A világjárvány negatív hatásai nem kerülték el a zeneipart sem – muzsikusok, valamint a koncertek létrejöttét elősegítő számtalan szakember számára rövid időn belül ellehetetlenülni látszott az élet. Lefújták többek közt a chicagói operatársulat és a párizsi konzervatórium amerikai turnéját is – és gyakorlatilag New York maradt az egyetlen amerikai nagyváros, ahol még találhatott programot a koncertek iránt érdeklődő közönség.
Szerencsére azonban a vírus nem mért végzetes csapást a zeneiparra,
és mire a járvány lecsengett – 1919-ben, ugyanis a spanyolnátha-járványról van szó – a szektor nem csak hamar talpra állt és gyors növekedésnek indult, de a karantén-rendeletek még a fertőzésveszély nélküli, otthoni zenehallgatást lehetővé tevő fonográf és gramofon elterjedését is segítették.
A zeneipar mai nehéz helyzete tehát korántsem az első ilyen mértékű megpróbáltatás,
amiből ki kell, hogy keveredjen (e cikk második felében ennek néhány lehetséges módjára is kitérek). Sőt, az iparág történetét ismerők számára azzal sem mondok újat, hogy az elmúlt 100 évben tulajdonképp alig akadt olyan évtized, amikor a piacvezető zenei cégek főnökei ne kiáltottak volna farkast – pedig a veszélyt legtöbbször saját maguk hozták a fejükre azzal, hogy elkényelmesedve rendre elfeledkeztek a folyamatos fejlődés szükségszerűségéről.
Talán tanulságos lehet egy kis visszatekintés arra, hogy a korábbi kihívásokat hogyan kezelte a zeneipar. A szórakoztatóipar egyik ágáról lévén szó, nem meglepő, hogy a kezdetben még számtalan, elismert és legendás zenei szakember mellett hamar megjelentek a művészek körül a kalandorok és alvilági figurák is. A ’70-es évek végére egyes lemezkiadókat már kolumbiai drogbárókhoz hasonló alakok vezettek, az ő helyüket pedig mára jogászok és könyvelők vették át, akiknek többsége nem is konyít a zenéhez. Amiben viszont e sokféle vezetői gárda nagyrésze mindig is hasonlított egymásra: az az
innováció totális hiánya, a technológiai újítások elutasítása és a bűnbakképzés.
Már a XX. század hajnalán beindult hangfelvétel-kiadás is szakmán belüli ellenállásba ütközött, hiszen a zeneműkiadók úgy érezték, számukra eljött a vég – később persze bebizonyosodott, hogy a népszerű fonográf- és gramofonkiadványok a kották forgalmát is fellendítik. A rádiózás kezdetekor ismét vészharangot kongatott a zeneipar, mondván: „senki nem fogja megvenni a kiadványainkat, ha a rádióban azok ingyen is hallhatók!” A kiadványok persze továbbra is jól fogytak, és a rájuk jellemző fáziskéséssel a kiadók is felismerték, hogy milyen óriási promóciós szerepe van a rádiónak (rögtön fel is virágoztatták az azóta többször betiltott, de máig élő ‘payola’ üzletágat). A jazz-zenészek egy része ellenkezett a lemezkiadással szemben, mert egyedi hangjukat féltették; nem akarták, hogy improvizációikat más zenészek lemásolják. A magnetofon (és vele a magánmásolás) megjelenésekor újra farkast kiáltottak, ekkor harsogták először, hogy „a másolás megöli a zenét!” Nem ölte meg – a szalagok, majd később a kazetták újabb bevételnövekedést eredményeztek.
A ’80-as évek elejére kifejlesztett CD ellen eleinte szinte az egész lemezipar kézzel-lábbal tiltakozott; a számtalan kifogás egyike pl. az volt, hogy …
A szerző: Balogh Károly, (Audio-Visual Engineer at Intuison AV), a folytatás, a teljes írás ITT található!
( onBRANDS )