A beszélgetést meg is nézheted, hallgathatod, de mindenképpen olvasd el!
KŐSZEGI ANDRÁS
Prof. Dr. Aczél Petra a Budapesti Corvinus Egyetem professzora, vagy professzorasszonya? Azért kérdezem, mert sok évvel ezelőtt Törőcsik Marival beszélgettem és felmerült az a kérdés, hogy színész, vagy színésznő?
PROF. DR. ACZÉL PETRA
Ezt a megkülönböztetést sok nyelvész sérelmezi. Merthogy azt sugalljuk a -nő hozzáillesztésével, hogy az eredeti szó nem vonatkozik nőkre.
Már el is érkeztünk a kommunikáció lényegéhez.
Valóban, látszólag semmi jelentősége, de attól mellétesszük, -asszony, egy kicsit azt mondjuk, hogy az eredeti szó, a professzor az csak férfire vonatkozhat. Úgyhogy én a magam részéről a professzort választom. Ezen a ponton még legalábbis.
Régen a közszolgálati rádióban mindig el kellett mondani, hogy valakivel miért tegeződünk. Mi magázódunk, ami már az én életemben is viszonylag ritka. Nagyon érdekes a tegeződés, talán az IKEA volt, aki furcsa módon Magyarországon behozta azt a közbeszédbe, hogy egymástól viszonylag távol álló emberek mégis elkezdik egymást tegezni. Fodor Jánossal egy szerkesztőségben ültem és el kellett jönnie annak a pillanatnak, amikor volt már annyi eredményem, hogy azt mondta, hogy András, most már tegeződhetünk. Tulajdonképpen el is érkeztünk az egyik lényeghez, hogy a kommunikációnak milyen elképesztő hatása van, és különösen igaz ez a magyar nyelvre, aminek annyi finomsága és szépsége van. Az egyik legnagyobb erőnk és a legnagyobb gyengeségünk is, ez a csodálatos dolog, amit úgy hívunk, hogy kommunikáció.
Érdekes az IKEA példa is. Amikor megjelent Budapesten, akkor az aluljáróban néha ki volt írva graffitin, hogy ne tegezz! Volt egy elemi fölháborodás, hogy ne jöjjön ide egy engem kiszolgáló bolt azzal, hogy hogy letegez. Mi vagyok én neki?
A kommunikáció nem csak nyelv, nem csak a szavak.
Pláne a mai világban, amikor minden a képről szól. Egyre jobban felismerjük, hogy valamit elszúrtunk az oktatásban is, mert 12 évig grammatikát-szintaktikát tanítunk, miközben mindenki képekkel kommunikál. Azt meg éppen csak hogy tanítunk a rajzórán. De visszatérve, tényleg csodálatos nyelvünk van.
Abban én mindenkit, aki magyarul az anyanyelvén beszél, megerősítek, hogy élje át, mekkora luxus, hogy egy ilyen nehéz nyelvet születésünkkel megtanulhatunk.
Ezt a mások számára sokszor pokolian nehéz nyelvet, amit azért is nehéz, mert millió-egy színe van. Ide tartozik, amit a tegeződésről is mond, az a számtalan megszólítástípus, ami a magyarban van. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy tudok tegezni, meg tudok magázódni, hanem tudok még önözni és tetszikezni is. És mindegyikkel mást fejezek ki. Pont attól csodálatos és attól nehéz anyanyelvünk, mert annyiféle választásra ad lehetőséget. Ezért fáj kicsit, amikor az ember egy gyorsétteremben megáll, végigmérik, és közlik, hogy „Helló, itt-fogyasztás lesz?” Mintha azt üzennék vele, hogy nincs időm arra, hogy eldöntsem, hogyan szólítsalak, pláne az üzleti tegeződés-szabállyal a hátam mögött. Igen, hajlamosak vagyunk lespórolni az időt a nyelvi döntésekből, pedig jókora gazdagságból lehetne választani.
A magyar nyelvnek ez a sok rétege, finomsága hatással van a gondolkodásunkra? Én azt gondolom, hogy igen. Nem akarok a magyar feltalálók dicsfényében tetszelegni, mint magyar nyelvet beszélő, de mégis azt gondolom, hogy én, aki nem éltem külföldön, hogy ezt a gondolkodásbeli és nyelvi fordulékonyságot, hiába tanulok egy nyelvet, nem tudom hozni.
Anélkül, hogy most unalmas, poros egyetemi órát elkezdenék arról, hányféle funkciója lehet a nyelvnek, azért tényleg két felfogás van. Az egyik, hogy a nyelvet, mint eszközt használjuk. A másik pedig az, hogy a nyelv az egész életünknek a közege. Közege annak, ahogy gondolkodunk, ahogy érzünk, ahogy a másikkal kapcsolatba kerülünk. Tulajdonképpen a valóság létrehozója. A nyelvet e szerint nem egyszerűen csak használom, mint egy kalapácsot arra, hogy beverjem a szeget, hanem élem. Több kutatás zajlott arról, hogy a különböző típusú nyelvek más és más gondolkodásmódokat eredményeznek-e. Csak egy érdekességet mondok a legutóbbiak közül, hogy attól függően, hogy egy nyelvben grammatikailag jelöljük-e az igeidőket, a múltat, a jelent és a jövőt élünk egészségesebben, spórolunk többet, dohányzunk kevesebbet vagy nézünk a jövőbe nagyobb bizalommal. Mert minél inkább jelöltek az igeidők, annál inkább elválasztjuk egymástól az idősíkokat, így könnyen ragadunk a jelenben, a jövőt pedig “halogatjuk”. Ott, ahol nem jelölik ezeket az igeidőket, állandóan a jövőben élnek és állandóan úgy gondolkodnak, hogy nekem vigyáznom kell, szóval nagyon árnyalt a nyelv élete és a mi életünk közötti szerves összefüggés.
Azt, hogy a magyarok pesszimisták, paternalista nemzet vagyunk és még sorolhatnám a negatív jelzőket, ez köszönhető a nyelvnek is?
Én nem fogadom el, hogy pesszimisták vagyunk.
Oké.
Szerintem ezek talán inkább sztereotípiák. És attól, hogy így beszélünk róla, újra is teremtjük őket. A nyelvünkben nincsen semmi rosszkedvű.
Ilyenkor mindig a Himnusz szövegét citálják elő.
Igen, így van, de azért van olyan dalunk is, ami nagyon vidám, például a Tavaszi szél vizet áraszt. Abban igaza van, hogy az irodalmi műveinkben sok a tragikus érzelem, nagy nemzeti költeményeinkben van fájdalom. De ezt csak azt mutatja, hogy a hosszú történelmű, művelt nemzet vagyunk, nem azt, hogy pesszimisták. A mély érzések és tudás ritkán fakasztanak minket nagy kacagásokra.
Visszatérve mindjárt az elejére, maradtunk a professzornál, de miközben minden egyes oldalon, amikor előadást tart, vagy megjelenik, szinte kivétel nélkül úgy konferálják, hogy a kommunikáció és a retorika nagyasszonya.
Igen.
A nagyasszony mikor érezte igazán, hogy a kommunikációnak ekkora jelentősége van, hogy patetikusan mondjam, az életét, ha nem is erre áldozza, de erre szánja?
Megesküszöm, hogy nem én állítottam és mondom magamról, hogy a retorika nagyasszonya vagyok. Ettől függetlenül nagyon megtisztelő és inspiráló címke ez, igyekszem alázattal szolgálni, hogy senkit na csapjon be. Kérdésére válaszolva, szerencsés voltam:
egy olyan családban nőttem föl, ahol nem egyszerűen csak beszélgettek velem, de meg is hallgattak, és azokra a stílusokra is reagáltak, ahogyan én beszéltem.
Láthattam, hogy van értéke és hatása a jó kifejezésnek. És a bölcsészkar sem volt rossz választás, az én korosztályom szerette még a bölcsészetet, tehát nem volt ez semmibe vett tudás, mint manapság.
Nem úgy néz ki, mint egy bölcsész abból az időből.
Azt hiszem, már akkor sem úgy néztem ki.
Arról beszélünk, hogy nem csak a nyelv, hanem a nonverbális kommunikáció is fontos, ami talán 80-20 a nonverbális javára. Vagy ez legenda?
Valaki azt mondja, hogy még kevesebb a verbális, merthogy verbálison kívüliek a hangoztatás jellemzői is, a hanglejtés, a hangerő, vagy egy szünet. Mennyire mást jelent, ha azt mondom, eső-ereszkedően, hogy Igen! vagy azt, kissé kérdőn emelkedőn, akár énekelve, hogy Igen?..
A kinyúlt pulóver is egy sztereotípia.
Sztereotípia az értelmiségiekkel szemben. Vagy általuk? Sokan vélik úgy, hogy az értelmiségitől, az intellektuális embertől elfogadható, hogy gondatlanul öltözött, mert a külsőségekkel foglalkozást nem tartja fontosnak. Az én fejemben ez másként van. Azt gondolom, hogyha
gondolkodom és a gondolataimban harmóniára törekszem,
akkor miért ne tehetném ezt meg a magam eszközeivel a külsőmmel kapcsolatban is. Nem volt célom soha, hogy az eszemet hangsúlyozzam valami ellenében. Igyekeztem inkább kifejezni a megjelenésemmel a tiszteletet mások és helyzetek iránt.
Ha már itt tartunk, a nőiség kifejezése mennyire fontos?
Ez engem nem hajtott annyira. Lehetséges, hogy a megjelenésem ezzel ellentétben áll, vagy úgy lehet érezni, hogy mégis, de nem törekedtem direkt arra, hogy a nőiségemet kifejezzem. Engem sokkal jobban vonzott a hitelesség. Az összhatás, az egység, szó és gondolat, gondolat és ember között. András, gondoljon bele, hogy
egy jó beszélgetés után az ember úgy kel föl, hogy több lett, hogy a világ más, hogy a dolgok megváltoztak.
Mert soha nem úgy látom a másikat, vagy a dolgokat körülöttem, ahogy előtte. Ez a pillanat érdekelt, nem a nőiség kifejezése.
Bevallom, hogy egy jó beszélgetés után én fél napig szédelgek. Úgy merít le, hogy közben feltölt, ez egy nagyon érdekes, furcsa érzés.
Azért vannak rossz beszélgetések is, amelyek csak lemerítenek. Talán Kundera Lassúságában van benne ez, hogy
a beszélgetés művészet,
és aki ezt ismeri-élvezi, aki minden kis ízén, elemén, mint egy finom tányér étel komponensein el tud időzni. Mekkora divat ma a gasztronómia, ugye? Meglódult a műanyag gyerekkonyhák gyártása a karácsonyi kívánságok miatt egyre többen akarnak séfek lenni. Vegyük úgy, hogy
a gondolat tápanyag, a kommunikáció hozzá az íz.
Ha így nézzük, a kommunikációt hajlamosak vagyunk jobban elhanyagolni, mint az étekzésünket és a főzőtudományunkat.
Valóban akkora hatalom ennek birtoklása?
Igen.
Ennyire függ ettől a munkánk, karrierünk, az életünk?
Ezt nagyon sok kutatás bizonyítja és én is ezt mondom. Konkrétan gazdasági típusú vizsgálatok kimutatták, hogy aki idejekorán jó kommunikációs készségeket sajátít el, az sokkal inkább beteljesíti a karriercéljait, jelentősen jobb szociális és gazdasági, anyagi helyzetbe kerül.
Jól kommunikálni nemcsak a lelki-mentális egészség feltétele, hanem akár a pénzügyi sikerességé is.
Ha valaki szerencsés, és találkozik egy tanítónénivel, aki jól tanítja meg őt kommunikálni és gondolkodni, annak több esélye lesz a hivatásában is a sikerességre. Ez visszavezet oda, amit a görögök mondtak, hogy az alapiskola az hármas. Tanulj meg beszélni, tanulj meg gondolkodni és tanulj egy kicsit a testeddel bánni és akkor mindent tudni fogsz.
A tudomány jó értelemben vett populáris közlése, átadása, ez a fajta edukáció nem megy egyfajta belső elkötelezettség nélkül. És nem elég, hogy nő, de még jól is beszél, közérthetően, ebben ott van mindig a veszély, hogy elkezdik, vagy megpróbálják kilökdösni, elhatárolódni, hogy kérem szépen, a tudományról így beszélni, azért mégis, hogy? Találkozott ezzel a problémával?
Így van, ahogy mondja. Ha valaki tud valamit, és arról tud jól beszélni – hiába mondja Baltasar Gracián, hogy akkor kétszeresen tudja -, azt
a tudományos közeg gyanúsnak fogja tartani.
Tehát jól, motiválóan, adott esetben sodrón beszélni az éppen nem abban erősíti meg a tudományos belső közönséget, hogy ez az ember kiváló tudós. Paul R. Ehrlich biológus hogy a kutatói „szobatisztaságra nevelés” része, hogy nehogy túl jól adjunk elő, mert az a tartalmat gyanússá teszi. Egy adag unalom, egy kis szürkeség ellenben megerősíthet mindenkit abban, hogy amit hall, az igazán tudományos.
Idegen szavak használata az non plus ultra.
Milyen jó, hogy így mondja, hogy idegen szavak használata, non plus ultra! Így van, ez is benne van, meg a visszafogottság, hogy ne legyünk túl szenvedélyesek, mert hiszen hogy lehetne a tudományban szenvedélyesnek lenni? Persze nem volt ez ám mindig így. Az ember beleolvasgat a 19. vagy a korábbi századok tudományos vitáinak szövegébe az ellenkezőjét tapasztalja. És személyes véleményem szerint sincs fordított arányban a kommunikációs minőség és a tudományos érték.
Itt vannak az ókori görögök, ha már idecitáltuk őket, tehát nincs új a nap alatt.
Én is szeretem ezt hinni.
Van?
Szerintem van egy fajta tudományvallás manapság. Mindent elhiszünk a tudománynak. Miközben semmi nem tévedett annyiszor, mint a tudomány: ez a természete és tisztessége, hogy feltételez, bizonyít, kételkedik, cáfol. Értelemszerűen maga is változik, fejlődik.
Hol tartunk most épp a spenóttal? Együnk sokat, vagy egyáltalán ne?
De a természettudományoknak el tudjuk nézni ezeket a változásokat. A társadalom -és bölcsészettudományoknak kevésbé. Korunk például rettenetesen lenézi a filozófiát. Jaj, lila, semmire nem jó, eszébe ne jusson senkinek tanulnia, nem lesz állásod kisfiam, és így tovább. Pedig amikor az ókori görögökről beszélünk, akkor filozófusokról is beszélünk. A nagy alapkérdések feltevőiről és az ezekre választ adni képes gondolkodókról. Ezt a mai világ gyanúval fogadja. Akkor szeretünk egy tudóst, ha valamihez speciálisan ért. Véletlenül se akarjon mondani az egész életről valamit, mert akkor már nem stimmel valami. Valahol ebben kell az embernek személyesen elhelyezni magát, magánemberként és a katedrán is. És fel kell vállalnia – ahogyan azt manapság mondani szokás – ha hisz az egészben, ha mer a tényeknél néha többet látni és mondani.
A generáció mindig előkerül, a hallgatók egyébként értik, hogy Ön miről beszél? Mit lehet azzal kezdeni, hogy a tudás befogadásuk egészen más, tehát ők nem akarnak tárgyi tudásra szert tenni, mert a Google a barátunk, és nincs meg egy közös kulturális, nem mondom tudományos, de valamilyen fajta közösségi alaptudás. Hogy lehet ezen átlépni állandóan, hogy nekik már nem kell ez a mélység, hanem ha valami történik, majd utánanéznek?
Igaza van.
Nem tudom, követhető vagyok-e, kicsit barokkos voltam, de hogy ne csak a görögöket hozzuk ide.
Na, ha már a barokkot mondja, soha nem felejtem el azt az első órát, amin közép-európai retorikát tanítottam Amerika egyik egyetemén. A legapróbb részletekre fölkészültem, de nem azok adták a kihívást. Az első órán ugyanis szóba került a barokk kor, és a csoport egyként tette fel a kérdést hogy az mi? Ez egy mesterszintű képzés volt, egy igen jó egyetemen. Az ember ilyenkor megütközik, hiszen a mi közép-európai életünk standard műveltségelemekre épül, amelynek része, szerencsére, hogy mi a barokk. De közben nem felejtem el ezt a január elsejei, nyitó vezércikket a legolvasottabb magyar portálon 2010-ben, amely leírta, hogy nincs csodálatosabb találmány az internetnél, mert végre nem kell megjegyezni, hogy mikor volt a mohácsi vész. Kérdésére válaszolva,
vajon nem mi akartuk annyira fölszabadítani az utánunk jövő generációkat, hogy ne terhelje őket annyira ez a fajta tudás és inkább a kompetenciáikra, készségeikre, intelligenciájukra figyeljenek jobban?
A másik szempont az, hogy ma már mi sem úgy keressük egy eszünkbe jutó verssor költőjét, hogy a polcon kutatunk a kötet után. Tegye a szívünkre a kezünket: beütjük a Google-ba. Ami egyszerű, az egyszerű. Tehát az is lehet, hogy vizet prédikálunk, de..
Oké, de még tudjuk, ki volt József Attila.
Tudjuk, hogy ki volt József Attila, és erre mondja azt a mai generáció, hogy mire mentünk vele? De azért mielőtt őket ennyire leírnánk, nagyon érdekes vizsgálatok vannak, hogy ez a generáció, ezek a mai huszonévesek, sőt harmincévesek is, maguk sem gondolnak saját generációjukról sokat. A mi X-nek nevezett nemzedékünk, sőt, a minket megelőzők, tehát a szüleink vagy a nagyszüleink, nagyon magabiztosak voltak, úgy gondolták, hogy tudnak sok mindent, hogy hazaszeretők, hogy felelősek, stb. A mai generáció nagyon kicsiny hitű. Én ezért félek egy picit attól, hogy miután mi neveltük föl őket, még jól meg is kritizáljuk őket. Éppen elégszer tapasztalom az óráimon is, hogy szerények, félénkek, egyébként segítőkészek. Szerintem
eljött az idő az ő számukra is újra a nagy kérdéseket fÖltenni.
Lehet, hogy a helyenkénti tájékozatlanságuk kinyithatja őket egy új, megküzdött bölcsességre. Én hiszek a mai fiatalokban is.
Ez már tényleg nagyon filozofikus.
Aki mostanában huszonévesekkel beszélget, látja, hogy bizony feszegetik a nagy kérdéseket. Amikor kommunikációelméleteket tanítok,
meglepő, hogy mennyire jól lehet a mai fiataloknak tanítani.
Filmeket forgatnak róla, kreatív ötleteik vannak, előjönnek azokkal az alapkérdésekkel az elmélet kapcsán, amit lehet, hogy addig nem mertek föltenni.
Még nincs meg rá a kész válasz, de a válasz fele, hogy megkérdezik.
A tudás központúság valahogy eltűnőben van és akkor nekem csak az a kérdésem, és őszintén nem tudom a választ, hogy akkor mihez mérjük a dolgokat? A Google-ben talált eredményeket, magamat az egész világban mihez mérem az időszalagon, ahol egyébként egy pillanat vagyunk, de mégis, valaminek a következményeként vagyunk itt és tartunk ott és gondoljuk úgy. A világban számtalan olyan dolog történt, ami egész egyszerűen nem történhet meg újra, vagy újra és újra meg kéne, hogy történjen, de valamiért nem történik meg, ha ezeket nem tudjuk, tehát ha a tudás minimumunk sincs meg, vagy lesz meg nekik, akkor mihez mérjük a jelent, vagy a jövőt?
András, szerintem nem a tudás hiányzik. Bele vagyunk bolondulva, tudástársadalomról beszélünk, bárki bármihez hozzáfér.
Mindenki vallásosan tiszteli az adatot és az információ meg van koronázva, éppen a diadalútját járja.
Ami szerintem ma hiányzik, az több, mint a tudás,
ami ma tényleg hiányzik, az a műveltség.
Nem elég valamit tudni. A mai világban könnyen vagyok tájékozott és holnap már nem is emlékszem, hogy mi is volt a múlt héten.
A műveltség alatt mit értünk, az irodalmat, a történelmet, az ismeretet?
Nem, a műveltség alatt azt értjük, hogy megértettük, és valami nagyobb elembe, valami nagyobb tudásba be tudtuk helyezni, amit megismertünk. És közben szerények, kíváncsiak, nyitottak maradtunk. A műveltség szerintem alapvetően azt jelenti, hogy hazaérünk.
Műveltnek lenni annyit tesz, hogy magamról tudok valamit. Itt kezdődik a kommunikáció is.
Nem lehet tudni anélkül, hogy ne lennék valaki. A tudás az nem belekerül a fejünkbe, nem beleöntjük a fejünkbe, hanem általa válunk valakivé. Kíváncsiak vagyunk, ez az első kulcs, figyelni tudunk, és amikor hallunk valamit, azt érteni akarjuk, nem csak tudni. Az ember hány adatot tud, amivel egész életében nem kezd semmit?! Állandóan ezzel kritizálják az oktatási rendszert, hogy minek dátumokat tanulni? Persze, ebben van igazság, nem pusztán dátumokat kell tanulni, összefüggéseket kellene. Vajon a történelem egy folyam, vagy a történelem csak események láncolata? Vagy mindig visszatérünk ugyanoda, hogy elkövetjük ugyanazokat a hibákat? Egyelőre nem így tanulunk, de ez nem csak a tanárok meg a rendszer hibája. Ezek egy kicsit a saját hibánk. Hogyha a gyerekünknek szülőként is azt mondjuk, hogy jaj, persze az a tanárnő állandóan annyi adatot kér tőled, és nem azt mondjuk, hogy építs a hallottaknak házat magadban. Sokan mondják, hogy a tudás nem arra van, hogy kezdjünk vele valamit, hanem hogy egyedül, magányban is élvezni tudjuk a gondolat erejét.
A fiatalok talán félnek, és ezért nem mernek tervezni, gondolni arra, hogy kellene egy mélyebb valamilyen fajta megismerés. Nem is érdekli őket, hogy mi volt, tisztelet a kivételnek, de nem is látnak előre. Negyven évvel ezelőtt elképzeltem, hogy valahonnan valahová majd eljutok, és hogy ne csak a fiatalokat címkézzem, én magam is félek egy kicsit a jövőtől.
Azért gondoljunk abba bele, hogy a mai fiatal felnőttekkel sok minden történt. Egyrészt végigélték, hogy 2008-ban mondjuk a szüleik vállalkozása tönkrement. Aztán most megélnek egy kétévnyi pandémiát, amiből rájöttek, hogy velük bármi megtörténhet. Lehet, hogy online fognak érettségizni és lehet, hogy elvégeznek úgy egy szakot, hogy embereket csak két dimenzióban látnak. Sokan mondják, hogy ezért ez a generáció például kifejezetten élményhajhász, mert rájött, hogy nincs biztos pont. Engem például nagyon meglepett, amikor elindult Magyarországon ez a rengeteg fesztivál, és fenn tudják tartani őket.
Egy kultúra van mögötte. Annak a kultúrája, hogy csak az élményt nem lehet valakitől elvenni.
A maiak világszerte jobban szeretik az albérletet, mint a tulajdont. Mert azt mondják, hogy istenem, azt el lehet tőlem venni, abba belerokkanhatok. Ez egy nagyon más generáció, amit mi, a saját filtereinkkel nézünk. És teljesen igaza van egyébként, én is félek sok mindentől. Szerintem
illik is tartanunk a jövőtől. Csak akkor tudjuk igazán meghódítani.
Ma minden igaz, és mindennek az ellenkezője is. Amikor félek és hitelesnek mondott tudományos szakember állítja a tökéletesen ellenkezőjét, mint amit két nap múlva állít majd a másik, nincs viszonyítási pontom, és akkor beszélhetünk a fake newsról, majd jön a deep fake news korszaka. Bizalomhiányos társadalomban élünk, de erre a kommunikáció még rá is erősít. Hogyha megnézzük a leghiteltelenebbnek tartott szakmákat, azok mind a kommunikációra épülnek. Úgy, mint politikus, újságíró és sorolhatnám.
Mindenkinek a figyelmébe ajánlom az Ipsos veracity Index-ét. Nagy Britanniában ugyanis évente fölmérik, hogy mely szakmák iránt fordulnak a legkisebb bizalommal az emberek. És valóban, az alján vannak a “kommunikációsok”: mindent visz a politikus, ott a marketinges, ott a zsurnaliszta, tehát a médiamunkás, vagy a médiatartalom előállító. De szerintem azért az túlzás, hogy nincsenek támpontok.
Egy egészséges tudatú embernek vannak támpontjai.
Belül vagy kívül. Lehet, hogy épp az anyukája. Lehet, hogy a család, amiben él.
Soha, hangsúlyozom, soha nem bizonyosodott be, hogy az emberre a média teljesen közvetlenül, egyéb tényezők nélkül hathat.
Voltak korai elméletek arról, hogy a média besugároz minket, de nem. Egy társadalmi közegben élünk, tehát nagyon sok egyéb hat ránk. Van, amikor ezek, sajnos rossz értelemben, együtt hatnak. Tehát amikor a család együtt nézi délutántól hajnalig mondjuk a sorozatokat, az bizony nem az, amire azt mondjuk, hogy erős támpontokat fog adni mondjuk a fake news szempontjából. De erről nem a média, hanem a mi magunk is tehetünk.
Abszolút.
András, arra gondolok, hogy
egyes emberek tényleg elhiszik, hogy attól, hogy elolvastak egy cikket, már jól értenek valamihez. Ez a probléma is egy önértékelési probléma, amely elsősorban a társadalomra és nem az egyénre veszélyes.
A probléma belülről fakad, és a média ezt nagyon jól tudja táplálni. De józan esze nem a készüléknek, csak nekünk lehet. El kellene szerényednünk, hogy a médiaéhség táplálása közben valamit – sok mindent? – nem értünk.
A szerényedést nem látjuk a közösségi médiában, mert a szakértők országa vagyunk, és nyilván így van ez mindenhol, minden társadalomban ahol a 70-80-90 százalék nem érti az információt, nem tudja feldolgozni, a kritikai összehasonlításra képtelen. Ezt meg a politika táplálja. Meg persze a média is. Hozzáteszem, a médiával kapcsolatban nyilván megvan az egyéni felelősségünk is. Miközben nézem az unokáimat, végtelenül nyitottak, kíváncsiak és ösztönösen teszik jól a dolgukat, de mire kikerülnek az iskolából, a kreativitásuknak a kilencven százalékát elvesztik, és akkor onnantól kezdve nem is értik a vitát, vagy nem értik a történeteket, a narratívát, és akkor jön az, hogy megszólal mondjuk Aczél Petra, és azt mondják, hogy mit áltudományoskodik itt ez a nő.
Amit most feszeget nagyon összetett kérdés. Mert ugye azt mondjuk, hogy most nagyon nehéz helyzetben vagyunk, nehéz eligazodni. És súlyosabbnak is tudjuk látni a saját helyzetünket, mint amilyen.
Én hálát adok a létért most a korban, amiben vagyunk.
Én is azt gondolom. De alapvetően az benne az igazán nehéz, hogy a médiamunkás azt hiszi, hogy ő információt szolgáltat, de a többségünk a médiumokat szórakozásra használja. Elszakadásnak a mindennapoktól.
Szerintem arra van.
De honnan máshonnan tájékozódjunk? Hiszen nem a szomszédnál van lerakva a bölcsek köve – itt elnézést kérek a kivételes szomszédoktól. Valójában tényleg erről van szó, hogy a média egyszerre próbál betölteni nagyon-nagyon sok szerepet, miközben, és most ne haragudjon, hogy ilyen nyíltan fogalmazok,
a média előállítói oldalán se zsenik vannak.
Ott sem tökéletes – szakmailag, emberileg, felkészültségben – mindenki. Nézzük csak a technológiai újításokról szóló híreket. Legtöbbjük teljesen kritikátlan, hiszen fordítás. Könyörgöm, folyamatosan lehetne kritizálni az új technológiákat. Amikor kijött az első iPhone, senki nem gondolt arra, hogy hogyan fog tudni érintőképernyőt használni egy látásában korlátozott ember. Mindenki ünnepli az újítást, és nem elgondolkodtatja az olvasóit. Elvétve találok utóbbira példát. A média szakértelemhez is kellene általános és felelős műveltség.
Ez is egy szakma volt régen.
Így van. Kicsit néha úgy érzem, hogy olyan néhány médiamunkás, mint az a taxisofőr, aki csak mindig GPS-szel talál el a rendelt célhoz. Nem tud nálam, utasnál semmi többet a városról. Kicsit ilyen kezd lenni ma a médiatartalom-előállítás is. Akinek van billentyűzete, alkot.
Elképesztő mennyiségű kommunikációval találkozunk egy nap és az a nagy kérdés, hogy a kommunikáció hat ránk jobban, a viselkedésünkre, vagy a viselkedésünk határozza meg a kommunikációt?
Maga a kommunikáció a viselkedés. Ezért szól úgy a tudományunk alaptézise, hogy nem lehet nem kommunikálni. Bármi, amit csinálunk, ahogy András most ül, ahogy én most ülök, ahogy esetleg a nézők, akik megtisztelnek minket a figyelmükkel, ülnek, vagy figyelnek. Ez mind-mind viselkedés, és mert viselkedés, ezért kommunikáció is.
Ha akarom, kifejez valamit. Ha nem akarom, akkor is.
Hogyha valaki felveszi, akkor húsz év múlva megnézve mást jelent, mint most. Pedig én azt hittem, hogy csak egy mozdulat volt. Csak egy cérnaszál volt. Ez a „you can’t not communicate”, ez a nagy, 1967-es alapelv:
nincs olyan, hogy nem kommunikálsz.
Gondoljunk két mondat közti csendbe: tele van üzenettel! Vagy abba a “szünetbe”, amikor a tehetségkutató műsorban csak a dob pereg, senki nem szól, mert éppen kihirdetik a továbbjutót. Pont ez a szünet mutatja meg a versenyzők teljes kiszolgáltatottságát a műsorszerkesztőknek.
Ez a fajta hatalom és kiszolgáltatottság megjelenik a közbeszédben is. Akár a közösségi médiában, akár a perszonális kapcsolatokban. Most már mindenki mindenhol ott van, minden platformon, mindenki elérhető. Mit gondol Ön most a közbeszédről?
Én nem nagyon tudok visszaemlékezni olyan időszakra, olyan szakemberre, aki valaha bármelyik évben azt mondta volna, hogy szerinte jó most a közbeszéd. Ilyen állapot nincs. Egyfajta szokás is, hogyha az ember értelmiséginek mondja magát, akkor finnyáskodik kicsit a közbeszéden. Én inkább úgy látom, hogy meg kell becsülnünk, hogy lehet közbeszélni. Én még emlékszem 1990 előtt arra, hogy nem lehetett. Értékelni érdemes, hogy, ahogy előbb is mondtuk, bárki nyúlhat a klaviatúrájához. Ez már nincs tandíjhoz, kvalifikációhoz, álláshoz, kapcsolatokhoz kötve. Szerintem
nem az a rossz, ha a közbeszédben vannak nézeteltérések. Hanem az, ha azok személyeskedők.
Nagyobb gond az, ha mindenki egyformán beszél. Emlékszünk még ilyenre mind, mai 40-50 évesek és idősebbek. Az egyhangúság nem mindig kívánatos.
Sőt!
Van egy felfogás, ami azt mondja, hogyha egy társadalomban nincs vita, az egy olyan szervezet, mint amelyben soha nincs láz. Nem lesz immunrendszere. Gondoljunk bele a teljesen egyformán gondolkodók csoportjaiba, a szekták tudatvilágába.
Engem egy dolog aggaszt ma, a személyek szavakkal történő támadása, a kirekesztés.
Mindig mindent a személyből vezetünk le, nem tudunk egy véleményre reflektálni. Nem érvelünk, hanem szidunk. Nem kérdezünk, hanem számonkérünk.
Gyakorlatilag nap mint nap utasítunk ki szimbolikusan embereket a közösségeinkből.
Rosszat szóltál, ez a te hibád, te egy utolsó ember vagy. Értelemszerűen vannak olyan esetek, amikor ez indokolt. De, ahogyan én látom, legtöbbször képtelenek vagyunk ízléses távolsággal kezelni azt, amit más mond.
Ettől veszélyes kezd lenni a közélet. Annak az embernek, aki szabadon mer gondolkodni, annak egyre inkább.
Minősített esete ugye a karaktergyilkosság, aminek most, hogy is mondjam, tavasszal jön a szezonja.
A görögöket emlegette. Osztrakiszmosz, ugye a cserépszavazás, amikor kiszavazzuk a közülünk valót, száműzzük, eltöröljük. Nap mint nap szavazunk ki embereket. Mert te itt bakiztál, te ezt csináltad rosszul, hogy használtad ezt, hogy megsértettél valakiket, hogy nem sértettél meg valakiket. Én ma azt mondom, hogy
ma mindenki kétszer is gondolja meg, hogy a közbeszédben hogy vesz részt.
Miközben olyan jó lenne, ha szabadon lehetne.
Egyáltalán részt vesz-e?
Igen, hogy részt vesz-e benne.
A katedráról indultunk el, a katedránál is fejezem be, mert nagyon kíváncsi vagyok. Voltak az úgynevezett klasszikus kommunikációs forradalmak, a beszéd, az írás, a könyvnyomtatás megjelenése, satöbbi, satöbbi. Nagyjából próbáltam ebbe a sorba beilleszteni ezt a digitális világot, az internetet, bár a kommunikációs forradalom szóval itt egy kicsit óvatosan bánok, de mit lát Ön, hogy benne vagyunk, van előttünk, lesz-e egy újabb nagy kommunikációs forradalomnak nevezett történés, mint ezek a klasszikusok? Van-e, érez-e, van-e benne valami a levegőben, amire ezt mondhatjuk? Nem biztos, hogy kell mondani, mert az iPhone-nal is visszatértünk a legősibb kommunikációba, az óvodában is a törölközőnket úgy kerestük meg, hogy mi a jelünk. Tulajdonképpen visszatértünk a régi minőségünkbe, hogy piktogramokkal, barlangrajzokkal, kommunikálunk.
Én is tartok a jóslásoktól, azt mondják, hogy a jövőről való jóslások 99%-a nem válik be. Amit én most látok a technológiában, az egyértelműen a virtualitás, tehát teljesen elszakadni a valóságtól. Már régóta jósolják, hogy a virtuális valóság egyszer eljön, de mindazzal, ami eddig történt, még nem tudott eljönni, mert az otthoni számítógépeink nem voltak rá felkészülve. De azért látjuk ma már a képek valótlanságát, a szövegek valótlanságát.
Mintha semmi nem lenne az, aminek látszik.
A következő időszaknak az lehet a kihívása, hogy megtanuljuk-e újra a valóság és tapasztalat értékét becsülni az életünkben, hogy teszünk-e azért, hogy mi legyünk az információ urai, és ne fordítva.
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
