjúhelyzetben.
SCHIFFER MIKLÓS
Talán rádióban.
Az elképzelhető, miközben időnként szidunk, kibeszélünk közösen másokat.
Inkább helyzeteket.
Nagyon helyes, jó, hogy mondod, mert valóban nem szeretem ezt a személyre szabott karaktergyilkos szidalmazást. Igen, helyzeteket. Megpróbáltam visszaidézni, hogy mi mikor beszélgettünk úgy igazán legelőször. Visegrádon egy szakmai eseményen a hotel bárjában és köszönés után az első mondatod az volt, hogy milyen szép art deco órád van. Mondom ez a pasi tényleg őrült.
Tényleg őrült, az azt jelenti, hogy örült.
Örültem, hogy végre egy másik őrült, szóval ebből az egészből az art deco nekem az érdekes, ami közel 100 éve lehetett talán a csúcsán.
Jól mondod, a húszas-harmincas évek, de nem lehet a művészeti irányzatoknak pontos dátumot szabni.
Nyilván ennek is voltak előképei, meg aztán kisebb-nagyobb felvirágzásai, de nagyon érdekes, hogy ez mégiscsak talán az elegancia és a luxus egyfajta kifejező eszköze volt. Hová tűnt nemcsak a stílusnak, hanem az eleganciának, a finomságnak és a luxusnak ezen a helyén kezelése.
Az igazi luxus.
Majd beszélünk a nem igaziról is, de pontosan érted, hogy mire gondolok.
Pontosan értem.
Merthogy szoktunk ezekről a finomságokról beszélgetni.
A húszas-harmincas évek életvitelében benne volt a luxus szeretete, ahogy az emberek eljártak este szórakozni. Budapesten Európa-hírű kabarék, szórakozóhelyek voltak, forgószínpaddal. Az emberek vállalták és szerették, hogy elmennek, kicsit mondénok és luxust élnek meg és ebben nem csak a nagyon gazdagok vehettek részt, hanem már a középosztály is. Erről szóltak magyar filmekben sokszor a sztorik, hogy közép életvitelt vivő ember eljutott egy ilyen helyre. Benne volt a vágy az emberekben. Ma pedig minden ilyen, az gyanús. Új luxust nevezünk ki. Új dolgokra mondjuk, hogy luxus. Arra mondjuk, hogy luxus, hogy egy világhírű cégnek van egy óriási felirata a pulóvereden.
Szerintem ez nem luxus, ez inkább magamutogatás.
Ez inkább csak drága, de a drága is relatív.
Mi a drága?
Az álluxus, az drága.
Ahhoz képest, hogy nem igazi, ahhoz képest persze, hogy drága. Ma az emberek feliratokkal, brandekkel próbálják meg magukat helyzetbe hozni. Úgy érzik, hogyha van rajtuk egy nagy felirat egy nagy márkától – most nem akarok rosszmájú lenni, esetleg nem hamis -, akkor úgy érzik, hogy ezzel ők valahová tartoznak. Anno ez nem számított. A felirat önmagában nem volt jelen. A ’60-as, inkább ’70-es években Pierre Cardin volt az első, aki a divatban kitalálta a feliratot. De a lényeg az, hogy nem csak, hogy a felirat nem volt, hanem az új ruhának sem volt akkora jelentősége. A húszas-harmincas években a magára adó emberek – akik persze ezt megengedhették -, az inasukkal koptatták egy kicsit a ruhát, mielőtt felvették volna, mert nem volt menő újban lenni. Az olyan magamutogató, újgazdag volt. Volt annak a ruhának egyfajta kopottsága, hordottsága, egy viseletessége, de persze nem volt szétkopva.
Patinája.
Patina, ez nagyon jó szó. Igen, hogy a gróf úr ezt a frakkot már jó ideje hordja. Ez ma nincs. Ma azonnal meg tudom venni, ez a legmenőbb, ez a legújabb, mert az a menő, ami új. Meg akkor vagy menő, ha fiatal vagy. Ugye erről is beszélgettünk, mert ez is egy jelenség, hogy
fiatalnak kell lenni, mert ha nem vagy fiatal, akkor már elvesztél.
Mi ez a baromság? De ez megy ma. Ugyanilyen az új ruha, a menő ruha, a feliratos ruha, sőt, ma már vannak cégek, akik ráírják a dátumot is, tehát hogy melyik szezon, hogy a tavalyi bőrdzsekiben azért érezd már magad egy kicsit kellemetlenül.
Néhány ezer euróért.
Néha sok néhány ezer euróért. Tehát ez a fajta életigenlő, mondén, kifinomult elegancia most sajnos kikopóban van a világból. Ráadásul jött egy ilyen casual életmód, amivel egyébként nincs bajom, mert sokszor nagyon jó, meg nagyon klassz, meg jó a farmer, jó a pamut nadrág, meg jó ez a melegítő nadrágból lett úgynevezett sweet pants, ezzel sincs bajom a helyén. Ezért nagyon sok cégnél feltűnően megjelent az Evening Collection, ami viszont nagyon elegáns és nagyon extra, most ha a férfi ruhákról beszélünk – a nőknél is természetesen -, a férfiaknál is megjelennek a bársonyzakók, a brokátzakók, a koktélzakók, a dinner jacket-ek, mert pont a casual-ség miatt van most egy nagyon széles szétszakadás. Napközben már mindenki melegítőben van, viszont este – sajnos Budapesten nem -, ha elmennek bizonyos helyekre, oda úgy érzik, hogy menő felöltözni. Ez úgy van András, hogy ha nézzük Hollywoodot, Cary Grant mindig Cary Grant volt. Ő mindig ugyanúgy nézett ki, írta is a könyvében, hogy a legnehezebb dolog az életben állandóan Cary Grant-nek lenni. Ma egy sztár elmegy este szmokingban az Oscar-ra, és másnap hátra pörgetett baseball sapkában és melegítőben, oldalára csapott nagyon drága bőrtáskával, sportcipőben megy az utcán. Tehát ilyen módon megváltoztunk. De ez a kor. Nem szeretem soha, amikor elkezdjük, tudod, hogy jajj, a mi korunkban, mert egyébként amikor mi voltunk fiatalok, akkor pont nem volt semmilyen elegancia, de
korábban valóban a világban volt elegancia.
Amikor megnézel régi fényképeket, mondjuk Sanghajról, micsoda élet volt ott, micsoda bárok. Ma az is más.
Oké, de nem lehet mindent a korra fogni. Vagy éppen fogjuk a korra, de itt vagy te nekünk, a mi Cary Grant-ünk. Most mondhatnám, hogy milyen nehéz lehet neked állandóan Schiffer Miklósnak lenni.
Ez nekem magától jön, én szeretek így lenni, nekem ez az igazi. Én ebben vagyok jól. De bevallom, hogy az utóbbi egy-két év Covid, otthon ülés, azért rajtam is sokat lazított.
Tőlem meg kérdezik, hogy a Schiffer így alszik, azonnal így kel föl az ágyból?
Nem, otthon farmerban és fehér pólóban vagyok.
Azért mondom, ha csak a korra fognánk mindent, akkor most lehet, hogy itt szétesve ülnél és mondanád, hogy ne haragudj, nem volt időm?
Igen, de nálam ez nem történhet meg. Őszintén, ez jó kérdés egyébként, mert nekem a baráti köröm is nagyon vegyes és ez nem számít. Van, aki ilyen stílusú, mint én, van, aki meg nagyon laza, van, aki rocker fekete bőrdzsekiben egy szakadt farmerban, és hogy ha van köztünk véleménykülönbség, vagy van köztünk azonosság az érdeklődési körökben, akkor is jókat tudunk beszélgetni és még azt sem biztos, hogy mindig egyetértünk, sőt. Az nekem az értékből nem von le semmit.
Ezt a szót akartam mondani, hogy nem az az érdekes, hogy ő milyen stílust képvisel, hanem hogy önazonos-e abban, hogy valamilyen értéket képvisel-e, még ha esetleg mást gondolunk is.
Ez nagyon fontos. Ezt a hibát itthon nagyon gyakran követik el, vagy hallom, hogy amikor azt mondják, hogy stílus, akkor erről beszélnek. Nem. Mikor előadást tartok, akkor megkérdezik, hogy mi az elegancia? Egy híres óracég használta ezt a mondatot, de nem ők találták ki, hogy
az elegancia egy attitűd. Az nem a ruha.
A ruha azt támogatja, alátámasztja, kiemeli, fényesebbé, színesebbé teszi, de a személyiségnek van eleganciája. Van, aki farmerben, sneakerben és fehér pólóban is elegáns. Van, aki frakkban se. Mert ez belülről jön. Persze nyilván vannak elegáns ruhák, egy kis fekete ruha egy nőnek, vagy egy szmoking, egy frakk, vagy egy sötétkék öltöny egy férfinak.
Nagyon érdekes, hogy ugyanazt a kis fekete klasszik koktélruhát, vagy ugyanazt az öltönyt ráadod az egyik emberre, meg a másikra, az egyiken nem áll meg, a másikon meg azt mondod, hogy wow, hát ez valami csodálatos.
Mert a személyiséghez ez hozzájárul. Illetve a személyisége járul hozzá, ez ide-oda. Ezért nem szeretem például, amikor ezekben a most már tehetségkutatónak se nevezem műsorokban, amik már inkább csak arról szólnak, hogy legyen valami a tévében, amikor ott van egy fiatal srác és ráadnak egy szmokingot, és akkor abban kell megpróbálnia előadni mondjuk a My Way-t. Az nem jó, mert azt Frank Sinatra tudta úgy hordani. Frank Sinatra azért tudta úgy hordani, mert ötven évig azt hordta. Ezeknek a dolgoknak idő kell, érlelődnie kell. Kell kor ezekhez a dolgokhoz.
Akkor el is jutottunk oda, amit mondtál, hogy ma rohadtul fiatalnak kell lenni.
Igen.
Sok fiatal egyébként nagyon okos, művelt, világot látott, de most mondhatnám, hogy mint a jó bor, bár már a bor se kell, hogy beérjen, frissen megisszuk, de azért, ha nagy bort akarsz inni, akkor annak azért kell.
Kell, hogy legyen mögötte egy pár év.
Nem terveztem erről beszélni, de ha már a tévét mondod, ebbe a táncos műsorba tavaly bemerészkedtél. Mennyire volt ez neked komfortos?
Idén már nem voltam benne. Igazából ez egy jó kihívás volt. Voltak benne jó részek, voltak benne kevésbé jó részek, jó csapat volt. Ami nekem nagyon tetszett benne, hogy mindent megtesz mindenki azért, hogy valami jó történjen. Most aztán, hogy miből kell jót csinálni, az egy teljesen más kérdés. Nekem ott a legelső adásban egyből volt egy összeszólalkozásom a show világsztár vendégével, akiről, én azt se tudtam, hogy kicsoda.
Őszintén, én sem.
Szerintem sokan. Ezt én fenntartom a mai napig, hogy szerintem teljesen igazam volt. Ott aztán volt egy olyan helyzet, hogy ő nekem megbocsájtott, de igazából én nem kértem tőle bocsánatot. Az a baj Magyarországon, hogy amikor van egy helyzet, ahol van egy versenyző, meg egy zsűritag, akkor a versenyző versenyzik, a zsűritag meg mond valamit. És Magyarországon nem ez a műsor. Mindegyik ilyen izévé válik, akkor beszól, miért szólt be nekem? Aztán persze írták, hogy direkt mondatták ezt velem, de nem mondatta velem senki, hogy
nem csak világsztárnak kell lenni, hanem táncolni is tudni kell.
Az volt a helyzet, hogy mi annyira fel voltunk spannolva, hogy most jön, most jön, most jön, most jön. Előtte végigment a kilenc magyar pár, és akkor jött.
Oké, köszönjük szépen.
A köszönjük szépen az jó lett volna, de ez egy mellbevágás volt, amit ott láttunk. Aztán szerintem ő maga is rájött, hogy itt azért valamit kell majd csinálni, tehát hogy ez itt nem elég, szóval ez volt a helyzet. De igazán én jól éreztem magam, de bevallom azt is, hogy azért nekem igazából ebből ennyi elég volt. Táncosok valók egy ilyen zsűribe, akik nem csak néznek, hanem legalább értik, amit látnak.
Nekem nagyon érdekes volt, és nagyon bírtam, hogy nem tudtak belőled mondjuk öltözködés szintjén hülyét csinálni.
Nem, persze, ezt nem engedtem.
Volt ebben valamilyen próbálkozás?
Nem, én tisztáztam az elején, hogy én semmi idegen ruhát nem veszek fel. Nyilván, ha lett volna mondjuk egy beöltözős helyzet, az teljesen más, de én nem akartam kimozdulni magamból.
Mondjuk egy latex ruhában.
Abban különösen. De tényleg maximálisan nem tudok olyat mondani, hogy hű, valami nem volt korrekt, szerintem minden korrekt volt. Az, hogy a médiának pedig van egyfajta helyzetkezelési automatizmusa Magyarországon, főleg különösen,
amiért nagyon dolgoztam, az a zsűrizés közbeni bulvár megjelenések minimalizálása.
Én ezt nagyon nem szeretem, hogy akkor hirtelen fontos, hogy ki a párom, ki az anyám, meg hány gyerekem van, van gyerekem, vagy nincs. Az az én dolgom. Most itt neked szívesen elmondom, de igazából mi köze van ehhez a Blikk olvasónak, meg a nem tudom melyiknek? Tehát ez nekem inkább fontos volt.
Én meg tudom, úgyhogy ezt nem is kérdezem.
Te tudod, mert neked is van, de nekem ez fontos volt, hogy nem. Jó pár évtizede ismersz, én nagyon óvom magam attól, hogy ilyen celebszerűségbe becsússzak, és itt ezt a veszélyt egy kicsit éreztem.
Nem kritika, de a határán mozogsz.
Tudom, de mindig kivédem. Én nem vagyok celeb. Nekem például nem az a nevem, hogy Tyotyó, hanem van rendes nevem. Rájöttem, hogy ma Magyarországon az a celeb, akinek van egy magát híresnek tartó nője, vagy felesége, és azután őt elnevezik Tyotyónak, vagy Kutyunak, vagy Mutyunak.
Ha már a gyerekeket említed, a fiam dj-ként operál.
Igen, látom őt.
Időnként kérdezik, hogy ok, de mi a dj neved? Akkor mondja, hogy nekem van igazi nevem. Miért kellene dj Kutykuruttynak lenni? Tehát van nevem, én vagyok én, én megyek oda, én játszom.
Mert akkor az érdekes, hogy dj Cocó összejött Szabó Mónival, és akkor Szabó Móni otthagyta, vagy dj Cocó otthagyta.
Szörnyű.
Na, ettől én távol tartom magam, és ezért dolgoztam. Egyébként egy vagy két cikk jelent meg, az is tele volt hülyeséggel, nem megfelelő fotókkal, na, mindegy. Nem bántom a bulvárt, én tudom, hogy a bulvár az egy külön bolygó, annak így kell működnie, viszont igyekszem kihúzni magam belőle. Egy szónak is száz a vége. A műsor korrekt volt, velem normális. A második évad zsűrije, ki lesz a zsűriben, ki nem, na, ott éreztem egyfajta ilyen megszellőztetünk valamit, és akkor cáfoljuk, de ez ilyen. Jó volt, klassz embereket ismertem meg.
Kanyarodjunk vissza, mondjuk úgy, hogy a szakterületedhez.
Na az sem könnyű.
‘90 körül voltál a Hugo Boss-al, amikor behoztad azokat a márkákat a Kempinskibe az üzletedbe?
Igen, az ’94-95. Hihetetlen.
Az nagy menőség volt, az üvegen át néztem befelé. René Lezard is volt?
René Lezard volt, igen. Sajnos tönkrement.
Tönkrement?
Tönkre.
Milyen érdekes, hogy nemcsak a divatban, de itt különösen, hogy mennyire mulandó minden. Azt gondolják az emberek, hogy van egy tradicionális márka, neki milyen könnyű, neki csak úgy gurul magától az élet.
Nem. Van a német nyelvű TextilWirtschaft textilszakmának szóló újság. Esküszöm neked, olyan, mint egy temetkezési rovat. Beleolvasok, és csak az van benne, főleg a Covid idején, hogy tönkrement, tönkrement. Éppen azelőtt van, hogy bezárják, vagy még van egy próbálkozás. Nagy márkák.
Örülök, hogy ezt mondod, mert nagyjából ide akartam eljutni.
Át kell lépni bizonyos méreteket cégeknek – amik Magyarországon már óriási számok -, hogy át tudjanak válságokon lépni. Tehát, hogy
kibírják azokat a jeges éveket, amik most azért voltak a divatszakmában.
Egyébként a divatszakmában nagyon mások a számok, óriási számok vannak, de ha máshoz hasonlítod, elektronikus ipar, autógyártás, nehézipar, akkor ez apró, a világban ezer milliárd dollár.
Oké, de mégis globális.
Globális, persze.
Globális brandekről beszélünk, egy Cerruti, Gucci, Chanel.
Izgalmas, a Cerruti sajnos már sehol nincs. Nino Cerruti, aki először vette magához Giorgio Armani-t, hogy az asszisztense legyen.
Óriási. Szóval, láttalak azon a ‘90-es évek eleji képen, egy Hugo Boss felirattal a háttérben. Elmosolyodtam, hogy ha így a mai fejeddel szemben találnád magad, hogy a nadrághossztól a zakóig.
Minden más volt.
Azt akartam ezzel mondani, hogy a nagy márkák, amit elkövettek, hogy tönkrementek, nekem van egy olyan érzésem, hogy nem csak az van, hogy változik a társadalom, a technológia, a gazdaság, hanem ők maguk is ásták jó nagy ásóval a saját sírjukat. És akkor eljutunk azonnal addig a világig, amit fölépítettek, és amivel most bele is kergetik magukat gyakorlatilag a fast fashion tempóba, miközben volt egy iszonyatos nagy nimbuszuk, egy brutális árazásuk, és erre kondicionálták a fogyasztóikat. Pici piac ugye Európa és akkor bejött Ázsia.
Az mentette meg őket.
Meg az oroszok.
Először az oroszok, aztán Ázsia.
De milyen ára volt ennek? Mondom Neked, mint BMW nagykövetnek, a radiátor méretű hűtőrácsot és ha kimész az utcára, minden második pasin fehér pólón fekete mezőben egy Hugo feliratot látsz. Szóval, ez az ára.
Nagyon jó helyen fogtad meg, tudom, hogy ennél jobb válasz nincs egy alanytól egy kérdezőnek.
Leborulok, nagyságod és nagyvonalúságod előtt.
Nagyon jól látod, hogy ennek ára van. Egyébként most megy a mozikba a House of Gucci, ami tele van mindenféle csúsztatással, de a Gucci erre egy jó példa, hogy a Gucci a ’60-as, ’70-es évekig még a márkák márkája volt. Az első igazi global brand. Akkor még nem volt Louis Vuitton, ami egy nagyon jó kézzel készült bőröndcég volt Franciaországban. A Gucci a Via Condotti üzlet Rómában, de New Yorkban is nyitottak, ami Aldo Gucci-nak zseniális ötlete volt. Aztán ugyanez jött Giorgio Armaninál, aki az American Gigolo-val berobbant Amerikába. De a lényeg az, hogy aztán egyszer csak tönkrement. És ha nincs ez az új hullám, és nem jön Tom Ford, és nem rakja rendbe a Guccit, akkor lehet, hogy ma nincs Gucci.
Ez érdekes, mert ugye minden márka nem más, mint egy percepció a fejünkben, tehát egyébként ezek csak nevek. Lehet, hogy csak az én fejemben, de a Tom Fordnak brand, ma már amikor kimondom, egy sokkal erősebb percepció, márka, mint maga a Gucci.
Mert Tom Ford hozta föl a Gucci-t, és
Tom Ford egy zseni.
Itt lehet mindent mondani, meg olvasok hülyeségeket magyar bloggertől Tom Fordról, tényleg, tehát az a baj ebben az új világban, hogy tényleg mindenki minden hülyeséget leírhat. Egyszerűen ő egy átütő, egy reneszánsz ember, ezt látni kell. Amikor a kamera mögé beül és filmet forgat, vagy rendez, divatban, illatban, formadizájnban, ő egyszerűen egy zseni. És ő 2004-ben hagyta ott a Gucci-t és 2004-től 2010-ig csendben volt. Nem csinált semmit. Jött lassan, jött a napszemüveg, aztán jött a parfüm, és aztán jött a férfi kollekció, a filmek és aztán a női. Most jött ki az új Tom Ford 02 könyv, amit természetesen már meg is kaptam Anikótól. Ebben ő leírja, hogy neki milyen nehéz időszaka volt ez a sehol sem lét. Azt mondja, hogy képzeljük el, hogy az egyik nap még 42 terminus van egy héten, és a következő héten semmi. Amikor eljött a Guccitól, azért azt se felejtsük el, hogy ha jól emlékszem, akkor az ő részvényopciója 100 millió dollárt ért. Tehát azzal még Amerikában is el lehet lenni.
Szenvedett, de valahogy azért így túlélte a jeges éveket.
Szenvedett, szenvedett, de zseniális a pali és igazad van a márka mai erejében.
Az ő jeges éveiben legalább volt whiskyje, hogy ebből a jégből tegyen bele.
Akkor még sokat ivott, most már nem iszik. De igen, így van.
A márkáknál vannak nyilván hullámok.
Amikor én Hugo Boss-oztam a kilencvenes években, akkor az nekem egy sokkal magasabb minőségű Boss volt, az egy fogalom volt. Ma nem olyan. De azért óriási sikere van.
Neked mennyire volt kritikus elengedni azt a vonalat, nem tudom, harminc éve?
Huszonhat.
Oké. Két és fél évtized.
Figyeljünk András, a mi korunkban már minden év számít.
Igen, számít is és még számon is kérnek.
Nem feltétlenül magamtól hagytam ott, volt nekem ott egy üzleti helyzetem.
Akkor még, mondjuk úgy, hogy a Boss, mint hívó szó, erősebb volt.
Igen.
Most inkább azt kérdezzük, hogy éppen mivel foglalkozik a Schiffer, mint hogy mit csinál a Boss?
A Boss nyilván iszonyatosan erős. De másról szólunk.
Mennyire volt nehéz elengedni ezt? Ne felejtsük el egy más korban voltunk.
Nem volt egyszerű, de azért elég jót léptem, átmentem a Bosstól a Nino Cerrutihoz, egy olyan márkához, ami akkor jóval a Boss fölött volt. Kisebb márka volt, és itthon persze még kisebb volt az ismertsége, de presztízsben úgy érezted, hogy hűha.
Ehhez képest mikor kezdtél el azon tudatosan gondolkodni, hogy elkezded építeni a saját személyes márkádat, vagy a ruhabrandedet?
A személyes brandépítés az az előadásokkal jött és a méretes ruhákkal. És ez a másik téma, mert Magyarországon már mindenki méretest csinál. Tehát egy város, ahol senkin nem látok méretes öltönyt, de minden negyedik poszt arról szól, hogy X, meg Y méretest csinál. Egyébként nagyon érdekes és most bocsánat, hogy ez jut eszembe, hogy annyira hihetetlen jelzőket tudunk mi magyarok magunkra akasztani. A magyar divat berobbant a világba. Mi? Ki robbant be? Hova? A magyarok az élvonalban. Mi? Hol? Melyik? Ki? Lehet, hogy van egy magyar márka, aki egyébként kezd a küszöb alatt egy-két helyen megjelenni, de mi ebben az önámításban mindenben nagyon jók vagyunk, egyébként a történelemben is. Na, vissza, tehát 2000-ben megjelent az első könyvem. És igazából a könyvvel jött.
2000-ben?
Igen, 21 éve.
Tényleg öregszünk.
Az első könyvem hozott egy jelentős változást. Ismertség, publicitás, újságcikkek. Végre volt egy könyv, nem csak dumáltunk, hanem meg lehetett fogni.
Ez csak úgy beszaladt, vagy elkezdtél ezen dolgozni, hogy akkor a saját arcéledet jobban mutasd meg, és ne csak a nagy márkák farvizén lássanak? Legyek én a Schiffer?
Igen, nagyon jó kérdés. El akartam szakadni. A Bossnál megtanultam, hogy nem szabad egy márka alatt repülni, mert ha a márka elmegy, akkor te is elrepülsz. Neked
úgy kell a márkával menned együtt, hogy közben saját magad is legalább azon a szinten legyél prezentálva.
Ez annyira így volt, hogy én még 2010-ben is kaptam Schiffer Miklós Hugo Boss-os levelet. Összeforrtam a márkával is, de közben magam is tudtam a saját brandemet építeni. Ma minden mindent átsző, a sajtót meg különösen, te is tudod nagyon jól, hiszen része vagy a médiának.
Szerényen, csak eltöltöttem benne néhány évet.
Szerintem te is a része vagy. De mindent átsző egyfelől a politika, ami önmagában már torzít. Átszőnek gazdasági érdekek. Tehát ha a New Yorker azt írja egy könyvről, hogy jó, akkor azt mindenki elfogadja, hogy a New Yorker azt írta, hogy jó. Ha a New Yorker azt írja, hogy rossz, akkor mindenki elfogadja, hogy rossz. Ma Magyarországon nincs egy olyan sajtótermék – már a kifejezés is olyan hideg -, amire feltétlenül tudnál hagyatkozni. Régebben, ahogy mondtad, voltak dolgok, ahova bekerülni, vagy megjelenni, azt úgy érezted, hogy presztízs. Ma mindenki tudja, hogy bejutott valahogy, ismer valakit, vagy érdekében áll valakinek, de én azt gondolom, hogy a világ változik.
Ma egy kicsit, kicsit értelmet nyer az a talán Woody Allen mondás, hogy amelyik klubba engem beengednek, oda már nem akarok tartozni.
Igen, persze ez is egy kicsit ki van fordítva, de a luxust emlegeted, meg a minőséget. Aldo Gucci, az a bizonyos Aldo Gucci, aki ebben a filmben Al Pacino által van megformálva és emiatt nagyon sok kritikát kapott a családtól, mert Aldo Gucci 1.80 magas volt, és nyolcvan kiló egész életében. Szegény Al Pacino, le a kalappal, az egyik legnagyobb színész zseni, de szerintem ennek a visszavonulásnak is van egy határa, amikor azt érezni kell. Ez körülbelül olyan, mint amikor az Irishman-ben Robert De Niro fájó derékkal rugdos valakit, tehát szerintem ő öreg lett ehhez a szerephez. Púpos, nem jó. Hiába teszik rá a legszebb kézzel varrott öltönyöket, nem az jön vissza, amit Aldo Gucci képviselt. Volt neki egy nagyon nagy mondása, ezt nem bírom megállni, hogy ne mondjam el. Azt mondta, hogy
az árat már régen elfelejtetted, amikor a minőség még mindig veled van. Ez a luxus.
Ez jó.
Lehet, hogy meghökkentő az ár, de tíz év múlva is veled van a minőség. Amikor az ár már vagy elinflálódott, vagy elfelejtetted. Sokszor éri kritika is a luxust, de azért a luxusnak az a dolga, hogy luxus, tehát, hogy ne tudja mindenki megvenni, mert
ha mindenki meg tudja venni, akkor már nem luxus.
Akkor már nem az.
Miből él a Hermès? A Hermès abból él, hogy lecsökkenti, egészen beszűkíti a tölcsért, és amikor te meg tudsz venni egy Hermès táskát, na, akkor úgy érzed magad, hogy atyaúristen, megvehettem. Na, ezt nagyon kevés márka tudja elérni.
Minden szinten, minden márka használata az önkifejezésünk legegyszerűbb módja, ennek vannak nyilván különböző szintjei, ebből kifolyólag elképesztő, hogyan is mondtad egyszer, hogy divatáldozatai vannak?
Fashion victimek.
Szörnyű. Arról jutott eszembe, hogy miből születhettek a könyveid tulajdonképpen, mert nem is tudom. Akarnálak téged idézni, de hogy eleged lett a bunkóságból?
Én mindig óvatosan fogalmaztam, sőt, minél idősebb vagyok, annál óvatosabban, mert annál megértőbb vagyok.
A lényeg az, hogy eleged lett, ami nem baj, de a drive az volt egy kicsit, hogy ezt már nem bírom nézni.
Igen. Azt mondtam, mindig, hogy ezek a könyvek sorvezetők. Ezek nem azt mondják, hogy csak így, de azt mondják, hogy így ajánlom. Az emberek fejében összerakni az öltözködésnek azokat az alappilléreit, amin föl tudsz építeni valamit. Ahogy a könyvek haladnak előre, úgy lesz egyre inkább önző az írói látásmód, és az egyik most jelent meg éppen és arról szól, hogy Schiffer stílus, amit én úgy gondolok, és kész. Van aki nem, van aki igen.
Mindig elegánsan elmondod, hogy téged nem érdekel, hogy ha más másképp gondolja, de közben én meg azt gondolom, hogy márpedig nem vagy ilyen.
Nem vagyok ilyen megértő?
Nem vagy ilyen megértő. Nem jelentek volna meg szerintem feltétlen ezek a könyvek.
Ebben van is valami, hogy az Isten áldjon meg titeket, rázzátok már meg magatokat, akit ez érdekel. De még egyszer, tényleg hidd el, hogy nem akarok kinyilatkoztatni.
Leírok valamit, és akit érdekel megveszi. Akit nem érdekel, nem veszi meg.
Akit érdekel, eljön egy előadásra, akit nem érdekel, nem jön el. Van egy közel százezres követőtáborom, ami nekem sok, Kovács Adélka Cucónak kevés, mert neki 480 ezer követője van. Az lehet, hogy az én 100 ezrem viszont valódi. Ez tíz év alatt épült fel a Facebookon a nulláró. Én soha nem hirdettem, soha nem vettem követőt. Miért vegyek? Ez
egy önbecsapás, ami folyik a médiában,
mert mindenki becsapja önmagát. Voltam egy adott helyzetben. Volt egy influenszer, meg voltam én, és akkor azt mondta nekem az adott cég, hogy az influenszer, amikor föltesz valamit, az micsoda óriási siker. Ha én fölteszek, az is, de nálam van ezer like, ott meg van nyolcezer. Ez egy karácsonyi Merry Christmas poszt volt? A nyolcezerből ből 6900 arab like. Érted?
Erre szoktam azt mondani, amikor nálam a számokat nézik – loptam az idézetet , hogy nem érek el mindenkit, csak aki számít..
Így van.
Többet nem tudok tenni.
Pontosan. Én ugyanebből indulok ki. Azokhoz szólok, akiket érdekel az én véleményem. Azért kapok néha levelet a Facebookon, írnak hölgyek, hogy az én oldalamon csupa vékony, karcsú nő van. Nekem ez tetszik. Ilyen van otthon is. Bocsánat. Tehát érted mit mondok? Nem akarok megfelelni.
Figyelj, nagyon ódivatú vagy, ne haragudj!
Miért?
Amikor azt mondod, hogy hiszek a nőies nőkben, meg a férfias férfiakban, ezt ma nem komfortos.
Ebben én tök következetes vagyok.
Egy kicsit el akarom viccelni ezt a mai világot.
Ja, persze. Jókat röhögök.
Ahogy fogalmazni szoktál, azért ez nem úgy van, hogy hordjál zöldet.
Ebből elegem van.
Unod?
Részben igen. Nem, nem is ezt unom. Igazából
ez egy olyan ország, hogy mindenki az, amit mond magáról.
Az tényleg néha mosolygásra ingerel, amikor látok egy önmagában teljesen összeszedetlen embert, és akkor azt mondják, hogy ő egy stílustanácsadó. Tudod, azért ez egy vizuális szakma. A stílus egyébként fegyelem is.
Ez egy tapasztalati szakma is.
Persze. Na, de az nem tapasztalt, aki 24 éves, viszont kiírja a neve alá, hogy tanácsadó és akkor tényleg azt gondolom, hogy virágozzék minden virág, és ezt te is mondhatod.
Öt év alatt nem lehet ötven év tapasztalat.
Persze, Orbán Viktor kedvenc mondása, ha jól tudom, dakota, hogy a sas nem kapkod legyek után. Ez a felfogásom, és még ráadásul azt is tudomásul veszem, hogy 56 éves vagyok. Csinálom ezt harminc valahány éves korom óta, és nem biztos, hogy ezt fogom csinálni hatvanöt éves koromban, mert nem akarom majd csinálni. Tehát nem baj,
jöjjenek, legyen, aki majd csinálja, legyen, aki foglalkozik ezzel, de tisztelje annyira azt, hogy ő más embereknek tanácsot ad, hogy készüljön fel,
és legyen ebben valamifajta tudatos építkezés. Ez ugye a te szakmád. Tehát, hogy ne csak mondja magáról, hogy valami, hanem legyen is az.
Az nem lényegtelen. Azt mondod mindig, hogy a stílus fegyelmet ad, én egy kicsit megfordítanám, hogy a stílus magától megjön, ha önazonos vagy, így a fegyelmezettség mutat egy stílust.
A stílushoz fegyelem is kell.
Következetesség. Tudod, sokkal nehezebb következetesen lenni valaminek, mint kicsit egyszer ilyennek, kicsit egyszer olyannak.
Tom Ford reneszánszsága még úgy jutott eszembe, hogy terveztél széfet, most szemüveget és most nyitsz egy új szalont.
Szalont méretes ruháknak.
Azért mégsem unatkozol.
De itt is abba ütközöm, hogy ennyi méretes szabó, ennyi kézi ruha, mint Budapesten, talán Londonban van. Bocsánat a kifejezésért, nem biztos, hogy egy interjú beszélgetésben ezek hazugságok, tehát szélhámiák. Habár igaz, hogy az a szó, hogy hazudni, az ma Magyarországon teljesen mindegy. Én emlékszem, hogy mondjuk tíz évvel ezelőtt egyik politikus azt mondta volna a másiknak, hogy maga hazudik, akkor becsületsértésért feljelentik.
Párbajra hívták régen.
Igen. Ma azt mondja valaki, hogy hazudik, az ember azt mondja, hogy jó fej vagy. Tehát, körülbelül ilyesmi. Vagy “Nini, te is napra kész vagy?”. De valóban ezek hazugságok, ezek teljesen megalapozatlan szélhámosságok. Ez
őszintén bevallom, hogy zavar, de már nem harcolok ellene,
mert túl vagyok már azon.
Oké, csinálod a saját dolgodat.
Így van.
Egy ilyen portrénak nevezett, vagy hosszabb beszélgetést csinálok, akkor ámítom magam azzal, hogy azért mégiscsak valamit létrehozok, valamit alkotok. És akkor innen jutott eszembe ez az egész, hogy azért alkotónak érzed magad?
Én azt gondolom, hogy ez egy alkotás, igen.
A könyv magában alkotás.
Nem tudom pontosan, de biztos csináltak már velem kétszáz-kétszázötven interjút.
Jó, legyen ez most a 251.
Nem így értem. Biztos, hogy el van téve huszonkettő. De a huszonharmadikat már nem teszed el, mert újság. A könyv, az könyv.
Bocsánat, már ne is haragudj, ez az én könyvemben le van írva 2013-ban, hogy számomra egy könyv, az könyv.
Látod, valószínűleg ott olvashattam és igen, idéztem. De tényleg, az egy teljesen más érzés, mint hogy megjelenik veled egy interjú.
Szép a magyar nyelv, a könyv azért fontos nekem, mert benne van az, hogy kézzel fogható.
Igen.
Szóval így vicces is, hogy az én interjúim is fent voltak a neten, elhangzott a rádióban és akkor persze jól van, de amikor megjelent a könyv, ó, hát igen, egy könyv.
Így van, az egy könyv.
Mindenesetre, ha másra nem, arra jó lesz, hogy a gyerekeimnek a polcán van egy-egy, és rá van írva a nevem, és mégis valamilyen tradíció.
Meg benn vagy az Országos Széchenyi Könyvtárban.
No, nyilvánvalóan a tevékenységednél, a személyiségednél fogva így vagy úgy, pénzért vagy olvasnak, de figyelnek Rád, hatással vagy az emberekre, a körülötted lévőkre, meg egy kicsit nagyobb, akár százezres követői, vagy még nagyobb olvasói táborra. Ami engem ennél sokkal jobban izgat, hogy rád mi van most hatással? Itt vagyunk a XXI. században, 2021 végén, 2022 elején egy gazdasági, társadalmi, technológiai helyzetben, most mi az, ami téged izgat, amire tényleg azt mondod, hogy igen, ez megérint, és nem csak te formálsz, hanem téged formál?
Hihetetlen jó kérdés. Őszintén. A végén egy ilyen kérdés.
Akkor ezt berakjuk az elejére és akkor jól indul?
Nem. Az az igazság, hogy ezt még talán sose kérdezték meg tőlem. Ez most komoly. Ez tök jó kérdés. És amióta feltetted, egyfolytában azon gondolkozom, hogy hogyan foglaljam össze. Nagyon furcsát fogok mondani.
Ma arra törekszem, hogy semmi ne hasson rám.
Annyira zavarodott, annyira értéktelen, annyira össze-vissza, annyira hazug, minden, András, bocsáss meg, azért mi felnőttünk egy világban, akkor ha este mondtak valamit a híradóban, annak volt valamifajta valóságalapja. Még annak is, Szabó elvtárs elment és felavatta a nem tudom mit.
Keményebbet mondok, ha este ígértem valamit, bármilyen állapotban is, az másnap is úgy volt.
Így van. Hát ma? Az biztos, hogy megpróbálom magam kivonni a napi hírek alól. Miközben nem vagyok zöld, ezt is beismerem és
egyre jobban értem, érzem, izgat, hogy mi lesz. Hogy fog a világ változni?
Hibrid autóval járok, ami már egy kicsit talán azt mutatja, hogy kicsit az ember odafigyel a körülötte lévő világra, vagy fölháborodok a fogkrémen, amit egy hatalmas papírdobozba küldenek el, miközben nem adnak egy papírzacskót, amikor veszel egy 100 ezer forintos dzsekit. De ma egy ilyen világ van. Nézd, amikor mi felnőttünk, vagy a mi előttünk generáció, akkor egy zenész ötven évig volt zenész. Ma mennyi ideig az? Két év? Ma jön az új. Ma mondta egy barátom, hogy hallott valami zenét, hazament, megmutatta a gyerekeinek, mert neki mondta egy húszéves, hogy ez milyen menő, és mondta a tízéves fiú, hogy apa, ez lerágott csont. Érted? Túlpörög ma minden.
Miközben azt is hiszik zenékre, hogy milyen új. Többször előfordult, a fiam barátai nappaliban mondták, itt ez tök új, nagyon szuper zene. Lementem a pincébe, fölhoztam a bakelit lemezt, mondtam, hogy gyerekek, 1972. És fölraktam nekik az eredetit.
Igen. Mert azoknak a zenéknek volt értéke. Azért igyekszem kivonni magam a mai világ behatásai alól, mert szerintem
rettenetesen értéktelen a világ körülöttünk.
Tudom, ez most nem jó végszó egy beszélgetésnek, de én nem érzek most értékeket. Csak egy dolog van, a pénz mindenkinek fontos. Neked, neki, a hallgatódnak, olvasódnak, mindenkinek. De hogy ennyire habzsoló és nem érték élvező a társadalmunk? Azt tudja csak, hogy oda el kell menni nyaralni, de hogy hol van pontosan, nem biztos, hogy meg tudja mutatni a térképen. Nagyon sekélyes lett minden.
Kicsit kiszúrtál velem a végszóval, de mindenesetre vidám dolog számomra, hogy végre először ilyen keretek között is beszéltünk.
Meg megkérdeztél tőlem valamit, amit még sose kérdeztek meg.
Ahogy a szlogenem mondja, érték alapon.
Igen, érték alapon.
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
