KŐSZEGI ANDRÁS
Mindig mosolyogsz?
A Menedzserszövetség Év Menedzsere Díjának 2022. évi kitüntetettje:
NOSZEK PÉTER
Pozitív gondolkodású vagyok, így általában mosolygok. Még a ráncaim is a mosolytól vannak.
Ráncokról nem is beszéljünk, mert még te is rendkívül fiatal vagy!
Ez relatív. Mondjuk úgy, hogy fiatalnak, megfelelő korban érzem magam ahhoz, hogy még mindent olyan szinten tudjak csinálni, ami kielégítő.
Segít ebben a sport?
Igen,
nagyon hiszek a kiegyensúlyozottságában.
Az intellektuális stresszt igazából a sporttal lehet leginkább kiküszöbölni, így az évek során áttértem a futásra, mert futás közben meditálok, imádkozok, gondolkozom, nagyon-nagyon ritkán a munkáról. Ha valami komolyabb dologról gondolkodom, akkor az inkább a család. De amúgy tényleg meditáció, tehát semmi másra nem koncentrálok, mint magamra.
Sikerül azt megoldanod, hogy a munkából nem viszel haza?
Dolgozom otthon is, mindig hibrid módon dolgoztam, de a Covid erre még inkább ráerősített, tehát nem jövök be mindennap az irodába. Ez tényleg igénytől és kedvtől függ. Van egy régiós felelősségem is, így a szerdai napokon régiós meetingek vannak, aminek száz százaléka Teamsen folyik, tehát akkor minek jöjjek be, minek szennyezzem a környezetet, minek motorozzak, közlekedjek másfél-két órát naponta. Az irodába azért járok, hogy a többiekkel személyesen kommunikáljak és ezt a közösséget, amit az elmúlt három évtizedben megszoktam, megismertem, szeretek és nagyon magasra értékelek, azt itt személyesen is megéljem. De
a munkához nem igazán kell, hogy az ember az irodában legyen.
270-en vagyunk itt a budapesti irodában és a Covid alatt csináltunk egy konkrét feladatokra alapuló felmérést, és az jött ki, hogy nyolc olyan ember van, akinek be kell jönnie ez irodába ahhoz, hogy a munkáját elvégezze. Ebből kettő recepciós, a másik hat pedig a számlázáson dolgozik. Magyarország még nincsen olyan digitális szinten, hogy minden számla elektronikus legyen, tehát néha be kell jönniük ahhoz, hogy számlákat nyomtassanak, vagy ezeket intézzék. De nekik sem kell mindennap bejönni.
Megértetted az idők szavát, tűröd, elviseled, támogatod? Home office vagy iroda, a négynapos munkahét még mindig egy hitvita.
Igen.
Alapvetően megbízom az emberekben, a kollégáimban,
és mindaddig, amíg az eredményeken ez látszik, addig nekem tök mindegy, hogy valaki hol dolgozik. Én sosem ellenőriztem ezt, sőt amikor 2018-ban hazajöttem Magyarországra, akkor az egyik első dolgom az volt, hogy a jogi és a HR osztállyal hosszasan beszélgetve, bevezettük a rugalmas munkaidőt. Már a Covid előtt sikerült ezt keresztülverni, mert nagyon idegesített az, hogy valakinek be kell jönni és be kell csekkolnia és én ezt egy kicsit bizalomhiánynak tartottam. Ismételten mondom, hogy ha jók az eredmények és a munkatársam megbeszéli az ő vezetőjével, hogy hogyan tudják ezt a dolgot megoldani. Természetesen jó, hogyha vannak bizonyos fórumok ahhoz, hogy a csapatok találkozni tudjanak, de én hiszek ebben a rugalmasságban. Úgyhogy nekem ez nagyon bejön, csináljuk a különböző felméréseket, mert azért figyeljük azt, hogy a kollégáink mit mondanak, és ez nekik is tetszik. Persze ha valaki be akar jönni mindennap, akkor természetesen nyugodtan bejöhet mindennap.
A kilátás is pazar.
Megéri eleve.
Igen, és még a fák is jó helyre nőnek.
Igen. Ezt most nem fogjuk részletezni, de teljesen igazad van. És tudod, itt még az is érdekes, hogy idén egy kicsit csalódott vagyok, mert itt szokott fészkelni egy varjúcsalád, és idén mintha nem jöttek volna. Négy éven keresztül mindig itt voltak és a fiókák itt tanultak repülni. És egy Nestlénél egy fészek, az ugye…
Az komoly.
Nomen est omen.
Egy fenntartható brand.
Így van.
A fenntarthatóság egy fontos üzenet. Nehéz téma, mert ezzel kapcsolatban nagyon sok ellenérzés is van a világban. Amikor a nagyvállalatok fenntarthatóságról beszélnek, akkor nagyon sokszor kétségek merülnek föl. Van valós kétség is nyilván, de van amikor abszolút érthetetlen számomra. Te hogy kezeled ezt?
Ezt teljesen normális reakciónak tartom, ennek több oka is van. Egyrészt azok, akik értenek hozzá, azok tudják, hogy mivel nagyok vagyunk, ezért nagyobb a lábnyomunk is. Persze ez ellen mi teszünk is. Aztán vannak NGO-k, ők általában nonprofit szervezetek, őket úgy fizetik, vagy úgy tudnak több támogatót szerezni, hogyha nagyobb célokat, nagyobb targeteket találnak, tehát akkor természetesen mindig minél nagyobb a vállalat, annál könnyebb támadni, ők ezt fogják csinálni.
Nekem személyesen nagyon fontos a fenntarthatóság, és azt gondolom, hogy a Nestlének is.
Mindig lehet többet csinálni, és mindig úgy kell kezelni – megint visszatérek talán a kiegyensúlyozottságra -, hogy semmi sem fekete vagy fehér. Mindig szeretem felhozni a műanyag palack témakörét, ugye négy évtizeddel ezelőtt ilyen nem volt. Akkor találták ki. És azért találták ki, hogy kellemesebb, könnyebb, jobb legyen az embereknek. Mert így bárhol tudják magukat hidratálni. Azt hitték akkor, hogy sokkal kevesebbet szennyez, mert nem olyan nehéz, mint az üveg, nem kell mosogatni. Senki nem gondolt arra, hogy ennek milyen problémái lesznek az újrahasznosíthatósággal, a mikroműanyagokkal és egyebekkel. Tehát ez egy normális evolúció volt, az emberiség nagyon sok olyan dolgot talált ki az évezredek folyamán, ami igazából nem volt jó, hogyha azt nézzük, hogy a földnek a fenntarthatósága szempontjából mit okozott. De azért én azt gondolom, hogy azon kívül, hogy ezeket kitaláltuk, az emberek, az emberiség, semmi sem úgy történt, amivel direkt rosszat akartunk okozni, csak egyszerűen nem tudtuk, hogy mi lesz a következménye. És ez szerintem a fenntarthatóságra nagyon jellemző. Szeretünk autózni, az is mekkora nagy dolog volt, hogy Henry Ford csinált egy T-modellt, amivel aztán könnyebben és gyorsabban el tudtak menni az emberek, és nem kellett lóra szállni, vagy gyalogolni.
És egyszerű is volt, mert a fekete és a fekete közül lehetett választani.
Igen, az „nagyon jó” volt. De ha megnézzük a táplálkozást, hogy Magyarország Európában a legelhízottabb, a világon a negyedik legelhízottabb nemzet. Nálunk van a legmagasabb százalékos szív- és érrendszeri megbetegedések száma.
Hozzá vagyunk szokva ehhez, mert sok mindenben elsők vagyunk.
Igen, csak nem mindig jó a ranglista elején lenni, és a WHO-nak vannak ajánlásai, hogy mennyi sót, cukrot, zsírt együnk. Mi semmiben nem vagyunk jók, sem zsírban, sem sóban, sem cukorban, de sóban meg cukorban még hagyján. Amiben elképesztően rosszak vagyunk, az a zsír. De ugye ilyen a magyar étrend és reklámozzuk, mint az atom a különböző húsokat, felvágottakat, egyebeket. Magyarországon a növényi alapú táplálkozás nem olyan nagyon elterjedt, és ennek szenvedjük a következményeit. Tehát azt gondolom, hogy például az egészségügynek is sokkal jobbat tenne, hogyha kevesebb zsírt fogyasztanának a magyarok, de ha magamat nézem, mikor gyerekek voltunk, akkor még nem volt válogatás, meg mi nem tudatosan étkeztünk, hanem ami volt, azt ettünk, és örültünk neki, hogyha volt valamit enni. Ezek megint olyan dolgok, hogy én magam is mennyit tanultam, és
a gyerekeim már sokkal-sokkal előbbre járnak ebben,
mint én jártam.
Neked mi indította el ezt a tudatosságot? Mert azt mondod, azt ettünk, amit kaptunk, de ezen radikálisan változtattál.
Igen. A tanulmányaim. A Nestlénél nekünk vannak nutrition trainingjeink, ahol
az ember elképesztő dolgokra ébred rá.
Hogy például milyen egy kiegyensúlyozott diéta, hogy mennyi szénhidrátot, mennyi zsírt, mennyi vitamint, rostot kell enni. Ezt tudatosan, szépen be lehet építeni az embernek az étrendjébe, és utána sokkal jobban érzed magad. Hála a Jóistennek, nekem nem voltak sosem súlyproblémáim, biztosan azért sem, mert egyrészt megfelelően étkezem, másrészt meg sportolok mellé.
A hosszútávfutás alatt elég sok zsír elég.
Igen, de én nem olyan sebességgel futok, ami igazából zsírt éget. Én annál gyorsabban futok. De 2008 óta ugyanannyi kiló vagyok, és 3 kiló különbség van a mostani 58 éves korom és a 18 éves korom között.
Szerencsés vagy, de inkább azt mondanám, nálam tudatosabb.
Tudatosság is van benne, igen.
A karriered – hogy visszatérjünk a biznisz dimenzióba -, mennyire volt tudatos? Gyakorlatilag az első cégednél dolgozol, ami számomra elképesztő. Annak ellenére, hogy tényleg világszám a pazar Duna mellett ülni és látni ezt a panorámát, de sok földrész sok országában voltál, dolgoztál, és azon gondolkodtam, hogy ez a pasi mi a fenét keres ma Budapesten, amikor mindenki arra törekszik, hogy valami menő helyre, ennél menőbb helyre elmenjen.
Budapest a világon az egyik legjobb hely. Ahogy említetted, ez igaz, 3 kontinensen, 6 országban és 12 különböző pozícióban dolgoztam az elmúlt 32 évben. Mindegyik helyet egyformán szerettem, szoktam mondani, hogy nekem honvágyam sose volt, pedig Magyarországon csak 10 évet, vagy még annyit sem éltem az elmúlt 32-ből. Mindig akkor volt honvágyam, de nagyon, amikor vissza kellett menni abba az országba, ahol éppen éltünk. De mindig tudtam, hogy Magyarország itt van, én nem kivándoroltam, hanem
mindig oda mentem, ahová a cégem küldött.
Aláírtam, nagyjából azt lehet mondani, hogy aláírtam a véremmel 32 évvel ezelőtt, hogy oda küldenek, ahova akarnak és akkor, amikor akarnak. Ebbena feleségem partner volt, a gyerekeim partnerek voltak.
Fontos dimenzió.
Abszolút, szerintem ez a legfontosabb dimenzió. Az egyik mottóm, hogy happy wife, happy life. Ez persze egy nagyon nagy leegyszerűsítése az igazi helyzetnek, de én
nem tudtam volna a feleségem és a családom nélkül ezt megcsinálni.
Nekem nem volt sosem olyan ambícióm, hogy mi akarok lenni a Nestlénél. Soha. Olyannyira, hogy mikor ’97-ben életemben először kineveztek pénzügyi igazgatónak, akkor nagyjából nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépés.
Ezt nem tanultad, amikor először marketingesnek akartál menni és azt mondták, legyél pénzügyes, mondtad, jó. Ez felelőtlenség volt, vagy bátorság?
Akkor még egyetemre jártam. Olyan fiatal voltam, hogy
abban mindig bíztam, hogy
a tehetség az másodlagos, a munka az elsődleges
dolog. Tehát bármit meg lehet tanulni.
Ez szerintem a sportban is így van.
Igen, de a sportban az a probléma, hogy nekem van ez a teóriám, amit sokszorosan tudok bizonyítani, hogy ha valamit nem tanulsz meg nagyjából 12 éves korodig, tehát pubertáskorig, azt sose fogod tudni megtanulni folyékonyan. Ez sport, nyelv, akármicsoda. Amikor egyszer az ember kialakul, akkor vége. Én hiába beszélek perfektül angolul, és bárkivel bármikor bárhol elbeszélgetek, sehol nem kell tolmács, vagy franciául is, vagy magyarul, ebből a három nyelvből csak a magyar az, ami az anyanyelvem, és amit időben megtanultam ahhoz, hogy ne legyen akcentusom. A fiaim hülyére röhögik magukat, poénkodnak, hogy én miket mondok angolul, de ők angol iskolákba jártak, úgy nőttek föl, tehát nekik anyanyelvi szinten megy az angol.
Ez érdekes, mi egy korosztály vagyunk és van az a hiányosságunk, hogy nem abban a nyelvi környezetben nőttünk fel, majd ezt megadtuk nekik, hogy ők ezt megtanulják, aztán kacagnak rajtunk.
Ez így van. Ettől függetlenül én amiatt is csináltam karriert Magyarországon, mert én legalább tudtam beszélni nyelveket, még úgy is, hogy úgyahogy, és nagyon sok magyar ember akkor nem tudott. Nekem a rendszerváltásnál volt egy óriási előnyöm ezzel, így kerültem ki Svájcba. Teniszeztem, teniszező voltam és leckéket adtam Svájcban, mert tudtam franciául annyira, hogy tudjak leckéket adni franciául. Akkor ott megtetszett Svájc, és pont akkor volt egy ösztöndíj verseny a svájci nagykövetségen. Két ösztöndíjat lehetett elnyerni Neuchâtelban francia nyelvterületen az ottani közgazdasági egyetemen, megpályáztam és az egyiket megnyertem. A közgázon sem volt túl sok olyan ember, aki franciául beszélt, tehát ott is volt egy kis előnyöm.
Szerencsés véletlenek, meg egy kicsit a mögötte való munka
eredményeképpen aztán a Nestlé ott vett föl engem.
Beszéltük, hogy három kontinens, sok ország és a család, ezt tulajdonképpen próbálnám szétszálazni, de igazából nem lehet.
Nem.
Mennyi mindennel kellet magadnak megküzdeni, vagy hát élvezni? Új-Zéland, Ausztrália és nem tudom én, Afrika…
Fülöp-szigetek.
Fülöp-szigetek, Svájc.
Afrikában még nem voltam sosem.
Akkor Afrikát kihúztuk, de hogy Fülöp-szigetek, Svájc és Budapest bármennyire is izgalmasak meg érdekesek, azért ezek nagyon komoly kulturális sokkok, de minimum kihívások.
Erre egy Nestlé példát tudok hozni, vannak úgynevezett expat guideline-ok. Két nagyon fontos dolgot említenek ezek a guideline-ok, az egyik az, hogy a Nestlénél egy embernek, egy kollégának az útlevele nem számít. A Nestlé most 158 éves, tehát ez benne van a kultúrában, hogy
tök mindegy, hogy ki vagy, honnan jöttél, milyen bőrszíned van, milyen nemed van, teljesen egyenlőként kezelnek.
Kettő, hogyha egy ilyen expat életre adod a fejedet, akkor te a Nestlének a nagykövete vagy. És én ezt mindig így kezeltem, hogy én Noszek Péter maradok annyiban, hogy a tudásomat, a tapasztalatomat, amilyen én vagyok, azt megpróbálom átadni. Mert
ez egy különleges dolog, ez az én brandem, ez én vagyok.
A Nestlénél dolgozom és soha nem próbáltam megváltoztatni semmiféle kulturális dolgot semmilyen országban, tehát én mindig úgy próbáltam beilleszkedni, hogy nem is a magyarokat kerestem. Volt egy csomó olyan ország, ahol egyáltalán nem is ismertem magyarokat, mindig a helyiekkel meg a többi nemzetközi, külföldi munkatársammal próbáltam együtt dolgozni. Az nagyon fontos, hogy akkor fogja igazából jól érezni magát az ember, meg akkor fog tudni beilleszkedni, hogyha az ottani kultúrát próbálja átvenni, és ettől lesz az egész érdekes. Oké,
kihívás, de ettől sokkal színesebb is,
mert egy olyan dolgot tudsz megismerni, olyan dologból tudod kiszedni az értékes dolgokat, amit előtte esetleg nem ismertél.
Ez nagyon érdekes, mert ez ott van a mindennapi kapcsolódásokban. Emlékszem, amikor mi először találkoztunk, nem volt olyan érzésem, hogy nem ismerjük egymást és ez elsősorban nem nekem volt köszönhető.
Alapvetően nagyon érdeklődöm az emberek iránt, szeretek velük jó kapcsolatban lenni. Nagyon-nagyon zavar, hogyha valakivel nem vagyok jó kapcsolatban, és valószínűleg ezért is van az, hogy
mosolygok is,
mert úgy tényleg természetes módon örülök annak, hogyha valakivel megtalálom a vibe-ot, meg jól érezzük magunkat. Szeretek így ilyen szempontból is szocializálódni.
Akkor a mosolygásra tudatosan tréningezted magad, vagy tudatalattidból jön egyfajta megelőző védekezés az élet hülyeségeivel szemben?
A mosolygásban egyetlen egy tudatos dolog van, hogy mosolyogva veszem föl a telefont. Az összes többi az jött. Ami saját agymosás, mert szerintem ilyen is van, és ezt jól is el lehet játszani, vagy jól is meg lehet csinálni, az az optimista hozzáállás. Beszuggeráltam magamba a kezdettől fogva, tényleg egészen nagyjából a ráébredés korától kezdve, hogy
minden rosszban van valami jó, mindig lehet belőle tanulni.
Ilyenek ezek a népi bölcsességek.
Igen, és ez nagyon sok nehéz helyzeten átsegített. Amikor volt valami, ami teljesen kilátástalan volt, akkor találtam valamit. Tudok neked egy hülye példát mondani. Volt egy olyan balesetem, hogy nekem jöttek úgy, hogy én főútvonalon zöld lámpánál ötvennel mentem éppen hazafelé, és jobbról egy piros lámpa mögül egy mellékútról valaki fékezés nélkül belém jött. Az autó pördült hármat maga körül, hármat a tetején, átment egy zebrán forogva, semmit nem tudva csinálni és landoltam az autó tetején egy buszmegállóban, ahol senki nem volt. Nem volt szembe forgalom, tehát semmi. Az autó totálkáros lett, én persze be voltam tojva marhára és remegtem összevissza. Be voltam kötve, de amire nem gondoltam, amikor megnyomtam a gombot, hogy leesek, mert ugye tetején állt az autó, de akkor sem ütöttem meg magam. Az ajtó nem nyílt ki, kimásztam hátul, akkor már gyűltek az emberek, megérkeztek a tűzoltók, én meg ott álltam és nézelődtem. Oda se jött hozzám senki, mondom, akkor már odamegyek, megkopogtattam a tűzoltónak a vállát, és mondtam, hogy ez én lennék. És akkor fölhívtam a feleségemet, aki akkor terhes volt. A kilencvenes évek közepén még a telefon sem volt annyira sűrű dolog, pláne nem a mobiltelefon, és mondtam neki, hogy van egy kis gond, mert nem fogok még hazaérni, mert két utcával arrébb történt ez a baleset. És akkor megérkezett, egy Trabanttal, benne ült az egyik fiam, a másik óvodában volt, a harmadikkal volt terhes, és láttam, amikor engem még nem látott, mert óriási tömeg volt, hogy már ott az autóban elkezd sírni. Odamentem hozzájuk, öleltük egymást, ő nagyon sírt, nagyon remegett. Akkor költöztünk volna Új-Zélandra. Mondtam neki, ott helyben, hogy tudod mi a jó? Nem kell eladni az autót. Ott ez jutott eszembe, hogy valami jót is kitaláljak. Úgyhogy ilyen dolgok szoktak nekem így eszembe jutni, hogy minden rosszban van valami jó. Amikor, kevesebb a bónusz, akkor az azért jó, mert kevesebb adót kell fizetni.
Igen, lehet ezt tréningezni. Maradjunk azért ennél, hogy azt csak kimondani, hogy a feleségem mindenben támogatott, ez tök jó, de azért ennél biztosan nehezebb dolga volt.
Persze, hogyne.
Karrier témában a férfi-nő viszony, hogy most akkor tiéd a karrier, én meg vagyok a nő, ezek még a legfelkészültebb és intelligens családban is nehéz kérdések.
Igen. Ő feláldozta a karrierjét értünk a családért. Nekünk mindig három dolog volt az életben, mondjuk, még most is kettő, de amíg a fiúk velünk voltak, három állandó dolog volt az életünkben. Az egyik hogy
a család a legfontosabb,
mert mi mindenhova együtt mentünk, a másik, az a Nestlé, mert azért az egy burok. Tehát ha neked úgy kell kivándorolni valahova, hogy semmid nincsen, senkid nincsen, az egy teljesen más tészta. Itt azért mindig volt egy egész infrastruktúra mögöttünk, és a harmadik az iskolarendszer volt. A fiúk, bármilyen országban laktunk, mindig az angol iskolarendszert követték. Ez egy jó kis háromszögellési pont volt, és a feleségem a középiskola közepéig száz százalékig azzal foglalkozott, hogy a családot ellássa, és aztán kezdett el gyakorlatilag minden országban valamit dolgozni. Mindig kitalált magának valamit, és igazából most talált rá arra, ami szerintem a legeslegjobban érdekli. Nagyon komolyan fotózik és hála a Jóistennek tényleg sikeresen is. Korábban is dolgozott, ingatlanozott, ékszereket készített, és nem fogok nagy csodát mondani akkor, hogyha azt mondom, hogy egy olyan ilyen relocation agency-nél dolgozott, akik kifejezetten az országba jövő külföldiekkel foglalkoztak. Megmutatták nekik, hogy hol vannak az iskolák, a boltok, hogy hova érdemes költözni, egyebek. Neki meg főleg volt benne tapasztalata, úgyhogy mindig talált magának valami jó elfoglaltságot, és szerintem ezzel tudta kompenzálni ezt az intellektuális stimulust, ami a karrier hiánya miatt kimaradt.
Nagyon jól kiegészítettük egymást,
és ő is kifejezetten szerette ezeket az újdonságokat, ezeket az új kihívásokat a különböző országokban, de
nagyon szeretünk itthon lenni és nagyon jó volt hazajönni.
Szép a magyar nyelv. úgy kezdted, hogy feláldozta.
Igen.
Ő ezt érezte is? Megérteni szeretném és nem vájkálni az áldozatvállalását.
Persze, igen, de azért érdekes, én tőle soha nem hallottam ezt.
Egy egység vagytok.
Igen, igen. Az volt talán a szerencsénk, hogy mi nagyon hamar kezdtünk mindent. Ő 24 éves volt, én 25, amikor az első fiunk megszületett, gyakorlatilag ő egy néhány hónapos munkaviszony után elment gyesre, utána pedig elkezdtünk költözni. Az egyetemi tanulmányai után igazából ő még nem tudott elkezdeni egy olyan karriert, amibe baromira nagyot befektetett volna. Egyébként az első nap ismerkedtünk meg az egyetemen, úgyhogy egy elég hosszú kapcsolatról lehet beszélni. Azt lehet mondani, hogy elég lojális típus vagyok.
Egy feleség, egy munkahely.
Igen, úgyhogy ebből a szempontból azt gondolom, hogy amiatt a változatosság miatt, amit az élettől kaptunk, az, hogy a fiaink tényleg sikeresek lettek, ez egyértelműen az ő érdeme. Egy vállalatnál töltött karriert feláldozott, de azért
egy nagyon jó családi karrierünk van nekünk, ami szerintem az én brandemhez is hozzátartozik.
Ezt fontos kimondani, hogy meg lehet csinálni.
Persze.
Nem kell feltétlenül szanaszét menni és az első feladatnál feladni.
Nekünk mindig az volt a legfontosabb, az első dolog, bármilyen országba mentünk, hogy olyan helyet találni lakni, ami neki tetszik, és olyan iskolát találni, ahol ő jól érzi magát a gyerekekkel.
Na, szóval eljutottunk arra a pontra már egyszer, hogy a budapesti kilátás gyönyörű, de hogy vágytál ide, akarod-e ezt? Most a régiós feladatokon túl már jó néhány éve a magyarországi cégnek vagy a CEO-ja. Elég nagy kihívás-e ennyi ország után?
Itt nem csak azt kell nézni, hogy az ember mennyi pénzért felelős.
Feleltél már lényegesen többért is.
Sokkal többért, igen. Amikor a zóna pénzügyi igazgatója voltam, akkor 19 milliárd svájci frankért voltam felelős, most pedig oké, ha csak a magyar ügyvezetői felelősséget nézzük, akkor itt kb. 600 millió svájci frankról beszélünk. Hogyha a CEE (Central Eastern Europe) régió pénzügyi igazgatói pozícióját nézzük, mert azt is megkaptam 2020 novemberében, ott pedig a külső, tehát harmadik félnek való eladásunk, az olyan 1,4 milliárd, tehát az is kevesebb, mint az egy tizede a zónafelelősségnek, de azért ezek teljesen más pozíciók. A zónapozíció például azért volt érdekes, mert ott benne voltam a Nestlé csoport pénzügyi vezetésében, ahol olyan érdekes dolgokkal találkozik az ember, minthogy amikor részvény-visszavásárlás van, akkor milyen célkitűzések, milyen kritériumok alapján tesszük ezt. Benne voltam a Nestlé nyugdíjalapjának a boardjában, ahol nagyon sok olyan stratégiai döntésben vettem részt, ami tényleg óriási nagy számokat produkált, viszont ott az operatív felelősség, az nagyon kicsi, az inkább stratégia. Jogi felelősség meg semmi. Igazából azt szoktam mondani az utódomnak, a mostani zóna pénzügyi igazgatónak, hogy jogi felelősség szempontjából az volt a legegyszerűbb, mert ott semmi nincsen. Ha Magyarországon bármi baj történik, akkor gyakorlatilag hárman vagyunk felelősök személyes vagy büntetőjogi felelősséggel, a HR-igazgató, a pénzügyi igazgató meg az ügyvezető igazgató. Az ember ha egy globális zónapozícióban van, ott a részvényesek felé persze van egy felelősség, de az nem jogi.
Tehát jó neked ez így?
Nekem nagyon tetszik. Örülök, hogy Magyarországon vagyok,
örülök, hogy a magyar gazdaságnak tudok segíteni.
Nem én, hanem a vállalat úgy, hogy hozzuk ide a befektetéseket, hozzájárulunk a fenntarthatósági célkitűzésekhez, oktatjuk a fogyasztókat, próbáljuk javítani a táplálkozásukat, így alakítjuk a portfóliónkat. Büszke vagyok arra, hogy a Nestlének dolgozom, és ezzel nagyon jól együtt tudok élni, mert
a vállalatnak olyanok az értékei, mint amilyeneket én is szeretek.
Az fontos, hogy legyen önazonosság ebben a kérdésben. A beruházásokat mondod, amiket Magyarországon csináltok, azok nem kicsik. Nagyon gyorsan változik a társadalom, a gazdaság, a technológia, a geopolitika, és ez a sok változás, ez időnként, hogy is mondjam, természetes módon hoz érintkezési pontot a politikával. Ezt hogyan kezeled?
A politikával, vagy mondjuk inkább így, hogy a döntéshozókkal és a politikusokkal szoros a munkakapcsolatunk, de én egyáltalán nem politizálok. Abban a pillanatban, ahogy a Nestléről van szó, akkor én legrosszabb esetben, hogyha valaki nagyon provokál, akkor azt mondom, hogy svájci cég vagyunk és semlegesek és beállok mögé. Természetesen vannak személyes politikai nézeteim, de ezeket soha nem teregetem ki sehol. A kollégáimmal sem beszélünk róla, maximum egyedül a családban.
Nyilván ez magánügyed, de mégis kell vele foglalkoznod. Inkább úgy kérdezem, hogy mennyire bírod?
A Nestlé 32 éve vagy Magyarországon. Teljesen jól bírom,
én a politikával kapcsolatban mindig száz százalékban a Nestlé érdekeit nézem.
Mindenkivel megpróbálunk jó kapcsolatban lenni, pénzt soha semmilyen kormánytól nem kértünk, sem a rendszerváltozás után, sem azóta, sem most. Támogatást olyanokban szoktunk kérni, ami a befektetés a beruházásoknál nem anyagi, hanem mondjuk infrastrukturális, ami nem a mi hatáskörünkbe tartozik, tehát ahhoz, hogy mondjuk, Bükön tudjunk 140 milliárd forintért új gyáregységeket felhúzni, ahhoz szennyvízelvezetés, áram, ilyesmi kell, az viszont nem a Nestlé keretein belül van. Ehhez, hogy a lehetőségek fennálljanak, az önkormányzattal, a helyi döntéshozókkal, a parlamenti képviselővel, a megfelelő miniszterrel beszélnünk, tárgyalnunk kell és a segítségüket kérjük. Bármelyik időszakot vesszük, mindig is jó volt ez a kapcsolat.
Mondtad, hogy más a büdzsé, más a felelősség, tehát hogy a számok néha nincsenek egyenes arányban a felelősséggel.
Nincsen.
A futáson kívül hogyan küzdesz meg ezekkel a felelősségekkel?
A stressz, ami naponta ér, az általában abból is fakad, hogy
kiszámíthatatlan dolgok jönnek.
Egy Covidra vagy az ukrán háborúra senki sem számított, tehát ezekkel nem lehet tervezni. Hozzászoktam ahhoz, hogy egy csomó minden, amit régen terveztünk és jó előre látható volt, az most megszűnt.
Kompenzációként próbálok rutin és monoton dolgokba belemenni.
Például sokkal többet próbálok aludni, mint korábban. Egy kicsit más időzónában élek, mert nagyon későn megyek lefeküdni, de megpróbálok minél tovább aludni. Amiben egyébként a hibrid segít, mert akkor sokkal később is föl lehet ébredni és reggel nem kell másfél órát autókázni. A futás megint csak egy monoton dolog. Szoktam eléggé nem nagy intellektuális figyelmet igénylő játékokat játszani, tényleg, hogy monoton legyen egy kicsit. Meg van egy rutinom, hogy mikor és milyen híreket olvasok, vagy híreket nézek. Tévét, azt nem nagyon szoktam nézni, csak híreket és leginkább sportot. Moziba például nem megyek el olyan filmet megnézni, amin nagyon kell gondolkodni, hanem inkább a lazább action vagy fantázia filmeket.
Ezt a szelekciót tartod a személyes kapcsolatokban is, tehát hogy az idődet kire szánod, kivel beszélsz, kivel találkozol, kit engedsz be az életedbe?
Igen. A fiúk majdnem mindennap telefonálnak. Egyikük Bangkokban él, a középső Bázelban, a harmadik meg Amszterdamban. Hála a Jóistennek, természetesen a feleségemmel mindennap találkozom. Az az igazság, hogy eléggé bevállalós vagyok, tehát nagyon nehezen tudok visszautasítani valamit, hogyha meghívnak valahova, akkor azokat el szoktam fogadni. Egyrészt networking, másrészt az emberek iránti kíváncsiságom miatt.
Ebben a pozícióban, amiben vagy, azért lássuk be, inkább veled akarnak már networkölni, mint te másokkal.
Igen, vannak olyan dolgok, például a LinkedIn, ahol abban a pillanatban, ahogy látom, hogy valaki el akar adni valamit, akkor elvből nem fogadom el a meghívást. Ebből naponta kapok kb. ötöt, tehát
van egy önszabályozás, hogy ki az, akiket elfogadok a networkömben.
A közösségi médiával általában hogy állsz?
Csak a LinkedIn-en vagyok aktív, a többit pedig olvasom. Nem akarom a magánéletemet, a Facebookot, vagy az Instát belekeverni semmiképpen. A professzionális részt pedig kifejezetten a LinkedInre tartogatom.
Mert a közbeszéd gazdasági, politikai, hétköznapi szinten is a közösségi médiában történik és mondjuk úgy, hogy intellektuálisan nehezen értelmezhető, vagy kihívásokkal teli.
Igen, ez így van, teljesen igazad van. Nagyon oda kell figyelni. A jelenlegi helyzetben, főleg a közösségi médiában, vagy egyáltalán a médián keresztül olyan irtózatos mennyiségű impulzust kapunk, hogy ott nagyon-nagyon kell figyelni, hogy megfelelően szelektáljunk. Éppen ezért – ugye beszéltünk politikáról -, én kifejezetten koncentrálok arra, hogy minden oldalt minden alkalommal meghallgassam, hogy ne legyek teljesen elvakult, hanem mindent próbáljak figyelembe venni. Azt gondolom, hogy eléggé jól el tudok evickélni ezek között a különböző irányzatok között. Van egy nagy probléma, nem tudom, hogy ez nálad hogy jelentkezik, de gyakorlatilag újságot nem olvasok, csak elektronikus formában. Volt Wall Street Journal, vagy Financial Times előfizetésem és 15 évvel ezelőtt azt mondtam, hogy én már csak elektronikusan akarom kapni.
Napilapnál gyakorlatilag most már nem olyan nehéz ez a döntés.
Nem, de volt akkor egy rossz érzésem, hogy mennyi papírt kidobok emiatt mindennap. És akkor átálltam, mert egy kütyüt az ember megvesz és azt jó hosszú ideig használja, 2011-ben vettem az első iPademet és azóta csak kettő volt. Ezek jól bírják egy ideig, amíg aztán az Apple meg nem próbál rávenni arra, hogy vegyél egy újat, mert már nem tudod frissíteni a szoftvert. Ami nagyon hiányzik, hogy igazából nem ülök le rendesen egy könyvet elolvasni. Annyira sok az egyéb információ, a munka meg az e-mailek, de erre rá fogom magam kényszeríteni. Mindenképpen ez az egyik tervem.
Mielőtt kritikával illetjük a fiatalokat, hogy nem olvasnak, ez nálam is így van, állnak sorban a könyvek. Mondtad, hogy szívesen ismerkedsz, nyitott vagy, meglehetősen tudatosan éled az életed az élet minden területén, de magadra gondolsz-e úgy, mint egy személyes márkára, hogy ezt építem, karbantartom?
Soha nem gondolkoztam rajta, igazából nekem korábban csak a Nestlén belül volt ilyen. 26 évig pénzügyi területen dolgoztam, ahol egy jó networköt sikerült kiépíteni. A lojalitásnak azért van egy olyan hátulütője, hogy az ember belefásulhat, de nekem megvolt az a szerencsém – azt szoktam mondani, hogy best of both -, hogy hiába maradtam ugyanannál a cégnél, mindig mást csináltam. Ezért ez egy olyan stimulust ad az embernek, amivel sokkal könnyebb ezt átvészelni, tehát azt nem tudom elképzelni, hogy ugyanazt a pozíciót, főleg mondjuk, a harminc évvel ezelőtti pozíciómat, azt harminc évig tudtam volna csinálni, de így ez nem volt egy nagy probléma. A Nestlé ’91-ben vette meg az Intercsokoládé Kft.-t – akkor úgy hívták -, de csak ’92-ben kaptuk meg a Nestlé nevet. Az első három évben volt magyar ügyvezető, utána csak külföldiek voltak. Amikor a rendszerváltás volt, akkor próbáltak egy olyan magyart találni, aki ellavírozott az akkori rendszerben, mert az az átállás nem volt egyszerű, és nagyon sokat számított a helyismeret. Amikor hazajöttem, úgy éreztem, még felső döntéshozó körökben is fontosnak számított, hogy végre egy magyar van a Nestlénél és akkor észrevettem, hogy ebből valamit a Nestlé számára is lehet kovácsolni. Akkor jöttem rá, hogy persze, nagyon tisztában vagyok azzal, hogy amíg a névjegykártyámon az van, hogy Noszek Péter, Nestlé Hungária ügyvezető, addig nagyon-nagyon sok barátom és óriási networköm van. Már most gondolok arra, hogy a barátok közül egy csomó le fog majd szakadni, amikor már nem ez lesz a névjegykártyámon, de ez engem nem zavar, engem az sem érdekel egyáltalán, hogy mi van éppen akkor a névjegykártyámra írva.
Az a lényeg, hogy a munka érdekes legyen, hogy élvezzem, jól érezzem magam benne,
hogy lássam azt, hogy azokkal, akikkel együtt dolgozom, azok egyetértenek, vagy követnek, vagy mindent jól meg tudjuk beszélni. Adott esetben én követem őket, tehát hogy ez a fajta interakció, ez mindig előrefelé vigyen minket, és a háttérben ne verekedéssé fajuljon a dolog.
Amikor egy ilyen pozícióban van az ember, akkor muszáj, hogy saját magára is gondoljon, a személyes brandjére, de olyan szempontból is, hogy
ha az én brandem valamilyen oknál fogva nem jó, akkor az a cégnek sem jó.
Ez egy nagy kérdés, mert Magyarországon mindig azt látom, hogy a CEO-k, azok inkább szeretnek rejtőzködni. Abból baj nem lehet, gondolják ők. Miközben pedig meggyőződésem, hogy fontos, tehát ha leadershipről beszélünk, akkor az nem a névjegykártya, hanem a vizionárius, karakteres vezetők, akit követnek, mert vannak generális értékek, követnivalók, ebben biztos vagyok.
Persze, teljesen egyetértek, és igazából azt kell még, hogy mindenki megértse, hogy az ő szintjén mit tud csinálni. Mert az biztos, hogy itthon, Magyarországon elég decentralizált a Nestlé ahhoz, hogy nagyon sok döntést én hozhatok meg a kollégáimmal. Viszont annak a döntésnek az itteni kollégákra lehet, hogy óriási nagy hatása lesz, míg a Nestlé globális eredményeiben szinte semmi. Ezt szerintem mindenkinek meg kell érteni, és el kell fogadni, hogy lehet, hogy van egy nálam magasabb optimum, amit úgy fogunk csak elérni, hogy az nekünk nem feltétlenül optimális, de a nagyobbik jó érdekében ezt meg kell lépni, viszont azért arra nagyon kell vigyázni, hogy rossz azért ne legyen.
Az nagy kihívás, hogy van a globális brand, vállalati működés, de neked nyilván a saját cégedet is kell képviselni a nagy egészen belül, azt nem mondom, hogy azzal szemben, de ha itt van valami jó az embereknek, azt Svájcban már nem biztos, hogy így érzik.
Azt tudni kell, hogy mi az, amit egyáltalán érdemes csinálni, mert van, ami nem éri el az ingerküszöböt és tök fölösleges. Nekem ebből a szempontból szerencsém van, hogy megjártam a különböző szinteket, és
tudom, hogy mi az, amivel érdemes foglalkozni és mi az, amivel nem.
Például hogyha itt valaki kitalál egy olyan terméket, amit tudom, hogy egyáltalán nem lenne gazdaságos termelni a mi gyárainkban, adott esetben Magyarországon nem is lehet, mert sosem fog elérni semmit a magyar kilencmilliós piacon, azon belül is egy niche termék nem éri el azt a szintet, ami megérné a Nestlének termelni a Nestlé részvényeseinek és menedzsmentjének elvárásai alapján.
Mondjuk, megduplázni egy országban az árbevételt, az nem akkora hülyeség.
Nem, az nem az. Igen, és tudom, hogy ebben van szerepem és ez az országnak jó. Az, hogy a büki gyárban olyan beruházásokat tudunk most csinálni, amilyeneket csinálunk, az igazából egy olyan csapatmunka, amiben nem túl sokan vettünk részt. Nagyjából egy kézen meg tudom számolni, és ez egy nagyon-nagyon kemény előkészítőmunkát igényelt itthon is és Svájcban is.
A Szerencsi a magamfajta korú embernek egy klasszikus, tradicionális márka, a használati jogot Szerencs város megkapta.
Nem csak a használati jogot, effektíve odaadtuk nekik a márkát, tehát ők a tulajdonosai.
Bocsánat, úgy olvastam, hogy a használati jogot kaptak, de akkor az nem ugyanaz.
Annak idején több része volt az édesiparnak Magyarországon, amelyiknek az egyike volt a Szerencsi Édesipari Vállalat a szerencsi és a diósgyőri gyárral.
Macskanyelv?
Az a gond ezekkel a termékekkel, hogy mivel Magyarországon az egész szocialista édesipar szét volt osztogatva, nagyon könnyen előfordult, hogy ugyanazt a terméket több helyen is gyártották. Adott esetben nem abban a gyárban találták ki, de ott is csinálták. Például amikor a rendszerváltás megtörtént, a Negro cukorka akkor győri volt, azt hiszem, hogy először a United Biscuits vette meg, Szerencset mi, és mind a kettőnek joga volt a Negro cukrot gyártani. Ilyen nincsen a világon, hogy egy márkát két tulajdonos azonos joggal értékesíthet, úgyhogy aztán megegyeztünk velük,
mi megkaptuk a Balaton szeletet, ők elvitték a Negro cukorkát.
Ilyen esetek is fennálltak a szocializmus vívmányai között, hogy ugyanaz a márka így létezett. Szerencs kifejezetten egy magyar márka, és mi megszüntettük Magyarországon a csokoládégyártást. Egyébként minden nagy, magyar piacon lévő vállalat megszüntette, tehát gyakorlatilag itthon most már csak manufaktúrák vannak, mert nincs meg a gazdaságosság és a környező országokban nagyon sok olyan hely van, ahol sokkal nagyobb ez a gazdaságosságméret. Úgy gondoltam, hogy ha már nem használjuk ezt a márkát, akkor ezt nem eladni kellene, mert
van értéke a magyarok számára.
Persze, néhány százezer, vagy esetleg egymillió euróért el lehetett volna adni valakinek, de én mint magyar ember, aki Szerencsen is dolgozott és ott kezdtem a pályafutásomat, azt gondoltam, hogy ez sokkal etikusabb, szebb, vagy jobb lenne, hogyha ezt odaadnánk Szerencsnek. Először valóban a használati jogot adtuk oda, de most már a város a tulajdonos és a Szerencsi Bonbon Kft. használhatja a jogokat.
Mondjuk úgy, hogy ez nagyvonalú.
A Nestlének bele kell, hogy férjen. Tudom, sokan mondták, még az egyik miniszterünk is, hogy ilyen nincsen. Volt viszont olyan miniszterünk is, aki ott volt az átadásnál és elsírta magát, mert úgy örült neki, és ez nekem jólesett. Volt, aki azt mondta, hogy ne röhögtessél már, és mondtam neki, hogy hidd el, hogy ebben semmiféle hátsó szándék nem volt.
Díszpolgár lettél Szerencsen.
Igen, de akkor nem volt arról szó, hogy díszpolgár leszek Szerencsen.
Ezeket megelőzően élsportoló teniszező voltál. Ez visszajött, vagy megmaradt az életedben, mert ha jól tudom, van társadalmi szerepvállalásod a hazai teniszszövetségben?
Igen, benne vagyok az elnökségben.
Sok mindenért megdolgoztál, sok mindenben volt részed, ez valami visszaadás?
Abszolút. Nagyon sok olyat próbálok csinálni, a networkinget is azért csinálom, mert olyan megjelenésekre ad lehetőséget, ahol azt, amit a Nestlétől kaptam, azt vissza tudom adni. Ez olyan lehetőségekre ad nekem jogosultságot, hogy például tudok mentorálni.
Úgy érzem, hogy amit kaptam az oktatástól, az élettől, azt nekem vissza kell adni.
Az ember legjobban a saját hibáiból tanul, és hogyha mentorálok akár egy egyetemistát, vagy pedig egy olyan szakembert, akinek már van valamilyen tapasztalata, akkor hogyha a saját tapasztalataimat átadom, akkor neki lehet, hogy nem kell végigmennie ugyanazon az úton, és ugyanazokat a hibákat elkövetni.
Ettől Neked nem lesz kevesebb.
Nem, abszolút, semmivel. Ezektől, vagy ezekből ugyanúgy tanulok is. Amikor megtudtam, hogy milyen gáz van a teniszszövetségben, akkor azért tettem föl a kezem.
Megmaradt a fiatalkori szenvedély, nem ölte ki a céges élet?
Egyáltalán nem. Már az, hogy teniszpályán kerültem kapcsolatba egy olyan emberrel, aki elvitt a Nestléhez, nekem ezt meg kell becsülni és viszonozni kell, mert én a tenisztől elképesztően sok dolgot tanultam. Azt, hogy a munka milyen fontos, azt, hogy
a sikerért szenvedni kell.
Azt, hogy a tehetség, az igazából egy dolog, de nem elég, és ezért is hagytam abba, mert nem voltam elég tehetséges. Ahhoz, hogy azt a szintet elérjem, amit az üzleti életben el tudtam érni, ahhoz messze-messze nem voltam elég tehetséges, meg azért voltak objektív okok is. Nem volt elég pénzünk sem Magyarországon, és rá kellett jönnöm 18 éves koromban, hogy ezt akkor el kell engedni és inkább más irányba elindulni. De egyetemista korom első éveiben játszottam csapatot, versenyeztem, adtam teniszleckéket, egy fedett pályának a gondnoka voltam délután kettőtől este tízig, ott csináltam a büfét, ott is adtam leckéket, és még mellette végeztem a TF edzőit, és még jártam egyetemre. Mégis volt időm mindenre. Az ember ha megtanul multitaskingolni, az azért a későbbiekben egy óriási előny.
Megtanultad, hogy hogyan kell, hogyan lehet koncentráltan ászt ütni.
Igen, azt is.
A Menedzserszövetség díjátadó gáláján a legek legje lettél, amire Kapitány István azt mondta, hogy ez a mi az üzleti Oscarunk, és egyet kell, hogy értsek Istvánnal, hogy a magyar szürkeállomány, a magyar menedzserek világszínvonalon teljesítenek. Ezt az elismerést hová teszed a polcodon?
Egészen megdöbbentem, amikor Timi felhívott, őszintén mondom, hogy nem tudtam rá mit lépni. Megnéztem, hogy ezt a díjat kik kapták meg. Közéjük tartozni? Sosem voltam száz százalékig megelégedve magammal, és most is azt gondolom, hogy ezért dolgozni kell, hogy ezt kiérdemeljem.
Ez megtörtént.
Megkaptam, de ismerek rengeteg olyan menedzsert itt Magyarországon, akik eszméletlen dolgokat csináltak, ráadásul én nem is sok időt töltöttem el Magyarországon, azért is volt nekem meglepetés. Természetesen nagyon-nagyon büszke vagyok rá. Nagyon jó, hogy megkaptam, de azért van mit tenni érte, hogy ne csak az legyen, hogy ez egy egyszeri elismerés, utána pedig az ember eltűnik a színről.
Mindezekkel és a díjjal felelősség is jár.
Igen, ezzel felelősség jár, ugyanúgy, mint azzal, hogy a Nestlé a legnagyobb élelmiszeripari cég a világon. Ez a díj egy komoly visszaigazolás, tehát minden szempontból egy nagyon fontos elismerés.
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
