Az utóbbi években elkezdtünk sikeresen távolságot tartani a közösségi média felületektől, egyre kevesebb volt a megosztás, szerencsére egyre unalmasabb lett a fal, ahogy
mindenki nagy nehezen felépítette a pszichológiai barikádjait
az ezernyi fejlesztő által kitalált viselkedés befolyásoló csapdáktól.
Aztán jött a vírus, vele a félelem,
a home office és a home schooling és ahogy a napirendünk hirtelen fenekestül felfordult, a keretek megborultak és a vírus nemcsak a szervezetünket, hanem a pszichológiai védelmünket is sikeresen földre vitte.
Éveket utaztunk vissza digitális tudatosság tekintetében és újra híreket vég nélkül kattintgató dopamin kisülésekre gerjedő aranyhörcsögökké váltunk, akiket megvezetnek a végtelen hírfolyamok, társas visszajelzések, FOMO és algoritmizáltan változó tartalmak. Miközben mélyen belül már régóta tudjuk, hogy ami telefonon kattintható, azt a gyorsasága és felületessége miatt nem tudjuk emlékként regisztrálni.
Nem fogunk emlékezni, hogy mikor kattintottuk le a “flatten the curve” cikket először, hogy hogyan fejlődött a halottak és fertőzöttek száma a statisztikában. Ennek az egész karanténnak a sok nyilvánvaló egyéb mellett az egyik legnagyobb veszélye, hogy
emlékek és valódi tapasztalatok nélkül fogunk belőle távozni.
Amikor mindennek vége lesz és kijövünk a napra június elején és hunyorogva ott tornyosulnak majd az elmúlt hónapok teljesen összefolyva egy tejfölösen homályos kocsonyaként, akkor lehet eszünkbe fog jutni, esetleg jó lett volna átgondolni, mi tudta volna ezeket a napokat bármiféle jelentőséggel megtölteni, mielőtt minden egyéni aspirációnkat magával rántotta a következő koronavírus értesítés.
( Dobó Mátyás )