KŐSZEGI ANDRÁS
Hogyan fér össze a forprofit és a nonprofit léted?
A Menedzserszövetség és a Shell Hungary zRt. 2022. évi közös Év Menedzsere a Társadalomért Különdíj kitüntetettje:
JAKSITY GYÖRGY
Szerintem a kiindulópontja mindennek az, hogy az ember miben nő föl. Akár a forprofit tevékenységek, tehát ha valaki ránéz a Concorde Csoportra, hogy hogyan működik, milyen értékrendje van, milyen üzletpolitikát követ, akár pedig a nonprofit tevékenységeink azt hordozzák magukon, ami a mi személyiségünk, a családi hátterünkből, neveltetésünkből, illetve a saját élettapasztalatunkból, építkezik.
Ebben vannak személyes és objektív dolgok.
Az objektív dolog, hogy ha mi költjük a cég pénzét, a részvényeseink pénzét vagy akár csak a sajátpénzünket, akkor meg kell tudni indokolni, hogy miért úgy költjük. Miért azt támogatjuk, melyik területetet, mit súlyozunk, hogyan súlyozunk. Az alapítványban pedig a támogatókkal szemben is, ez már egészen nagy kör.
Van egy írott és íratlan felelősségünk,
meg kell tudni indokolni, hogy az alapítvány céljainak megfelelően jól költjük el a pénzt, a cégben a támogatási politikánknak megfelelően. A szubjektív része pedig az, hogy mik hogyan érintik meg az embert a saját élete folyamán, mi az, amiről többet tud, sajnálatos módon olyan problémák, amelyekkel a saját családján keresztül találkozik. Mi az, amivel baráti körben vagy más módon, de közel van hozzánk, és mi az, amit szintén fontosnak tartunk, de nincs benne tapasztalatunk. Nekem személyesen és valamennyire a cégre is igaz, az a filozófiám, hogy
amiről többet tudunk, azzal foglalkozzunk többet, mert valószínűleg ott fogunk tudni a leginkább segíteni.
Valószínűleg másoknak más területen van, mondjuk úgy, hogy sajnálatos tapasztalata a saját életükben, ők talán azzal foglalkoznak inkább.
Kicsit előreszaladtunk, de maradhatunk itt is. Ez nagyon fontos, amit mondasz, amikor a világot jobbá tévő tevékenységet választunk, mert nagyon sok vállalatnál látni, hogy semmi módon nem kapcsolódnak a saját alaptevékenységükhöz, hanem csak random letudják valamilyen adományozással, valamilyen ad hoc aktivitással. Te ezeket hogyan látod?
Szerintem ez akkor működik jól, hogyha a vezetőség részéről nagyon személyes, illetve a munkatársak is benne vannak és ez nem egy rájuk oktrojált dolog, hanem valóban önkéntesen működik. Mi könnyű helyzetben vagyunk, mert a Concorde családias cég annak ellenére, hogy jóval száz fölötti létszámmal működünk. Ebben a családiasságban benne van az, hogy pontosan mindenki, akit kicsit is érdekel, tudja, hogy a cég mit csinál nonprofit területen, nagyjából mennyi pénzt költ, mire költi, hogyan költi, és azoknál az alapítványoknál, illetve kezdeményezéseknél, ahol mi személyesen nagyon aktívak vagyunk, ott azzal is tisztában vannak a kollégák, hogy ha bármilyen ponton ott segíteni szeretnének, akkor azt hogy tehetik meg. Úgyhogy mi valószínűleg máshogy működünk, mint mondjuk, egy nagyobb, különösen globális szervezet, ahol nyilván van egy globális policy, aztán van egy lokális policy, és aztán abból jönnek a különböző helyi projektek.
A személyesség nagyon sokszor a szponzorációban jött be, hogyha az első számú vezető operarajongó, akkor a komolyzenét támogatják, vagy szponzorálják, ha sportrajongó, akkor a sportot. Nálad más személyes motiváció van. Ezért a személyességért egyébként sokszor éri kritika a vállalatokat, pedig lehet az is, hogy valóban azt lehet elhivatottan támogatni, amiben érintettek vagyunk, hiszen mégiscsak mi vagyunk a cég vezetői, tehát nekünk kell valamifajta irányt mutatni.
Igen, egyrészt szerintem az
fontos, hogy hol a határa a személyes és szubjektív döntéshozatalnak.
Mondjuk az opera iránt érdeklődő vezérigazgató kiharcolja a vállalati központnál, vagy a részvényeseknél, hogy megemeljék a támogatást, hogy több jusson az operára. Nem elvesz a meglévő támogatotti területektől, hanem hozzátesz és összességében növeli a támogatást. Tehát tudok jó meg rossz forgatókönyvet is erre elképzelni. Nálunk az nagyon meghatározó volt, amikor ’96-ban a Mosoly Alapítványt elindítottuk, hogy megfinanszíroztunk egy lehetőségeinkhez képest nagy társadalmi kutatást, hogy megismerjük melyek a legkevésbé a helyükön kezelt területek. Ami akkor feljött, az az, hogy a születéstől, vagy az élet során valamilyen baleset hatására létrejövő fogyatékosság, tartós betegség, nehéz, életveszélyes állapot, ennek az intézményi kezelése talán a leginkább elsorvasztott, vagy soha nem is jól működő része a magyar társadalomnak. Tehát nem a kultúra, nem az oktatás, nem a szociális kérdések, mert itt vannak a leginkább kiszolgáltatva akár gyerekekről, akár felnőttekről beszélünk.
Nevezzük családnak.
Igen, korosztálytól függetlenül. A kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején, jónéhány kampányt finanszíroztunk, aminek az volt a célja, hogy jobban kinyíljon a társadalom ennek a megismerésére, befogadására és megsegítésére.
Attitűdváltozást elérni az egyik legnehezebb kihívás és feladat. Te is fiatalon vállaltál családot, mint ahogy én is, és akkor azért egy merőben más társadalmi, gazdasági, technológiai helyzet volt, mint most. Hogy érzed, milyen komoly, átütő sikereid, eredményeid vannak, ami támogat téged?
Például rá kellett jöjjünk, hogy ez a magánszféra számára túl nagy falat. Egyrészt, mert nem egyik évről a másikra lehet felmutatni eredményt, hanem valószínűleg több évtized alatt, de mindenképpen évtizedes távlatban. Másrészt abba a médiazajba, amibe bekerül egy éves vagy többéves kommunikációs program, ez ilyen büdzsével majdhogynem észrevehetetlen. Hála Istennek, talán ennek a hatására is, létrejöttek olyan projektek, ahol nagyobb összefogás nagyobb büdzsével – például a Médiaunió – komoly súllyal tudott fókuszáltan felvállalni témákat. Az kiderült, hogy ezt néhány cég, vagy néhány civil szervezet nem fogja a hátán vinni, nem is ez a dolgunk. De
megpróbáltunk a magunk lehetőségeivel, másokkal együttműködve is célt érni.
Például alapítványok együtt iskolákba mentek el, hogy a gyerekeknek mutassák meg, hogy milyen az, amikor valamilyen problémával, segítségre szorulással kerül be valaki az iskolarendszerbe, lesz a diáktársuk. Kimondottan a gyerekeket célozta, tehát kevésbé a tanárokat, nyilván a tanárokkal együttműködés, az nagyon fontos volt. Egy év alatt viszonylag sok gyerekhez lehetett eljutni és nekik utána nem kellett szájba rágni, hogy miért fontos és hogyan tudnak segíteni a beilleszkedésben, tanulásban a kevéséb szerencsés társaikon. A Mosoly Otthon Alapítvány – már Autistic Art néven – , áll hozzám a legközelebb és kimondottan egy nagyon fókuszált területet,
az autizmust választottam ki, egyedüli alapító vagyok,
persze a Concorde hátterét élvezve. Az alapítvány ezen a területen szeretne eredményeket elérni, hogy
a társadalmi elismerést, befogadást segítse,
nyilván leginkább kommunikációval és a programokon keresztül, és abban, hogy az akkor létező 10-11 autistaotthont hogyan tudja pénzügyileg támogatni. Az hamar eldőlt, hogy nem egy újabbat hozunk létre, mert reális félelem volt, amit az élet igazolt, hogy egy újra el lehet költeni a pénzt, de ki tudja, közben hány szűnik meg. Az már útközben jött, hogy ezt a sajátos világot nem annyira ismerő átlagemberek számára a művészeten keresztül hogyan tudjuk megmutatni. Nagy öröm is, hogyha sikereket tudunk felmutatni, és közben támogatjuk az összes többi, korábban ebből a családból kinövő alapítványt is, és számos egyéb, nonprofit vagy karitatív projektünk van.
Ez nagy erőt ad.
A WWF egyik vezetője mondta, hogy nagyon akarunk lenni, mert ha nagyok vagyunk, erősek vagyunk, akkor tudunk a nagyokkal leülni tárgyalni. Mennyire tudod kezelni, hogy egy alapítványt is nagyon komolyan üzleti alapon kell vinni? A személyességet és az üzlet kombinációját hogyan tudod magadban helyretenni, balanszírozni?
Péterékkel, amikor a Mosolyt csináltuk, akkor azt mondtuk, hogy mi ugyanazt fogjuk az alapítványszférában csinálni, mint amit az üzleti szférában. Mi annak idején leginkább befektetési bankárok voltunk, és mit csináltunk? Vállalatoknak, az államnak biztosítottunk finanszírozást, tőkét vontunk be, ebben tanácsot adtunk, tőzsdére vittünk cégeket, tehát tulajdonképpen átcsoportosítunk forrásokat egyik helyről a másikra. Nem mindegyik szakma ilyen, a miénk véletlenül ilyen. Ezt fogjuk csinálni, hogy
az üzleti tapasztalatainkra, az üzleti networkünkre támaszkodva próbálunk erőforrásokat vinni a nonprofit szférába.
És nem csak a Mosolyba. Akkoriban már aktív gyűjtő voltam, Norbert és Gábor kollégám is, nagyon komolyan megjelentünk a kortárs kultúra területén, persze hallgatóként, nézőként és támogatóként is. Nehéz szétválasztani a kettőt, vagyis a támogatást és a műélvezetet, de nem is feltétlenül kell.
Ma kortársat gyűjteni, az szinte mecenatúra.
Mecenatúra is, de hála Istennek azért most már vannak olyan művészek, akik nemzetközileg is megjelennek, és az áraik ha nem is ott tartanak, ahol a korosztályuk tart Amerikában vagy Európában, de már nem az, ami a magyar árakra akár pár éve is jellemző volt.
Mecenatúra, de ugyanakkor itt már minden épelméjű gyűjtőnek nagyon észnél kell lenni, hogy mennyi pénzt mire költ el.
Amikor mi elkezdtünk gyűjteni, akkor mi vásároltunk század elejeiket is, meg vásároltunk nagyon fiatal kortársakat is. Persze a játék része, hogy az ember alkudozik meg megállapodik a galériával, de igazából régebben nem volt fontos szempont, hogy mi mibe kerül. Főleg induló kortársaknál az volt a szempont, hogy neki most van szüksége a pénzre, a mi vásárlásunkra. Rippl-Rónainak már nincs szüksége pénzre. Tulajdonképpen ennek a hatására végül mi teljesen a kortárs irányába mentünk el. 2008-ban, amikor eladtam a házamat, akkor gyakorlatilag majdnem teljesen felszámoltam a 20. század első felében keletkezett részét a gyűjteménynek, csak a leginkább emocionálisan fontos művészeket, illetve műveket tartottam meg.
Egy korosztály vagyunk, tudjuk, hogy mi hiányzott nekünk és mit kell megadni. Tehát ami nekünk akkor nem volt hozzáférhető, most már mégiscsak jobban kell, hogy sikerüljön, most már jobban kell, hogy működjön!
Igen, hála Istennek óriási a változás pozitív irányba is. Engem is mindig kérdeznek – akik tudják, hogy családilag érintett vagyok-, hogyha a gyerekükről úgy tűnik, vagy már megállapították, hogy autisztikusan a spektrumon van. Amikor ez nálunk fölmerült, akkor sok válogatási lehetőség nem volt.
Szinte nem is létezett a fogalom.
Ez az egyik legnehezebb terület ebből a szempontból, de gyerekkorban már egy viszonylag jó intézményrendszer van diagnózisra, valamilyen szintű ellátásra, az integrált, vagy nem integrált oktatásra. Az Autistic Art Alapítvány azért indult el az autista bentlakásos otthonok irányába, mert
inkább az a probléma, hogy mi van a gyerekkor után.
Mert ha a gyereket kirakod az óriásplakátra és gyűjtesz, oda előbb fog menni a pénz, mint ha kiraksz egy felnőttet. A társadalom hajlamos elfeledkezni, hogy nem csak a gyerekeknek vannak fájdalmai, nem csak a gyerekek és a családjuk szenved, hogyha valamilyen probléma van, hanem hogy az ember az élete végégi ember marad és szenved a fájdalomtól, a nélkülözéstől, a be nem fogadottságtól, a kirekesztettségtől, tehát hogy ez nem ér véget 18 éves korban.
Egyre nehezebb problémákkal találkozunk,
mert öregszenek a szülők. Egy ideig a család viszi a hátán ezt a problémát, amit a társadalom nem tud megoldani, na de aztán amikor kiesnek a tehervivők, akkor mi történik? Ezért ezt meg kell oldani és ha az állam nem tudja, akkor belép a civil szféra.
Sok és nagyok a kérdőjelek.
Igen.
Menjünk vissza az elejére, azzal kezdted, hogy a szüleidtől mit hoztál. Hogyan kavarodtál a pénzügyekbe? Mert ha megint azt mondjuk, hogy nyolcvanas évek, kilencvenes évek, ugyanúgy nem volt egy ismert szakma. A piacgazdasággal, a pénzintézetek kialakulásával nagyon rá kellett érezni, hogy mi az a terület, amiben közgazdászként belenyúlsz, mert éppen lehettél volna éppen vitorlázó sportoló. Ok, nem lehettél volna, az vagy, de hogy jobb sportoló lehettél volna, mint amennyire lettél pénzügyi szakember, közgazdász. Szóval, hogy leegyszerűsítsem a kérdést, hogyhogy nem főállású vitorlázó lettél?
Katonaság után a Közgazdasági Egyetemre kerülve megszakadt a kapcsolatom a versenysporttal egy időre, nekem nem fért bele, hogy ennyi mindent vigyek, másrészt nem is éreztem magamban akkora talentumot meg elkötelezettséget, hogy arra álljak rá. Felnőttkorban tértem vissza a pályára, ez egy jobb optimum, hogy most több időm, erőforrásom van erre, de közben nem kell feladnom azt a sok mindent, amivel foglalkozom. Másrészt a Közgázon engem két dolog érdekelt. Először minden, ami nemzetközi, ugye akkor még a szocializmusban voltunk, tehát
az ember minden szempontból kifelé tekintgetett, ahol a normális világot sejtette.
Persze most már arról is többet tudunk. Úgyhogy én a nyelvekre helyeztem nagy hangsúlyt. Három felsőfokú szakmai nyelvvizsgával, plusz a magyar, négy nyelvet beszéltem folyékonyan és szakmai szempontból is vállalhatóan.
Ebből ami érdekes az a szerb.
Igen, sőt akkor még szerb-horvátnak hívták, tehát mondhatnám, hogy kettő, ráadásul elég hasonló, úgyhogy könnyű megtanulni külön-külön is őket. Mindenki utálta az oroszt az iskolában, de mivel ezek a szláv nyelvek könnyen mentek, nekem meg az volt a kedvencem, végre valami, amire nem kell készülni az érettségire. Úgyhogy végül is öt nyelv. Sajnos mára eléggé megkoptak az angolt leszámítva. A nyelvek nagyon fontosak, ma is azt mondom, hogyha előadást tartok diákoknak, hogy nyelvtanulás, nyelvtanulás, nyelvtanulás. Nekem a nagypapám is azt mondta, aki magyarul és szerbül beszélt, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy. Ő görögkeleti papként a teológián latinul is tanult, tehát volt egy latin alapja, azért hárommal volt szorosabb kapcsolatban. Ez fontos, hogy amit mondok a diákoknak, nem az a kérdés, hogy az ember elmegy-e külföldre tanulni, dolgozni, bármit csinálni, persze, menjen, gyűjtsön tapasztalatot, huszonévesen nem lehet tévedni. De leginkább azért fontos, hogy azt a kultúrát ismerje meg, ahhoz pedig kell a nyelv, ahhoz kellenek a helyi ismeretek és ezt szívja be magába. Úgy szoktam fogalmazni, hogy
Magyarországnak az az egyik legnagyobb problémája, hogy a Kárpát-medence olyan, mint egy lavor.
Hogyha az ember nem tud fölmászni a szélére, akkor azt hiszi, hogy az a világ, amit lát belőle. Ráadásul Magyarországon tényleg olyan politikai kommunikáció, közéleti viták, beszélgetések zajlanak, hogy
ez a társadalom magát zárta be, és nagyon nem tudja, hogy valóban hogy néz ki a világ,
valóban hogy működnek a dolgok, és mi miért történik. Tehát zajlik a társadalomnak egy tudatos hülyítése, meg van egy spontán hülyülés is. Ebben benne van a politika, ebben benne van a média, a social media, és még nagyon sok minden van benne, de ettől még
nem kötelező elhülyülni.
Ez mindenkinek a maga választása, hogy hogy válogatja össze az információkat. Nyelvtudás nélkül nehezebb, mert hiába van ott az internet, hiába most már gyakorlatilag fillérekért bármilyen információhoz hozzá lehet jutni, hogyha az nincs lefordítva magyarra és ezen a Google fordító sem tud teljesen segíteni, illetve azt is használni kell tudni.
Ezt ha úgy mondod, hogy elhülyülés, azért néhány országban járva, ezt egy globális jelenségnek látom. Értem, amit mondasz, de sok ilyen lavor van a világban, ahonnan ezért vagy azért nem tudnak kinézni a széléről.
Persze, ennek sokféle metszete létezik. A tömegkommunikáció a második világháborútól, aztán egyre inkább az online kommunikáció, majd a social media nyilván mindenhol valószínűleg hasonlóan működik. De nem mindegy, hogy milyen kulturális beágyazottságba üt be és hogyan.
Nem mindegy, hogy milyen műveltsége van az adott társadalomnak,
és itt megint a nyelvekre térünk vissza, hogy azok nélkül azért nagyon egysíkú műveltségről beszélhetünk. Nyilván társadalmi csoportonként sem ugyanúgy működik, hiszen ott meg nagyon előjön a műveltség, a kultúra, az informáltság kérdése. Nem akarom azt mondani, hogy ez egy kizárólag magyar jelenség, szerintem Magyarországon nagyobb probléma, mint más hozzánk egyébként hasonló fejlettségű országban.
Maradjunk a problémáknál. A Corvinuson, az alma materedben mondtál egy beszédet. Számítottál arra, hogy azon kívül, hogy ott elhangzik – az egy nagyon komoly kritikus beszéd volt –, lesz akkora visszhangja, mint amekkora lett?
Nem. Arra sem számíthattam, hogy nyilvánosságra kerül. Majdnem ugyanezt a beszédet elmondtam három évvel korábban, tehát még a járvány előtt, ugyanígy egy diplomaosztón és ott maradt a négy fal között. És azt is őszintén mondom, hogy ha ezt tudtam volna, hogy bármilyen okból tervezetten nyilvánosságra kerül, akkor máshogy fogalmazok.
Nem mondok mást, máshogy fogalmazok.
Ezt azóta tisztába szoktam tenni, ha előadást vállalok, akár üzleti vagy bármilyen más fórumon, hogy ezt annak a körnek szánom. Hogyha nem tudják a négy fal között tartani, ami a szervezők felelőssége, akkor is nagyon szívesen elmondom, de az lehet, hogy nem lesz annyira szókimondó, szórakoztató. Azt tudom, hogy akik ott ülnek, milyen közönség, mennyire felkészült, mennyire érti akár a humort, ami szerintem egy előadónak nagyon-nagyon fontos. Ha nekem ezen kell gondolkoznom, akkor leblokkolok, de legalább is nem tudok olyan érdekes előadást tartani, mert akkor nem csak a közönségnek szolgáltatok, hanem magam önkontrollja, cenzúrázása kötne le. Tehát nem tudhattam, hogy nyilvánosságra kerül, utólag azt gondolom, hogy nincs ezzel probléma, csak ha az ember ezt előre tudja, akkor máshogy áll hozzá. És az sem mellékes, hogy semmiképpen sem szeretnék a szervezőknek problémát okozni, hiszen megtiszteltek már önmagában a meghívás tényével.
A vélemény az meg szabad.
Szerintem nem teljesen szabad, ez az egyik probléma, viszont engem oda a fiatalok miatt hívtak. Nem elsősorban az oktatóik, különösen nem az egyetem vezetése, hanem az akkor diplomázó fiatalok és a családjaik. Én mindig abba helyezkedek bele, hogy ha én ülnék a másik oldalon, mit szeretnék hallani, mi az, amivel le lehet kötni a figyelmet, és
nagyon fontos egy előadónál, hogy szórakoztatni is tudjon.
Tehát akár konferencia, akár egy egyetemi előadás, komoly inputja van a hallgatóságnak. Adja az idejét, van, ahol a pénzét is, a hallgatók esetében a jövőjét, hiszen ebből építkeznek. Nem lehet odamenni és tartani egy unalmas, semmitmondó beszédet, előadást. Sajnos ez elég elterjedt. Én ezen nagyon sokat gondolkozom, most is készülök öt, vagy hat előadásra egyetemi és üzleti szférában is. Nekem mindig ott pörög a fejemben, hogy azért ez egy szolgáltatás.
Szereted is? Van ebben valamilyen küldetéstudatod?
Egy kicsi van.
Jobbá tudod tenni a világot? Van benned valami, ami igazából téged tesz könnyebbé, hogy kibeszéled magadból?
Igen.
Örülnék, ha jobbá tudnám tenni a világot,
de azért szerintem kevés ember létezik a földön, aki ilyesmit mondhat magáról.
Minden egy-egy szóval, egy mondattal kezdődik.
Az egy másik kérdés, hogy egy üzenet egy embertől eljuthat százhoz, ezerhez, milliókhoz. Egy Bill Gates formátumú, vagy Elon Musk formátumú embernek igenis fontos, hogy mi az álláspontja bizonyos kérdésekben, nagyon sokan hallgatják őket és gyakorlatilag minden ajtó kinyílik előttük.
Oké, de az egy másik piac, másképp van árazva, de azért Jaksity György, ha mond valamit, akkor nem mondhatjuk, hogy ne lehetne hallani.
Persze, szerintem az ember relatív súlyával kell, hogy tisztában legyen, és azokat az erőforrásokat kell jól használni, amivel rendelkezünk. Hát nekem azok szűkösebbek, Bill Gatesnek kicsit tágabbak. Neki a feladata is nagyobb, mert ő az egész világban gondolkozik, én
alapvetően itt a szűkebb pátriámban szeretnék valamit elérni a gondolataimmal.
Álszerények se legyünk, már egész fiatalon a nemzetközi pénzügyi világban mozogtál és a hangod kicsit messzebbre hallatszik, mint sokunké.
Azt nem könnyű felmérni az embernek, hogy mire hat. Amikor mi a Concorde-ot elkezdtük, sokat utaztam és jártam a világot, én azt a hírt vittem, hogy itt van egy ország, amely végre megszabadult a szocialista tervgazdaság béklyóitól, és legalább annyira okosak a magyarok, mint bárki más, legalább olyan jó gazdaságot tudunk majd itt csinálni. Azóta sok tapasztalat azt mutatja, ez nem teljesen így van, de én a kilencvenes években, kétezres évek első felében azzal roadshow-ztam a világban, hogy fektessenek itt be a külföldi befektetők.
Előbb volt a Concorde, utána jött az értéktőzsde?
Az értéktőzsde bizonyos szempontból mindig megvolt, még diákként vettem részt a tőzsde újraindításában. A Budapesti Értéktőzsde ’48-ban bezárt, mi úgy fogtuk fel, hogy nem újat csinálunk, hanem azt most újra kinyitjuk, tehát
ez nekem tulajdonképpen egy diákkori szerelem.
Aztán tőzsdetanácstag lettem, utána jött a tőzsdeigazgatóság.
Az első elnök.
Az első elnök voltam, miután részvénytársasággá alakult. Ma a tőzsde tanácsadó testületében vagyok benne és ha bárkit érdekel a tőzsde és kíváncsi a véleményemre, akkor boldog örömmel elmondom, de nem azért, mert sok időm van, hanem azért, mert fontosnak tartom.
Nagyon fiatal voltál, hogyan élted meg akkor, mint első elnök?
35 éves voltam.
Persze még most is fiatal vagy.
Örökifjú vagyok. Nagyon élveztem, és különösen azért volt izgalmas, mert a tőzsdetanácsnak az a hálátlan szerep jutott, hogy egy nagyon rossz helyzetben lévő országban egy nagyon rossz helyzetben lévő tőkepiacon kellett varázsolni valamit, fejleszteni a tőzsdét. Óriási veszteségei voltak, még az előtt is egy évvel, hogy elindult az új igazgatóság. Az utolsó évében még hetvenmilliós vesztesége volt, Simor András, aki a tanács elnöke volt és aki szerintem az egyik legjobban alkalmas személy erre, elképesztő keménységgel próbálta gatyába rázni a pénzügyeit. Egyébként ez nem a tőzsdetanács feladata lett volna, de hát nyilván felelősség. Tehát egy nagyon nehéz időszakban vettük át, végigjártam a nagy biztosítók, bankok vezetőit, nyilván a saját szakmámban amúgy is napi szinten megy a diskurzus, és azt kellett magyaráznom, hogy nem kell bezárni a tőzsdét, van élet ha nem is a halál, de egy nagyon súlyos trauma után (2001-ben 60 százalékkal esett vissza a tőzsdei forgalom, addigra vagy száz cég tűnt el a szakmából), van jövő. Olyan kétezres évtizedet kaptunk, hogy Magyarországnak is, tőkepiacnak is, tőzsdének egy fantasztikus fellendülést hozott. Én nem akarom azt mondani, hogy centire előre láttam, de abban biztos voltam, hogy nem a nihil fog folytatódni, hanem kell, hogy jöjjön egy kilábalás. Véget ért az iraki háború, beindult egy hatalmas fellendülés a világban. Az igazgatóság, folytatva, amit a tőzsdetanácsban elkezdtünk, egy olyan programot indított el, ami azt célozta, hogy erre a hullámra felüljünk és használjuk ki a maximumig. És maximálisan ez történt.
35 évesen, mondjuk úgy, hogy meglehetősen fiatal voltál egy ekkora feladathoz, nyilván a mostanihoz töredéke volt a tapasztalatod.
Élettapasztalatban biztos, hogy jóval kevesebb volt.
Oda akarok kilyukadni, hogy milyen racionalitás és az intuíció viszonya, mert akkor nagyobb lehetett az intuíciód, mint a tapasztalatod. Ezt most hogyan értékeled, mennyire csak a matek van, vagy mennyire van az, amit érzek a világból, arra kell menni?
Az, hogy én ennyire bíztam abban, hogy ezt el szabad vállalni és ennyire odatenni magamat, akkor mit kellett csinálni, mik voltak a prioritások, az nekem szakmai kérdés volt. Ez egy komoly plusz teher volt a Concorde mellett, illetve akkor már bőven alakultak és működtek az alapítványaink. Nekem
az intuíció inkább ott segített, hogy ebben nagyon kellett hinnem, hogy meg tudjam indokolni, hogy ezt az időt honnan és hogyan veszem el, mert
én egy nagyon aktív tőzsdeelnök voltam.
Nem azt mondom, hogy egy operatív vezető, mert hála Istennek szuper volt az operatív vezetés is a tőzsdén, Horváth Zsolttal, aki a vezérigazgató volt, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, és mindenkivel a szakmai közösségből, aki hitt ebben, mert együtt nőttünk föl a tőzsde körül.
Vezetni egy ekkora szervezetet meg a Concorde-ot is, nyilván valamilyenfajta vezetői skillekre vagy valamilyen hozott, belső erőre szükség volt. Mik voltak ezek a vezetői értékek, ami miatt ezt tudtad mindig a válságok és a jólét, rosszlét közepette tovább vinni, fejleszteni?
Két dologban hiszek, az egyik a meritokrácia, a másik az esélyegyenlőség. Sok mindenben hiszek, de ehhez a kérdéshez ez a kettő kapcsolódik.
Mint vezetés.
Egy vezető addig hiteles, amíg egy meritokratikus rendszerben folyamatosan be tudja bizonyítani a kollégainak, hogy nem véletlenül ő a vezető. Azt tudja őszintén sugallni, hogy ha kiderül, hogy erre alkalmatlan, vagy nem ilyen formában alkalmas, akkor ő az első, aki kilép, ő mondja meg, nem a tulajdonosai, nem a kollégái, nem a külvilág. Ez fontos, mert
ha ezt sugárzod mindennap, és a meritokratikus rendszerben helytállsz, akkor van egy elképesztő hitelességed.
Nyilván ehhez fontos, hogy
legyen az embernek önálló személyisége, integritása, magabiztossága.
Sok vállalatvezetőt ismerek, sok vállalatban jártam belül, hiszen a vállalati pénzügyi tanácsadó üzletágunknak ma is van vagy húsz tranzakciója egy évben. Én sok jó vezető mellett azért láttam magabiztosságot sugározni akaró, valójában bizonytalan, kiabáló vezetőket is. Itt engem még senki nem hallott a hangomat megemelni, pedig sokszor lett volna rá okom. Főleg olyan hibáknál, amik ismétlődtek.
Az, hogy nagyon kontrollált vagy, nem okoz időnként belső feszültséget?
De, a vállalatvezetés elég stresszes műfaj, ezt szerintem sokan alátámaszthatják. Azt pedig meg kell tanulni a helyére tenni. Az se jó, ha az ember hazaviszi, mert az meg igazságtalanság, hogy a család kapja meg este azt a feszültséget, ami napközben itt nem robbant ki, mert nem dobáltam a telefonokat meg nem kiabáltam. Az ember este mindig a családhoz tér haza, tehát a jót is hazaviszi meg sajnos a rosszat is. Vannak eszközök, ezért
a sport és az önismeret folyamatos fejlesztése nagyon fontos.
Ami történhet akár kelet-ázsiai kultúrákon keresztül és ezeknek a kultúráknak a részeként megismerhető képességek révén, vagy el lehet menni pszichiáterhez, pszichológushoz, lehet olvasni, erdőben sétálni, de
az fontos, hogy az ember ne gondolja azt, hogy ül egyedül és majd megoldja.
Nem. Merthogy ennek pont ez a csapdája, hogy becsapjuk magunkat. Tehát ehhez külső segítség, sajátos környezet is kell, de azt mindenki a saját vérmérséklete szerint választhatja ki.
Neked mi?
Nekem mindez.
Már nincs is időd ezek mellett dolgozni.
2004-ben, amikor az igazgatóságnak, tehát nem csak nekem, még egy évünk volt hátra a mandátumból és látszott, hogy elfogyott a levegő a régi igazgatóság körül, egy osztrák konzorcium lett a többségi tulajdonos. Akkor elmehettem volna az MNB-hez, körbejárhattam volna mindenkit, hogy van még egy évünk, hadd csináljuk végig. Azt mondtam, hogy ha ők nem akarnak velünk dolgozni, akkor nem kötelező. Nem elegáns egyébként, ami történt, az velünk szemben igazságtalan volt, mert mínusz hetvenmillióról kétmilliárd forintos nyereségre mentünk föl az utolsó évünkre, ha maradhattunk volna. De az, hogy az miért ment oda, azt a megelőző évek munkájának lehet köszönni. Tehát volt egy nagyon jó pénzügyi teljesítmény, ami nem a mi egyéni teljesítményünk, mondom,
mi ráültünk egy hullámra, de egy hullámról le is lehet esni,
szóval itt sokféle forgatókönyv elképzelhető volt.
El kellett dönteni, hogy ráüljetek-e.
Sok butaságot kellett megállítanunk, hogy ne pocsékoljunk el pénzt, ne költsünk rossz beruházásokra. Állítottunk le folyamatokat, és behoztunk újakat. És képzeld el, mi ingyen dolgoztunk, mert a korábbi tulajdonosok nagyon kedvesen azt szavazták meg, hogy ne kapjunk tiszteletdíjat sem. Nyilván én ezt nem a tiszteletdíjért vállaltam, mi amikor indultunk, akkor azt mondtuk, hogy akár ingyen is csináljuk,
mi ebben hiszünk,
az ellentételezés legfeljebb lehetne, egy részvényopcióss program lehetne, mint bármely más tőzsdei cégnél. Ezt nem szavazták meg a részvényesek, és ezt is elfogadtuk. Ez egyébként a saját, mondjuk azt, hogy az ügyetlenségem is volt, mert ha többet egyeztettem volna, valószínűleg átmegy. Ez hála Istennek az operatív vezetést nem érintette, mert ők viszont a mi döntéseinktől függtek, és mi az ő munkájukat viszont abban a szellemben honoráltuk, hogy minél jobban megy a tőzsdének, mint részvénytársaságnak, annál jobban nőjön a jövedelmük. Mi pedig elfogadtuk, hogy oké, akkor ez van, kaptunk valami kis tiszteletdíjat, szimbolikusan jó volt, ráadásul azt hiszem, be is fizettük a forma kedvéért támogatásra, de mindegy, igazából nem volt jelentősége, mert eltörpült ahhoz képest, amit amúgy is támogatásra költöttünk. Majd megszavazták, hogy ez se legyen. Akkor
eldöntöttem, hogy az üzleti életben én soha többet semmit nem csinálok ingyen.
Az üzletiben. Az üzletin kívül nagy örömmel. Akkor még két döntést hoztam. Ez egy nagyon konfliktusos helyzet volt, száz százalékig meg voltam róla győződve, hogy lehet, hogy nem jól lobbiztunk ebben a közegben, ráadásul változó részvényesi közegben, de hogy ami a feladatunk volt, azt végrehajtottuk, az biztos. Akkor
nekem azt kell megértenem, hogy ha az üzleti életben ilyen konfliktusba kerül az ember, akkor ebben hogy vagyok én ott.
Teljesen véletlenül, ha nem is hónapra pontosan, de egyszerre kezdtem el járni pszichológushoz, illetve kezdtem el tajcsizni. A keleti filozófiákkal kamaszkorom óta foglalkoztam, de ezek teljesen véletlenszerűek, hogy két ismerősöm szinte egy időben egy telefonbeszélgetésben mondta, hogy te miért nem próbálod ki ezt. Ó, mondom, oké, most felszabadult egy kis időm, használjuk ki jól. A másik dolog, hogy nagyon sok helyen tartok előadást. Tegnap három helyre kaptam meghívót, szóval tényleg elég sűrű a felhozatal. Eldöntöttem, hogy
az üzleti szférában akkor lépek föl, hogyha támogatják az alapítványt. Nekem nem kell, úgysem tudnak megfizetni.
Azt számoltam ki, hogy az az idő, amit ott töltök, tehát nem, amit hetekig készülök egy előadásra csak, amit ott töltök, azt felszoroztam egy olyan óradíjjal, amit a nagy tanácsadó cégek a partnereiknek. Nekem nincs óradíjam, mert máshogy működünk, és ha azt alapítványi támogatásként befizeti a cég, vagy üzleti szervezet, akkor megyek, ha nem, akkor vannak mások.
Mondod, hogy sok konfliktusa van egy cégvezetőnek az üzleti életben, és egy nagyon fontos szót mondtál, amivel ma szerintem nehezen kezdünk bármit is, nehezen értjük, ez az integritás. És akkor már el is jutottunk a fenntarthatóság témájába. Most, hogy föltalálták újra a kanálban a mélyedést, most ESG-nek hívják, de ezzel tulajdonképpen a G-hez jutottunk. Az etikus és felelős üzleti vezetéssel mit látsz, hogy hogyan állunk? Maradhatunk a lavorban is, de nézhetjük globálisan is.
Szerintem itt a lavorban nagyon rosszul állunk.
Vannak nagyon jó nemzetközi gyakorlatok, és van ahol viszont ez az ESG ügy szerintem rendkívüli károkat okozott.
Erről írtam is egy-két éve egy cikket, és akkor kaptam hideget-meleget, hogy miért nem akarom, hogy megvédjük a környezetet, de mondtam, bocsánat, nem erről beszélek, hanem ami szörnyeteg lett ebből a nagyon szép gondolatból. Ami szerint mi, mint Concorde élünk, akkor még csak 28 éve. Szóval szerintem ez az ESG ügy most kezd odakerülni a színpadra. Amikor Larry Fink, a BlackRock vezérigazgatója, éveken át megkövetelte a vállalataiktól, hogy ezeket az alapelveket – nem azt a szörnyedvényt -, kövessék, és ma meg határozottan elhatárolódik az ESG-től és kompletten attól a szörnyszüleménytől, ami lett belőle a világon, azt próbálja kiirtani a BlackRockból és a BlackRockon keresztül a befektetett cégeiknél, azért sokat elárul arról, hogy
talán akkor ez a megérzésem két évvel ezelőtt nem volt nagyon helytelen.
Nem csak nekem volt ilyen véleményem, a szakmából sokakkal beszéltem erről. De attól az alapelveket ne öntsük ki a vízzel együtt, mert azok viszont tényleg értékesek és fontosak. Egy vállalat az nem egymagában él, hanem egy társadalmi és természeti környezetben, és ha ezzel nem tud harmóniában élni, akkor nem egy jó vállalat, tök mindegy, hogy mennyire sikeres pénzügyi szempontból.
Akkor mind meghalunk.
Igen. Ott van minden éves jelentésünkben valamilyen kontextusban szó szerint ez a mondat, hogy
a társadalmi és természeti környezettel való harmonikus együttélés.
Ahogy egy vállalatra igaz, úgy egy közösségre, egy társadalomra is igaz, hogy ha nem tud ezen elvek szerint élni, akkor ahogy az már az elmúlt pár tízezer évben több civilizációval megtörtént, el fog tűnni. Valamilyen formában meg fog szűnni az integritása, az önálló léte.
Oké, integritás. Tehát ebben a katyvaszban, akkor mondjuk így, hogy ebben a társadalmi, gazdasági, technológiai és már most már mindig hozzáteszem, geopolitikai helyzetben, egy adott pillanatban lehet értelmezni egy márkát és egy vállalatot is, hogy hogyan tudod mégis megtartani azt az etikus és felelős vezetői attitűdöt? Egyébként, etikusnak lenni és felelősen működni egy borzasztó nagy kitettség ma.
Sok lemondással jár. De azért nem nehéz, tényleg működik ez a család. Mi nem tudunk máshogy viselkedni, és itt most a három alapító menedzserre gondolok a cégben, tehát Gábor, Norbi és én.
Mi nem tudunk a kollegáinkkal máshogy viselkedni és a céget máshogy elképzelni, mint a mi világunk.
És mi egy ilyen, a szó jó értelmében vett középpolgári, kispolgári világban nőttünk föl, ahol a szülők dolgoztak, és emellett minket próbáltak klasszul, talán mondhatjuk, sikeresen felnevelni. Mentesek voltunk a negatív és pozitív értelemben vett szélsőségektől. Nem kellett nagy szegénységben felnőjünk, így nem is kaptunk egy ilyen esetekben gyakori programot, hogy akkor nekünk most aztán mindent meg kell majd szerezni a világban. Ugye, sorolhatnánk a példákat. De nem volt nagy jólét sem. Így ahhoz se szoktunk hozzá, hogy majd alánk tolják bármire vágyunk. Tehát
ez a középen levés, mint kiindulópont, ezt a sorstól kaptuk, ezért nem mi harcoltunk.
A szélsőségek szerintem nagyon nehezen kezelhetőek bármiben. Az életben való indulásban is. Lehet belőlük nagyon jó erőt meríteni, tehát egy jó helyzetben lévő gyerek, egy olyan családban felnövő, ahol nincsenek anyagi problémák, ahol megfelelő oktatáshoz jut, ahol a család egészségügyi állapota, a lehetőségekhez mérten a lehető legjobb. Ki van nyitva előtte a világ. Hogyha ő ezt tudja értelmesen használni, akkor az nem egy hátrány, és megfordítva, hogyha valaki szegénysorban nő föl és az ad neki egy erős motivációt, hogy ebből kitörjön és esetleg, ha sikerül kitörni, akkor oda visszajuttasson, hogy ez ne maradjon így, az megint egy fantasztikus motiváció, és erre is tudunk sok példát mondani. Ahol ezek a dolgok a rossz táplálkozásból nőnek ki, tehát pont az elmondottak ellenkezője működik, mint motiváció, az egy probléma, és sok ilyen problémát látok. Tehát nekünk ez az indulás, ez segített. A másik, hogy egy nagyon veszélyes szakmában működünk, viccesen azt szoktam mondani, hogy
a paksi atomerőmű hozzánk képest egy unalmas, egyszerű rendszer.
Ez rendkívül komplex, nagyon-nagyon bonyolult, már ’93-ban is az volt, és azóta meg annyira bonyolulttá vált, hogy már én is néha el kell gondolkozzak, amikor egy-egy témán vitatkozunk igazgatósági ülésen, hogy hú, akkor ez hogy is van, meg hol láttam ezt így testközelből? Hány éve volt, mi minden történt azóta? Emiatt
nálunk a kockázatkezelés a numero uno kérdés,
minden más utána jön, a profitabilitás, a költséghatékonyság, és aztán persze a környezetünkkel való együttélés. Ha mi nem tudjuk kezelni a kockázatainkat, akkor az összes többi az kész.
Nekem az egész pénzügyi szektorral kapcsoltban van egy nagy kérdésem, hogy tényleg fenntartható-e, egészen odáig, ha már a kitettség szót említettem, hogy tök jó, hogy a telefonommal tudok fizetni, nem kell készpénz, de gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra bárki le tud kapcsolni a vagyonomról.
Van itt jogi bizonytalanság, de azért ez nem olyan könnyű, ez egy erősen szabályozott szakma.
Oké, a szakma fölött mindig ott van az aktuális politika.
Igen, nem lehet az embereket száz százalékig kontrollálni, tehát hogy ne hibázzanak, ne adj’Isten, ne kövessenek el nagy hibákat.
Tehát azt mondják, Andriska, rosszul viselkedtél, lekapcsolunk most egy kicsit a bankszámládról.
Azért ez nem ilyen egyszerű. Vagy akkor ott abban a bankban valami nagyon nem stimmel. Ha mondjuk hackelésről van szó, az ő motivációjuk sem feltétlenül úgy működik, mint amit a hétköznapokban erről gondolunk. De rendkívül sok kárt okoznak a bankszektornak, csak ez nem nyilvános. Ezt nem az ügyfelek szenvedik el többnyire, hanem a bankok, illetve rajtuk keresztül a részvényesek. Egy jól szabályozott közegben, és főleg, ahol valamennyire előre is néz a szabályozás, nem csak visszapillantó tükörből szabályoz, tehát már a következő válság réme is, vagy problémacsokor réme is ott lebeg a szemek előtt és erre van valamilyen készültség, ott azért az igazán nagy problémák kiküszöbölhetőek. Plusz van egy csomó olyan puffer a rendszerben, ha mégis gond van, akkor belép. Ha ez sem elég, akkor ott van a jegybank, ha az sem elég, ott van a kormány. És erre én nem szeretem azt mondani, hogy az adófizetőkkel fizettették meg a bankok tévedéseit. Nem, nem a bankok tévedéseit, egy közösségnek a tévedéseit.
Egy nem visszafizetett hitelhez kell egy hitelnyújtó, kell egy hitelfelvevő, kell egy szabályozó,
aki hogyha ez a hitel, most egy típusra gondolok, amit fölvett x millió ember, nem volt megfelelő, akkor azt észre kellett volna venni. És a törvényhozásnak meg észre kellett volna venni, hogy más törvényekre van szükség. Tehát végigmentünk gyorsan, hogy ebben mindenki érintett, hát persze hogy a végén, ha akkora a baj, akkor az az állampolgár, az ott élő emberek fizetik így vagy úgy. És lehet így csomagolni meg úgy csomagolni, de az a pénz valahogy össze kell, hogy jöjjön újra.
Nagyon precízen látod a világ működését, és mondod is, hogy a céggel bizonyos hatást lehet elérni, de nem óriásit. Tudom, hogy ez mindig téma volt, hogy politikai szerepet akarsz-e vállalni, vagy nem. Tudom, hogy a válaszod, hogy én nem, soha, de azért mégis. Nem csábított egy kicsit, hogy még nagyobb hatással tudjál lenni a történésekre?
Nem, vagy nem ezen a módon. Egy álmomat, ha elmondhatom, ha egy olyan céget finanszírozhatnék befektetőként, angyalbefektetőként, vagy befektetési alapon keresztül, ami egy szörnyű betegségnek megoldaná jövőre akár a prevencióját, oltás vagy más formában, vagy a gyógyíthatóságát növelné,
akkor azt mondanám, hogy na, ez még hiányzott.
De az, hogy én a magyar kormányban…
Oké, a pénzügyminiszterségtől a miniszterelnökségig röpködött a neved.
Szerencsére csak a nevem, én nem „röpködtem”. Egyrészt túl van dimenzionálva, hogy milyen hatalom van a mindenkori magyar kormány kezében. Bizonyos területeken szinte korlátlan, ez persze nyilván nem fog így maradni az idők végezetéig, de
ha a társadalmi jólét növelését nézem, akkor alig van mozgástér.
Tehát itt nemcsak azért nem látunk látványos áttörést az egészségügyben, vagy látunk egy súlyos amortizációt az oktatásban, vagy látunk súlyos visszalépést a jogállamiságban, mert nem értenek hozzá, hanem
mert a politikai logika ezt hozta létre.
Ezt diktálja.
És nem csak az elmúlt10-15 évben, hanem tulajdonképpen az elmúlt bő 3 évtizedben. Ez egy társadalmi preferencia megnyilvánulása is. Hogyha Magyarországról azt mondjuk, amit nyugodt szívvel mondhatunk, hogy
feudális társadalom,
akkor annyi történt, hogy én személyesen bevallom, noha nagy szeretettel olvasok történelemkönyveket és történelmi irodalmi munkákat, de nem raktam össze a képet, hogy Magyarországon a feudális társadalom megmaradt Kádár alatt is, aztán a rendszerváltás után is, és
erre a hagyományra, vagy ezekre a romokra épül a ma élő rendszer. Naivitás volt nekünk azt hinni, hogy a rendszerváltással nem pár év alatt, de mondjuk, pár évtized alatt egy Nyugat-Európához erősen hasonlítható civil társadalom és piacgazdaság és politikai kultúra jön létre.
De nem csak ez volt a maximálisan naivitás, hanem hogy ez akár száz éven belül jelentősen tud változni. A mai hatalom ezt rendkívül jól ismerte föl és már jóval korábban, és rendkívül jól megtanulta, hogy hogy kell ezeket a gombokat nyomogatni. De társadalmi jólétet nem tudott létrehozni, így hát Magyarország lecsúszóban van a régióban, és még mennyire lecsúszóban van ahhoz a Nyugat-Európához képest, ahova tartozni szeretnénk. Félrevezetőek azok a számok, hogy mi most Portugáliával vagyunk egy szinten. Egyrészt Portugáliába el kell utazni és akkor az ember rögtön látja, hogy ezek a számok nem mindent mondanak el, másrészt akkor tegyük mellé, hogy Románia meg ezekben a pillanatokban hagy el minket. De annak sincs önmagában jelentősége, ezek számok, ezek metodikák, és ez GDP, ez nem mond semmit a nemzeti jövedelemről, a cserearányromlásról, a szegénységről, a műveltségről, környezetkárosításról, vagyis, hogy mi az ára adott gazdasági kibocsátási szintnek…
Ha már szakma, a végén nyomogassunk mégiscsak más gombokat! Egészen korán nagyon komoly nemzetközi üzleti, szakmai elismeréseid voltak. Látom a polcon itt vannak a díjak. A sok kortárs alkotás kicsit kitakarja az üzleti díjakat, de most a legfrissebbről akarok beszélni, hiszen a Társadalomért Különdíjat kaptad a Menedzserszövetség Év Menedzsere díjátadón. Ezt most magadban hová teszed?
Ez egy nagyon nagy elismerés. A Menedzserszövetség hál’ Istennek egy abszolút nemzetközi szervezet, tele van olyan tagokkal, akik magánemberként, vagy a vállalataik nemzetközi cégek,
nemzetközi gondolkodásúak, ami nagyon fontos, abszolút egy fény az éjszakában
sok hasonló szervezettel együtt, akik fontos munkát végeznek az üzleti szférában és azon kívül. Sokat mosolygunk néha kínunkban a Concorde-ban, hogy ami normálisan elérhető nemzetközi díj, azt mi mind megkaptuk, mint cég és mint magánemberek, nem csak én, több kollegám is, de olyat, ami nagyon-nagyon magyar és tényleg arról szólna, hogy nem csak jól működünk, nyereségesek vagyunk meg gazdagodunk, hanem tényleg a társadalomért is teszünk, felelősen működünk és másokat is erről próbálunk meggyőzni, na ilyen nem történt soha. Úgyhogy amikor megkaptam a díjat, akkor ezért is írtam egy körlevelet a kollegáknak, hogy ez milyen fantasztikus elismerés mindannyiunknak.
Ez nem az én magánszámom,
és legalább akkor egy üzleti szervezettől már kaptunk egy ilyen visszajelzést. Nyilván nem a visszajelzések miatt csináljuk, de attól még jólesnek.
A kategória sem mindegy most, a társadalomért.
Abszolút, igen. Nem a legjobb elemzőház, a legjobb befektetési alap, legjobb befektetési cég, és hasonlók, amiből a napokban is kaptunk egy párat.
Azok jönnek-mennek.
Ezek összetartozó dolgok. Az ügyfeleinket nyilván nagyon jól próbáljuk kiszolgálni, különben nem tartanánk itt, de itt nem áll meg a felelősségtudatunk. Azt érezzük, azért vagyunk benne számtalan olyan grémiumban, ami szakmai és a szakmán túlmutató. Most nem csak a kimondottan karitatív tevékenységekre gondolok. Volt olyan kurzus a Corvinuson, ami talán akkor még Budapesti Közgazdasági Egyetem volt, ahol az előadókszinte mindegyike vagy egykori, vagy akkori concorde-os volt. Ezek pici dolgok, de azért nagyon-nagyon komoly jelentőséggel bírnak, ha összeadjuk őket. Itt tulajdonképpen téged igazollak a beszélgetés korábbi részére visszatérve, hogy a maga területén az ember ennyi idő alatt ekkora felületet tudatosan kialakítva a környezetével, tényleg sok mindenre tud hatni. Csak tudatában kell lennünk, hogy hol vannak a korlátaink.
Na, már megérte, hogy beszélgetünk, mert akkor ezt tudatosítottam benned.
Igen, önismeretben is haladunk.
Önismeretben, igen, és most nem is kérek érte pénzt.
Hozzáteszem, minden pénzt megér.
Szóval, most meglett eddigi életed fő díja, de mondtad, hogy azért ez stresszes iparág. Nyilván az alapítványok és a vagyonoddal való fenntartható, felelős gazdálkodás, ez meg fog maradni. Az operatív munka helyett fókuszálnál-e inkább egy kicsit többet a vitorlázásra?
A kezdetektől én voltam a cég legismertebb arca és ez tudatos volt.
Tulajdonképpen ezt a cég alapításakor a részvényesek kérték, hogy valaki legyen a kvázi primus inter pares, tehát aki többet szerepel, aki ezt szívesen csinálja, aki ebbe szívesen áldoz munkát, és ebben egyetértettünk az első naptól, hogy én ezt szívesen vállalom. A többiek örültek, hogy ezt nekik kevésbé kell csinálni. Mi az operatív menedzsmentből 14. éve, hogy távoztunk. Nem volt egyik napról a másikra egyszerű lépés, de hála Istennek, komolyabb konfliktusok nélkül lement. Kialakult egy olyan állapot, hogy
annyit vagyunk a szervezet életében, amennyit a szervezet igényel.
Amire viszont nekünk van igényünk akár a Concorde irányításához, akár azon túlmutató dolgokban, abban meg számíthatunk a cégre, tehát
nem kell soha hátranézni, ha előreszaladunk, hogy jönnek-e a többiek a brigádból.
Ez jól működik és sok minden van, ami betölti azt az űrt, amit az operatív irányítás kiesése okozott. Ez egyébként nem annyira a hobbykra, vagy magunkra szánt több idő. Nem dolgozom kevesebbet, mint tizenvalahány évvel ezelőtt, viszont volt a 2010-es években tényleg jó pár év, hogy lazább volt a munkamenet. Talán a világ is annyit változott közben, hogy most már az ember szinte soha nincs egyedül, mindig elérhető, reagálni is kell, mert ha nem válaszolsz egy napon belül, akkor már jön az újabb e-mail, vagy telefon, igaz az most már hála Istennek nem annyira divat, de e-mailből Dunát lehet rekeszteni és ha csak mindegyikbe belenéz az ember, meg amire kell, két sor választ ír, már hat-nyolc óra és elmegy egy nap. Nagyon sok olyan e-mail jön, aminek van csatolmánya, többnyire elemzések, nagyon sokat olvasok szakmai anyagot, de ismeretterjesztő témákat és persze szépirodalmat is. Az egy nyereség, hogy sokkal több időm van nyugiban olvasni, viszont sokkal több minden meg is talál. De jut valamennyi idő vitorlázásra is, évente pár versenyre mindig eljutok, ez nem változott, most jöttem föl a magyar bajnokságról például. Most kevesebbet utazom, főleg a járványtól kezdve, a 2010-es években majdnem mindenhova eljutottam, ami úgy nagyon érdekelt. Szerintem
mindegy, hogy az ember üzleti útra megy vagy turistaútra, amit ott tapasztalatként összeszed, azt a magánéletben is és az üzletben is nagyon jól lehet használni.
A 2008-09-es válság után sejtettük milyen világ jön el, merre érdemes tovább menni. A Concorde stratégiájának a szintjén ez egyértelműen a tranzakciós tevékenység háttérbe szorulása és a private banking, vagyonkezelés, alapkezelés domináns területté válása volt, amit nagyon sikeresen teljesítettünk az elmúlt tíz évben. Ugyanakkor az ország helyzetének alakulása bár nem volt annyira meglepő, de elég ellentmondásos, ahogy már beszéltünk róla. Voltak ismerőseim, akik jó ritmusérzékkel már 2010 előtt megkezdték a tevékenységük nemzetközi térbe emelését, vagy akár az ország elhagyását. A mi tevékenységünk mindig is a nemzetközi térben zajlott, a stratégia váltás viszont bármennyire sikeres volt, jobban kapcsolt az országhoz, tehát a teljes kivonulás nem opció. Ezért mind a cég, mind a magánélet szintjén úgy kell működni, hogya magyar kockázatokat minimalizáljuk, viszont kihasználjuk a jó nemzetközi beágyazottságunkat és olyasmivel foglalkozzunk minden szinten, amit jó érzéssel és eredményesen tudunk végezni a magunk és a tágabb közösségünk, illetve környezetünk szempontjából.
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
