KŐSZEGI ANDRÁS
Év elején tőlem is kérdezték, hogy milyen fogadalmaim vannak. Nekem nincsenek, teszem a legjobb tudásom, az értékek szerint minden adott pillanatban. Neked vannak újévi fogadalmaid?
SÁROSPATAKI ALBERT
Mindig vannak újévi kihívásaim, fogadalmaim és célkitűzéseim. Ilyenkor értékelem az elmúlt évet, összegzem pro és kontra a történéseket, összeírom mikért vagyok hálás, tudatosítom honnan hova jutottam el, miket tudtam elérni és megélni. Majd átgondolom az új évet önmagam, családom, üzleti és társadalmi felelősségvállalás szempontból, sorra veszem minden egyes területemet, elképzelésemet.
Célokat tűzök ki, vizionálok, felépítem a motivációs pontjaimat, struktúrába szedem az összeírt feladataimat.
Elképzelem és megtervezem az adott évre, illetve adott időszakokra, amiket el szeretnék érni, szeretnék megtenni. Sok mindent jegyzetelek és leírok, rengeteg minden van a feladatkezelőmben, jegyzeteimben. Ezeket időnként, így év elején is újrastruktúrálom, átgondolom, hogy mi az, ami teljesült, mi az, ami nem, miket kell újragondolnom, miből tudom a lehető legtöbbet kihozni az adott idő alatt a saját magamnak tett vállalásaimban. Azt azért fontos hozzátennem, hogy bár az év eleje egy különösen jó momentum a célok kitűzésére és újragondolására, de ezt legfeljebb negyedévente amúgy is megcsinálom és alakítok rajtuk az addig beérkezett információk tükrében. Sok minden történik az évben, így amiket eltervezek év elején, azokat érdemes év közben agilisan finomítgatni és alakítani, hol ráerősíteni, hol változtatni, hol nyugtázni az irányt. A cégeinknél való üzleti tervezések is elég meghatározóak így év elején, fontos látnunk a csapatokkal mikért is fogunk küzdeni.
Részletkérdésnek tűnik, de kézzel jegyzetelsz, vagy gépben?
Digitálisan jegyzetelek a telefonomban és a laptopomban, amik össze vannak szinkronizálva. Jóformán teljesen elengedtem a kézzel jegyzetelést, sokkal gyorsabban és strukturáltabban tudom digitálisan menedzselni az írásaimat és teendőimet, úgyhogy meglehetősen keveset írok kézzel, szinte csak amikor szerződéseket írok alá.
Az évet meg szoktad ünnepelni? Nagyon megtisztelő, hogy a születésnapomon néztétek meg a Diótörőt.
És még koccintottunk is az egészségedre az operában. Egyébként érdekes, hogy az évzárásra mindig van egy idillikus elképzelésem, hogy hogyan fogom azt méltóképpen lezárni, megünnepelni. Fontosnak tartom, hogy bizonyos szakaszokat, fordulókat, projekteket, momentumokat megfelelően tudjunk ünnepelni és lezárni, hogy azokat valóban meg tudjuk élni, be tudjuk fogadni a jó érzéseket és tudatosítsuk az értékeket. Ebben nagyon sokáig nem voltam jó, mert alig ünnepeltem meg valamit úgy igazán őszintén, nem tartottam fontosnak, és nem is értettem ennek az erejét és lényegét. Ahogy lezártam valamit, már a zárás előtt az új dolgokon volt az eszem és nem törődtem azzal, hogy amit elértem, elértünk, azt úgy zárjuk le, hogy azt megfelelően meg is éljük és tudatosítsuk a bele tett energiát, értékeljük az eredményeket. Az év végére visszatérve pedig, ugyanúgy én is emberből vagyok és eléggé szoktam várni az ünnepi időszakot, többek között azért is, mert az az egyetlen része az évnek, amikor tudom, hogy mindenki más is pihen, így akkor valóban el tudom engedni magam.
Régebben sajnos nem minden esetben tudtam fejben igazán jelen lenni, de ez mostanra egész jól összejön,
így, ha nem is party sorozattal, de a családra koncentrálva a magam módján megünneplem az évet.
Vannak a fogadalmak, és vannak még a bakancslisták. Nekem bakancslistáim sincsenek, neked vannak. Nagyon érdekes volt, ahogy írtál a bakancslistás lappföldi idillikus kalandodról, amiben elképesztően sok tanulság volt.
Sok tétel van a bakancslistámon, amiket már gyerekkorom óta építgetek. Sok mindent be tudtam már húzni róla az évek során, ha visszanézem a listát, így messze sem vagyok hálátlan, sőt. Számomra a bakancslista egy nagyon erős motivációs eszköz, egy erős hajtóerő, ami az életben való vízióimat rendkívül jól erősíti és üzemanyagot biztosít. Ezek olyan célok, amikért vagy így, vagy úgy tennem kell, akár fizikailag, akár anyagilag, akár idő, tanulás vagy elhivatottság tekintetében, amik jól összefogják és irányba állítják a gondolkodásomat is.
Szeretem a különleges és dobozon kívüli dolgokat, amikben kevesen mernek gondolkodni,
vagy nehéz, esetleg nem triviális megugrani. Talán a legnagyobb bakancslista elemem az, hogy az űrbe utazzak, amit már általános iskolásként megfogalmaztam magamnak. Erre egyre nagyobb az esély is, hiszen vannak már erre alakuló programok, amik ezt lehetővé fogják tenni. Ezt be fogom még húzni. De sok hétköznapibb bakancslista elemem is van, akár a gyerekek iskoláztatásával kapcsolatban, akár az együtt töltött időkkel kapcsolatosan, amik mások számára tűnhet kézenfekvőnek, ami nekem nem feltétlen az, szóval, van mindenféle kisebb-nagyobb tételem. A most novemberi lappföldi kirándulásunk egy nagy bakancslistás tétel volt, ami 7 éve ott szerepelt a listám tetején. Talán ez adta a legtöbb gondolkodnivalót és üzenetet számomra, aminek mélyebb gondolatait meg is osztottam a social felületeimen, olyan éles hatást gyakorolt rám. 7 éve minden évben elterveztem, hogy kimegyünk Lappföldre a Mikuláshoz a családdal. Minden év végén konstatáltam, hogy nem jött össze, mert nem volt rá időm, mindig közbejött valami. Valahogy mindig annyira besűrűsödött az év vége számomra a zárások miatt, hogy ezt a vágyamat a többi teendőmmel szemben depriorizáltam és a nem fontos kategóriába tettem. Tavaly előtt már olyan magas volt az elhatározásom, hogy megvettem a repülőjegyet is Finnországba, de végül a sok munkám miatt lemondtam, pedig a gyerekeknek is meséltem, hogy valószínű meglátogatjuk a Mikulást.
Ezek utólag visszagondolva elég fájdalmasak,
mert ha nagyon akartam volna, akkor meg tudtam volna lépni, így tavaly eldöntöttem, hogy bármi is lesz, ki fogunk menni. Megvettem újra a jegyeket már tavasszal, lefoglaltam mindent, és ami érdekes, a munka nem lett kevesebb év végével, de mégis megoldottuk a kijutást. Talán még épp időben, a lányom 10, a fiam 6 éves, és gyorsabban nőnek, mint ahogy én azt gondolnám. Nekem is egy titkos vágyam volt a lappföldi Mikulás, átélni a vele való személyes találkozást, hogy milyen az, amikor valóban kimegy valaki az Északi-sarkra, és megéli azt a varázslatos környezetet. Mindig frusztráló volt, hogy év elején összeírtam azt, hogy mit szeretnék év közben megcsinálni, és visszatérően ott volt Lappföld és a Mikulás is, de mindig konstatáltam azt, hogy ez valójában nem sikerült. Amikor már a hetedik éve nem sikerül, akkor annak már komoly üzenete van, hogy egyébként a gyerekeim meg nagyjából felnőttek, elértek egy olyan korba, amikor már nem biztos, hogy Lappföldre akarnak menni.
Ezek mindig elgondolkodtató pillanatok, hogy valójában miért is küzdünk, mit is csinálunk, hogy hol van a vége, mert valójában sosincs vége.
Ha nem vesszük észre, hogy leginkább a most a legjobb pillanat arra, hogy a bakancslistás dolgokat megcsináljuk, vagy nekivágjunk a konkrét tervezésének, akkor valójában ezek a bakancslistás dolgok nem biztos, hogy sikerülni fognak. Nagyon sok olyan embert látok, akikről pontosan tudom, hogy milyen bakancslistás álmaik vannak és nem csinálták meg, vagy vészesen halogatják. Egy LinkedIn posztban ebben szerettem volna elsősorban saját magamnak egy erősebb üzenetet küldeni, és egész egyszerűen megfogalmaztam, hogy éppen mit éreztem ezzel kapcsolatban és ez betalált.
Nagyon érdekes, hogy a gyerekekről beszélünk, de eközben magunkról is szó van. Amikor ezek a bakancslistás dolgok történnek, és azt mondjuk, hogy a gyerekeinkért tesszük, kicsit őszintén, hogy ha magunkba nézünk, akkor ez rólunk szól, magunkról is szól.
Ez pontosan így van. Nekem például Disneyland is fent volt a bakancslistán, azt szerencsére már egy pár éve be tudtuk húzni. Érdekes volt, mert Disneylandbe nyilván felnőttként jutottam el és ott teljesen meg tudtam élni a gyerek énemet is. Valahogy vissza tudtam menni az időben, és azt éreztem, hogy hasonlóan élem meg, mint a gyerekek. Ugyanazok az érzések törtek rám, mint a gyerekkorban, és ennek szerintem saját terápiás hatása is van, hogy ezeket behúzzuk. Jól mondod, hogy valójában ezeket nem csak azért csinálom, hogy a gyerekeknek legyen jó, hanem hogy én is meg tudjam élni azokat az élményeket, amik valahogy mindig motoszkáltak bennem.
Igazából az élet legfontosabb dolgáról beszélgetünk, a családról. Mindenki azt mondja, hogy törekszik a család-munka egyensúlyra. Én nem gondolom, hogy ezt mindig lehet teljesíteni, de divat is lett, hogy napi 12-16-18 órát dolgozom, és akkor az a büszkeség, hogy én mindig dolgozom, és hétvégén is dolgozom, és állandóan dolgozom. Én ebben nem hiszek. Ezt hogyan érzed?
Ez az egyik legnehezebb kérdés, mert nagyon sokféleképpen lehet értelmezni és mindenkinek nagyon más a benchmarkja, mindenki nagyon mást él meg, mindenkinek más az élete, más az elég, más a jó. 2010 és ‘22 között napi 12-16 órát dolgoztam, még hétvégén is. Ez a 2008-as világválság után kezdődött, legalábbis az váltotta ki, ahol
teljesen tönkrementünk, tönkrementem,
teljesen földbeállt az akkori, utaztatással foglalkozó cégünk. A válság egy dolgot akkor nagyon hamar elhozott, hogy senki sem akart utazni és teljesen leálltak a buszok nullára. A költségeink magasak voltak, a bevételek drasztikusan beestek, mindez pedig elég nagy gyorsasággal is történt.
Nem is tudtam, hogy egy évben mentünk tönkre.
Igen, 2009-re olyan szinten eladósodtunk, hogy elvitte minden eszközünket a bank, semmire sem tudtunk költeni, kikapcsolták az áramot, enni is csak a legminimálisabbakat tudtuk. Csak azért volt például meleg vizünk, mert az éjszakai áramot nem kapcsolták ki és arról ment a boiler. Nyáron romantikusnak tűnt gyertyával élni 2009-ben, utólag visszagondolva már a jó emlékek maradtak meg, de akkor nagyon nem volt vicces. Utána tudat alatt nekem felkerült egy olyan lemez, ami folyamatosan azt játszotta, hogy ha nem dolgozok eleget, akkor nem leszek elég jó és tönkremegyek. És valójában, amikor nem a munkán dolgoztam, vagy nem a munkával foglalkoztam, akkor megjelent egy önostorozás, hogy nem vagyok elég jó, nem teszek meg mindent azért, hogy jó legyen nekem, a családomnak, a környezetemnek, és hogy nem azzal foglalkozom, ami valójában előre visz. Ez beszorított egy olyan résbe, amiből szinte csak a munkát láttam, amit tovább fokozott az is, hogy eléggé jól is éreztem magam benne. Nem arról szólt, hogy ezt kényszerből csinálom, hanem még azt is éreztem, hogy ez elég jól is megy nekem és egyre jobban élvezem a minél több munkát. Alapvetően mindig is nagyon érdekelt létrehozni, csinálni, alkotni dolgokat, ez egy nagy hajtóerő volt mindig is számomra.
De ezt ha túltoljuk azért is tud veszélyes lenni,
mert könnyen át is eshetünk a másik oldalra és sokszor pont azt nem vesszük észre, hogy önmagunkkal és a környezetünkkel is kellene foglalkoznunk. Akkor már ott volt a feleségem, megszületett a kislányom 2014-ben, 2018-ban meg a fiam. Nem arról van szó, hogy nem foglalkoztam velük, és nem láttak, de az átlagosnál kevesebb figyelmet kaptak tőlem, és erre jött még rá, hogy amikor velük voltam, akkor lélekben nem mindig voltam jelen.
Ez különösen akkor nagyon veszélyes, ha ennek az érzékelése a szőnyeg alatt marad,
ami velem sajnos azért előfordult. 2010 után elkezdtem nagyon sokat foglalkozni saját magam fejlesztésével, egyre több könyvet olvastam és egyre több képzésre jártam, mentorokat kerestem, de az első időszak inkább arról szólt, hogy technikailag hogyan tudok sokkal jobb lenni, gyorsabban gondolkodni, gyorsabban strukturálni, még hatékonyabb lenni. Mindenben azt figyeltem, hogy hogyan tudom a saját képességeimet jobbá tenni, azokat folyamatosan meghaladni, az időmből egyre többet kihozni.
Hatékonyabb, folyamatosan jobb lettem,
és egyre jobban láttam azt, hogy még miket tudok megcsinálni, fejleszteni. De az első számú fókusz az a munka és az azzal kapcsolatos hatékonyság volt. 2018 után
kezdtem szépen lassan belecsúszni az önismereti utamra,
elkezdtek érdekelni az ezzel kapcsolatos irányok, összefüggések. Majd kezdtem rájönni és megérteni azt, hogy nekem megy egy olyan „lemez” észrevétlenül, amiről fogalmam nem volt, nem is tudatosítottam. Teljesen tudat alatt ment folyamatosan az, hogy ha nem dolgozok eleget, akkor nem vagyok elég jó és tönkremegyek. Amikor ezt elkezdtem felismerni, akkor kezdtem sokkal tisztábban azt látni, hogy
saját magamra, családomra és a feleségemre egész egyszerűen más minőségű figyelmet kell szentelnem.
Itt nem az történt, hogy hirtelen eldobtam a munkát és nem dolgoztam, hanem ugyanúgy elég sokat dolgoztam, csak elkezdtem sokkal jobban tudatosítani, hogy azt az időt, amit a családdal, gyerekekkel, feleségemmel, magammal foglalkozom, azt sokkal tudatosabban csináljam. Ez egy folyamat, ami nem egyik percről megy a másikra, idő kell a szokásokat átalakítani, felismerni a dolgokat. Elkezdtem megtalálni azokat az időket, kialakítani azokat a rutinokat, amikben ezt a tudatosságot sokkal jobban fel tudtam építeni. De ahogy mondtam, ez egy folyamat, amiben bár rengeteget léptem előre, valószínű még mindig valahol az elején járhatok. Ez egy feneketlen kút.
A napokban egy stand-up comedy esten voltunk, és onnan jutott ez most eszembe, hogy amikor az ember keresi ezeket az élményeket a munkában és a családban, valójában mi az, ami ezeket tényleg meghajtja? A jó érzés, a boldogság vagy a félelem táplálja ezeket a változtatásokat?
Ez egy nagyon frappáns kérdés, ezt az emberek tudatossági szintje dönti leginkább el. Minél magasabb tudatossági szinten van és él valaki, annál inkább a jó érzés és boldogság hajtja. Sajnos
valójában a legtöbbünknek a félelem a hatóereje,
félelemből tesz dolgokat és hoz döntéseket. Én amikor rájöttem arra, hogy milyen lemezeim mennek tudat alatt, akkor még nagyobb félelem lett rajtam úrrá, ahol már nem csak az a félelmem ment, hogy ha nem dolgozok eleget, akkor nem leszek elég jó és tönkremegyek, hanem azt is hirtelen észrevettem, hogy ha nem foglalkozok eleget a családommal, önmagammal, feleségemmel, gyerekekkel, akkor még inkább nem leszek jó, és ez mind összeadódott. Amikor ezt elkezdtem felismerni és megérteni, még inkább a félelem kezdett el akkor hajtani, mert észrevettem, hogy több olyan fajsúlyos területem van még az életben, amiben nem vagyok elég jó, mert nem helyeztem rá megfelelő figyelmet. Ekkor egy komoly depresszív állapotba kerültem, hisz a felismerése annak, hogy sok mindent alulmenedzselek az életben a munkán kívül, az nagyon elkezdett marcangolni, amiket elkezdtem hirtelen kompenzálni. Ez nyilván egy természetes reakció, amit utólag már jobban értek, és ezt
a kompenzálást kellett nekem valahogy normális mederbe terelnem, az egyensúlyt valahogy megtalálnom.
Nyilván az számomra mindig is egyértelmű volt, hogy nem egy klasszikus, 8 órás munkahelyre rendezkedtem be, így el kellett fogadnom nekem és a feleségemnek is, hogy nekünk az idealista családkép az valamelyest más, mint a legtöbbeknek, és ebben kell megtalálnunk az önmagunk egyensúlyát és ideális állapotát.
Nem szabad másokhoz hasonlítani vagy benchmarkolni magunkat,
mert mi nem mások vagyunk, hanem önmagunk sztoriját kell építenünk, nem másét élnünk. A saját célkitűzéseink a feleségemmel meglehetősen magasak, akár a munkát, akár a családot, vagy bármi mást nézünk, így folyamatosan dobozon kívül kell gondolkodnunk és megtalálnunk a saját magunk egyensúlyi megoldását. Van az üzleti sapkám, van a férj sapkám, van az apa sapkám, van önmagam sapkája, és mindegyiknek van egy tervezése. A férj sapkámban például megbeszéltük azt, hogy lehetőleg minden pénteken randiestet csinálunk, elmegyünk valahova, vacsorázni, sétálni és akkor nagyon tudatosan ott vagyunk, holott simán lehet, hogy egyébként egész héten alig láttuk egymást. Ez benne van a pakliban, mert vagy neki voltak olyan a munkái, vagy nekem, vagy mindkettőnknek, és simán elképzelhető, hogy nem tudtunk időben és minőségben együtt lenni, de
tudjuk azt, hogy vannak referenciapontok, amiket tartunk.
Ugyanez a gyerekeknél és nyilván saját magunknál is. Ez mind tudatos tervezést igényel, amibe bele kell tenni az energiát. Nyilván a tervezés sem mindig könnyű, mert rengeteg dolog szólhat közbe, de ha az irányok le vannak fektetve, akkor könnyebb visszatérni a közösen megbeszélt dolgokhoz. Fontos hozzátennem, hogy nekünk nincs két ugyanolyan hetünk, maximum hasonló, mert mindig vannak változások, amikhez agilisan kell hozzáállnunk, de az egyensúlyra törekszünk figyelni.
Kicsit olyan, mint a kaleidoszkóp. Nézed a saját életedet, forgatod a csövet és vagy szétesik a kép, vagy éppen összeáll.
Igen, ez abszolút így van és ezt megtanultam elfogadni, mert láttam ebben a mintát, hogy
valamikor könnyebb, valamikor nehezebb, de a nehezebb után mindig jött könnyebb és fordítva.
Tehát ez az élet rendje, olyan, mint az apály és a dagály, aminek mindig van egy középpontja. Arra kell figyelnünk és törekednünk, hogy a szélsőségeket kerüljük el, vagy legalábbis tegyünk meg mindent az ellen. Ha középpont környékén tudunk mozogni, az már egy óriási eredmény. Ami sokat segít például nekem, azok az idősávok meghatározása. Eddig például ötkor keltem, de év elejével hoztam egy döntést, hogy többet szeretnék megint tanulással és önmagammal foglalkozni, így most négykor kelek. Tudom, hogy ez most egy tesztidőszak, hogy mennyire megy hosszútávon. Nyilván ehhez előbb le kell feküdnöm, át kellett alakítanom a napon többi pontját is.
Az mikor van?
Fontos, hogy legalább a 6-7 óra alvás meglegyen, nekem ennyire van szükségem. Nyilván mindenkinek másra van szüksége, ez fontos, hogy mindenki kiismerje magát. Nekem onnan kell visszaszámolnom az időmet, hogy ha 10-kor lefekszem és 7-kor érek haza, akkor nekem az a három órám van a feleségemmel és a gyerekekkel. Ha később érek haza és később fekszem le, akkor inkább tolom a reggeli 4 órás kelést, mert annyit nem ér az egész, az alvás sokkal fontosabb, az az első.
Nagyon érdekes, mondtad, hogy nem kell benchmarkolni és idealizálni képeket. Legyünk önkritikusak, a mai világban mégis sokunkkal időnként ez történik. Social media, nézzük az idealisztikus képeket, nézzük a sikersztorikat, és ehhez mérjük magunkat, a saját életünket, vagy annak epizódjait. Te magad is egy ilyen idealisztikus üzletember lettél az elmúlt egy-két évben, úgyhogy tőled is sokat próbálnak ellesni, miközben mindenkinek a saját élete tök más. Ezt hogyan kezeled, hogyan viseled ennek az üzleti népszerűségnek a terheit és áldásait?
Nyilván rendkívül nehéz nem idealizálni és másokhoz hasonlítani önmagunkat, hisz körülöttünk a legtöbb minden erre épít, erről szól, ráadásul minden ilyen dolog a figyelmünkre pályázik, főként a social felületeken, hírportálokon, és még sorolhatnám. Nem vagyok én sem álszent, én is sokszor beleesek ebbe a hibába még most is, hogy másokhoz hasonlítom vagy magam, vagy másokat. Ezt nem könnyű csak úgy levetkőzni, valószínű még nekem is hosszú idő lesz az, mire ezeket objektíven ki tudom szinte teljesen zárni. Most annyival segítek önmagamnál, hogy
tudatosítom magamban, hogy én mikben vagyok jó, mikért vagyok hálás,
jobban képbe helyezem magam önmagammal és a környezetemmel kapcsolatban. Hálanaplót vezetek, meditálok, tudatosítom a pozitív dolgokat, de ez csak néhány példa az eszköztáramból. Ez sokat segít, mert egy olyan önreflexiót alakított ez ki bennem, ami könnyebben vissza tud húzni a való életbe és a realitásokba, sokkal inkább tudok elégedett lenni magammal és lényegesen kevesebbet sóvárgok a social felületeken látott emberek, helyzetek vagy javak után.
Éveket tettem bele, hogy a fókuszomat megtanuljam kezelni
és lehetőleg ne másra akarjak figyelni. Az, hogy idealisztikus üzletembernek látnak engem mostanság, abban én nem érzek egyáltalán terheket. Sőt, ezt kiaknázva van lehetőségem jobban felhívni az értékteremtésre a figyelmet, pozitívan befolyásolni mások gondolkodását, hatással lenni az üzleti és magán szférára, ami számomra rendkívül motiváló is. Ebben van egy jó adag felelősség is, hogy ezt jól használjam. De azt is pontosan tudom, hogy messze nem mindenkinek vagyok idealisztikus üzletember. Ez is teljesen rendben van. A kívülről látható karakteremnek a kialakításában az elején nem sok tudatosságot tettem bele, nem olvastam el semmilyen útmutatót ehhez, nem tanultam ezt hogyan kell csinálni, egyszerűen az ösztöneim és alapelveim szerint kezdtem el építkezni. Az alapelveim között van például az, hogy én
saját magam írom a social posztjaimat, az én energiáim kerülnek bele,
nem engedem ezt semmilyen formában át másnak. Nem használok chatgpt-t, vagy bármilyen más eszközt, mert az megint a saját energiám megtörését jelentené. Vagy ha megszületik egy cikk velem kapcsolatosan, akkor annak a megalkotásában jelentős szerepet vállalok, hogy abban az értékteremtés valóban megjelenjen és ne csak felületesen beszéljünk felesleges dolgokról.
Szeretek adni, szeretek értéket teremteni, szeretek segíteni,
így ennek megfelelően kezelem azokat a lehetőségeket, amiket az élet ad. Örülök annak, ha valakit inspirálok, tanul valamit tőlem, vagy hatásomra változik valamennyire pozitívan az élete. Ezt társadalmi felelősségvállalásnak is érzékelem, amivel megpróbálok a lehető legjobban bánni, azt nem túltolni, az értéktelen dolgokat a lehető legjobban levágni.
Ez kicsúcsosodott az elmúlt évben a Cápákban, amiben egy epizódban voltál szereplő. Most már rögtön a következőben nem. Amennyire én láttam ezt a sztorit, neked ez elképesztő nagy népszerűséget és ismertséget hozott, pontosabban megtolta ezt az egészet. Bár bevallom neked férfiasan én azt láttam, hogy miközben ott ült a Cápák közt egy fiatal, sármos, bálványozott, tehetséges vállalkozó, nekem volt egy olyan érzésem, hogy nem száz százalékosan komfortos neked ez a típusú működés. Jól érzem, jól látom, hogy az is oka, hogy idén nem vagy ebben aktívan benne?
A Cápák között műsor egy hatalmas lehetőség és mérföldkő volt az életemben, amiért elképesztően hálás vagyok. Rengeteget adott, sokat tanultam, és azt gondolom én is sokat tudtam adni a műsornak és a nézőknek, vagy az írásaimmal az olvasóknak is.
Minden percért megérte,
semmit nem csinálnék máshogy, ez pont így volt jó és kerek, nagyon élveztem az egészet, rengeteg lehetőség nyílt ki az életben ezáltal számomra. Hogy miért nem vagyok benne a műsorban a mostani évadban, annak három fő oka is van. Az első és legmeghatározóbb, hogy időben sehogy nem tudtam volna ezt most megfelelően kezelni, nem fért egész egyszerűen bele a kitűzött céljaim és vízióim mellett. A második, az a családi nyomás, amivel otthon szembesültem, a feleségem nem feltétlen rajongott a folytatás mellett. Az utolsó, hogy az önismereti kérdéseim kapcsán elkezdtem magamnak megválaszolni, hogy hol vannak azok a határok, amiket már nem akarok átlépni, akkor egyértelművé váltak azok a válaszok, hogy én
nem akarok a klasszikus értelemben vett celeb lenni, nem akarok médiasztár lenni.
Tudom, hogy ez furán hangzik, hogy akkor miért ülök be a Cápákba. A Cápák az mégis egy vállalkozói üzleti karriernek olyan fénypontja, amit nagyon szívesen kipróbál és megél az ember. Ez pedig így pont elég volt számomra a saját üzleti céljaim továbbfűzéséhez.
Üzletember szeretnék maradni, a magam egyszerűségével,
ha pedig sokat vagyok a fényen, akkor hamar lebarnulhatok. A Cápák közöttön kívül is vannak céges befektetéseim, a befektetési világ számomra nem egy újdonság volt, nem egy távol álló dolog. Nekem a Billingo is egy befektetésem volt 2014-ben, ami azóta szépen felcseperedett. Az igaz, hogy így TV-ben ez volt az első ilyen megmérettetésem.
Oké, ez az üzleti szakszerű megközelítés, de azért ez mégiscsak egy kereskedelmi, tudatosan felépített tévéshow.
Ez így van, de azért azt ki kell mondani, hogy amiben én voltam, az Magyarország egyik legsikeresebb és legnézettebb tévéműsora volt, ami a vállalkozói körökben igen magasra van pozícionálva. Cápaként bekerülni nem triviális, sőt, meglehetősen nem kézenfekvő, hiszen rengeteg fantasztikus és jó képességű üzletember van az országban. Így az esélye annak, hogy valaki ott ülhet, az rendkívül marginális. Azt pedig nem titkolom, hogy ez is ott szerepelt a titkos bakancslistámon, de soha nem mertem leírni, mert annyira szürreális és elképzelhetetlen volt, hogy bekerüljek Cápaként.
Ez nem a műsor kritikája, hanem itt a te személyiségeddel való együttállásról volt egy érzésem.
Ez egy ponton ego és hiúság kérdés is.
Hogyha van egy különleges lehetőség és kinyílik egy ilyen ajtó, akkor azért bemegy az ember és gondoltam, hogy megmérettetem magam ilyen formában is. Elkezdtem a saját határaimat felépíteni, hogy mik azok, amiket vállalok és megcsinálok, és mik azok, amiket nem. Például nagyon hamar egyértelművé tettem, hogy én nem akarok fanpage oldalakat és nem akarok mindenkinek kommunikálni. Az interjúk, megjelenések kapcsán is azt tartottam fontosnak, hogy amik megjelennek rólam vagy velem kapcsolatosan, azok értékalapon, és ne bulvár jelleggel jelenjenek meg. Nem tartottam fontosnak azt elmondani, hol lakom, milyen autóval járok, vagy milyen éttermekben eszünk, mert ebben nem látok értékteremtést. Így sok interjút nem vállaltam. Mindig bekértem előre a kérdéseket, és aki nyitott volt abban, hogy értékteremtő dolgokról tudjunk beszélni, ott sajtófelülettől függetlenül szívesen álltam rendelkezésre. Tűpontosan kezdtem el kommunikálni a saját csatornáimon, másrészt a külsős médiumoknál és ez alakított ki egy olyan képet, ami az én fejemben is benne volt, amit én át akartam adni az embereknek. Azt vettem észre, hogy ezzel mások is jól tudnak azonosulni, és ez okozta azt, hogy még nagyobb az a típusú láthatóság, amit én el szerettem volna érni.
A világban meglehetősen nagy klasszikus értékválság van. Én legalábbis így tapasztalom. Ez az értékalapú működés, miközben ez egy nagyon jó támasz, gondolom azért hoz sok kihívást is.
Az az érdekes, hogy nekem nem. Pont ez visz előre és tart nagyon jól az úton. Minden egyes üzleti vagy bármilyen döntésemet értékalapon hozom meg, és emiatt
nagyon gyorsan tudok dönteni.
Hogyha jön bármilyen üzlet, ami nem az értékeim mentén van, akkor könnyen tudom azt mondanom mindenféle gondolkodás nélkül, hogy kösz nem.
Az értékalapúság a legbiztosabb és legkiszámíthatóbb iránytű egy ember életében.
Ha valaki azt követi, a legtöbb bosszúságtól és sikertelenségtől máris megmentette magát.
Ez a márkastratégia lényege.
Igen, ilyen nagyon egyszerű és alapvető elvek mentén működök. Aki ezt érti, az nagyon egyszerűen ki tud ismerni és tud kapcsolódni.
Értékalapú logikák mentén megyek,
ami nekem teljesen transzparens is. Így aki valóban akarja, az könnyen megtalálja hozzám a kulcsot. Érdekesség, hogy például rengetegen írnak nekem LinkedIn-en, és sajnos az üzenetek kb 98 százalékban nem látok semmi értelmet. Csak el akarnak valamit adni, vagy csak az időmet kérik, és el se mondják, hogy mit akarnak, vagy kéretlenül bemutatják a vállalkozásukat mindenféle kapcsolódás vagy cél nélkül. Nagyon kevesekben látom a valódi értékalapú kapcsolódást. Pedig olyan egyszerű lenne. Azt látom, hogy sokan nem képesek értékalapon gondolkodni, és ezért egy értékalapú vállalkozót sokkal nehezebben is szólítanak meg. Néha pedig visszakapom, hogy nem értik azt, hogy én miért nem válaszolok vissza. Pedig a válasz egyszerű, az időmet csak értékalapú kapcsolódásokra szeretném fordítani, és nagyon figyelek lehetőleg minden másodpercemre. Mint minden körülöttünk a figyelmünkre pályázik, ha mindennel foglalkoznánk, semmire nem maradna időnk.
Bár a családról most mégis meglehetősen sokat beszéltünk, de ez onnan jutott eszembe, a gyerekek által milyen gyorsan tud telni az idő, hogy mit jelent számodra az idő, az elmúló idő? Még fiatal vagy, de ez a tempó, az idő múlása nem lesz lassabb.
Érdekes, hogy év végén szoktuk mindig konstatálni szűkebb környezetben, hogy valahogy egyre gyorsabban telik az év az előzőkhöz képest, nem?
Kire, mire mennyi időt szánsz?
Próbálok arra fókuszálni, hogy ami van, azt minőségteljesebben tudjuk megélni, és még nagyon fontos hozzátennem, hogy még így sem tudok minden időt minőségteljesen megélni, amit szeretnék. Messze van az, hogy én mindenben minta vagyok,
én is nagyon sok hibát követek el.
Nagyon sokszor látom azt, hogy nem megfelelően élem meg a pillanatokat, bizonyos időket, amiket kínál nekem olykor az élet. Ebben még nekem is sokat kell tanulnom. Fontos számomra, hogy ne az elmúlásra vagy az idő múlására fókuszáljak, hanem a fókuszpontomat inkább a jelenre helyezem, és e miatt nem zavar, hogy megy. Próbálom azt elérni, hogy
a jó érzés lehetőleg a nap nagy részében meglegyen.
Ez még nekem sincs meg mindig, de folyamatosan javulok benne. Engem is érnek stresszek, kihívások, kérdések, amit meg kell oldani. de arra törekszem, hogy a napom legnagyobb része az jó érzésben teljen. Amikor stressz ér, vagy valami negatív, vagy negatív ember van körülöttem, akkor én már megtanultam, hogy ezt a lehető leggyorsabban lezárom.
Nem akarok negatív vagy káros, érzelmileg lehúzó vagy saját érdekeit szem előtt tartó emberek körül élni,
mert pontosan tudom, hogy az az én minőségi időmet rombolja, egyből megyek tovább. Ezzel párhuzamosan pedig azt látom, hogy a negatív emberek látványosan nem is érzik jól magukat mellettem, főleg, hogy nem rejtem nekik véka alá az ellenvéleményemet. Ez így van jól.
Vizionárius fickó vagy, álmodsz, gondolsz előre sokat, de a rendkívül gyorsan változó körülmények között nagyon nehéz előre tervezni. Hol van a stratégiádban a vízió, és hol van a napi taktika?
Igazából minden nap a vízióimban élek, velük kelek és fekszem. Nagyon sokat vagyok most a jelenben is a jövőben. Nekem ez nagyon jól megy, mert minden egyes döntésem, amit ma hozok, vagy csinálok, azt elég jól tudom, hogy a jövőhöz hogy járul hozzá. Egy jó vizionalista le tudja hozni, le tudja képezni a jelenbe azokat a cselekvéseket, döntéseket, amik ahhoz szükségesek, hogy a jövőben elképzelt dolgok szisztematikusan megvalósuljanak.
Nekem ez is egy nagyon tiszta térképet ad
ahhoz, hogy pontosan tudom, hogy nekem ma mit kell ahhoz csinálni, hogy ezeket a víziókat tudjuk támogatni, és ha valami nem támogatja, akkor nagyon könnyen tudom azt mondani, hogy ez most nem fér bele, vagy nem érdekel, vagy most nem tudunk kapcsolódni.
Megtanultam nagyon könnyen nemet mondani.
Ez régen nagyon nehezen ment. Most már nagyon könnyű, mert nem öncélú okokból mondok valamire nemet, hanem egész egyszerűen összekötöm, hogy értékalapú vagy sem, támogatja-e a vízióimat vagy sem. Ezeket pillanatok alatt átgondolom, automatán lefuttatom magamnak ezeket a kérdéseket, és már meg is van a válaszom.
Cápák kapcsán mondtad az egót, ami nagyon fontos. Mi az, ami az egódat legjobban megmozgatja? Pénz, siker, vagy amiről kevesebbet beszélünk nyilván, a bukások vagy a kudarcok?
Minden embernek van egója, ez nem kérdés. A kérdés inkább az, hogy mennyire tudod észrevenni a jelenlétét, azt megszelidíteni, kezelni és irányítani. Ha nem tudod nyakoncsípni egyből amikor megjelenik, akkor sokat tud rombolni. A legtöbb ember nem veszi észre a jelenlétét, vagy nem tudatosítja, hogy az az egója aki éppen beszél.
Az ego azért tud veszélyes lenni, mert el tudja kezdi átvenni feletted az irányítást.
Például sokszor észreveszem, hogy most nem is azzal az emberrel beszélek, akivel éppen beszélek, hanem az egójával, és ilyenkor általában azt mondom, hogy majd folytassuk inkább később. De ehhez az kellett, hogy először saját magamnál tanuljam meg észrevenni, mert ezáltal könnyebben vagyok képes másnál is meglátni az ego jelenlétét. Azt tanultam meg, hogy
az egómat nagyon jól helyén tudom kezelni,
észre tudom venni, amikor jelen van, és a legtöbb esetben a megfelelő irányban tudom tartani. Most már talán el tudom mondani, hogy
az ego a barátom,
és például az üzletben, pénzben, vitákban és ehhez hasonló helyzetekben szinte észrevehetetlenül tudom kezelni, menedzselni. Tisztában vagyok vele, hogy ez idealisztikusan hangzik, például mindenkinek fontos a pénz, minden vállalkozónak az egy eredmény, egy mértékegység, hogy amit csinál, annak van-e valami olyan eredménye, ami kifejezhető valamilyen eszközben. Ez jelen formában a pénz, de
nekem nincsenek ego döntéseim már a pénzben. Nagyon könnyen elengedek akár nagy dolgokat is,
inkább nem csinálom. Van elég lehetőség az életben. Tehát meg kellett azt tanulnom, hogy mi a különbség az értékteremtés, meg az ego között. Ha vannak vitás helyzetek bárkivel, akkor én nagyon könnyen le tudom zárni, hogy figyelj, csináld, vidd inkább te. Legyen a tiéd. Pontosan tudom, hogy ha én belemegyek bizonyos helyzetekbe, akkor az negatív energiákat termel és én ott nagyon gyorsan átgondolom, hogy egyáltalán megéri-e, hogy a negatív energia valami sokkal nagyobbra rávetüljön és inkább elengedem ezeket. Minden negatív blokkert rendszerint elengedek, vagy nagyon gyorsan megoldok.
Jónéhány bejegyzésedet olvastam, ami úgy kezdődik, hogy életem legboldogabb, életem legizgalmasabb, életem… Egyik mostani írásodban olvastam, hogy életed legboldogabb időszaka volt, amikor az onkológián a gyerekeknek átadtátok a meseverzumot. Választottál, az egyik a kórház örökbefogadás, a kórházakkal, egészségüggyel való foglalatosság. Miért ez jött neked?
Itt egészen konkrétan azt írtam az onkológiai projektnél, hogy „Életem talán legkedvesebb és legszebb projektjével készültünk el”. Ezt akkor is így gondoltam és most is.
Nagyon ritka az a lehetőség, amikor ennyire szép és kedves projekthez tud hozzájárulni az ember,
aminek ennyire magas a misszióértéke, amikor ennyire büszke lehetek valamire és ennyire kézzelfoghatóan lehetett tenni egy szívszorítóan nemes ügyért. Amikor ilyeneket leírok, akkor azokat valóban komolyan gondolom, mert ezek olyan mérföldkövek, olyan megélések, amiket nagyon ritkán tud ilyen formában megélni az ember. Számomra ezek fontos ügyek, főleg Fröhlich Georginának az ügye. Ő egy fizikus alkalmazott az Onkológiai központban, és azzal foglalkozik, hogy a sugárterápiás osztályon minden rendben menjen a kezelések alkalmával. Észrevette, hogy sok gyerek érkezik fiatalon, akár pár hónapos kortól, és ezek a gyerekek egész egyszerűen félnek a sugárkezelések alkalmával. Sok a kérdés bennük, amire nyilván még rátesz a szüleik aggódó viselkedése, tehát bonyolult, ami ott történik. Erre ő kitalált egy folyamatot, amit Bátor küldetésének keresztelt el, amiben a sugárkezelőt tudják legóból kirakni a gyerekek, lett fényfestés, füzeteket gyártatott, lettek plüssmacik, takarók, bátor medál, oklevél, és még sorolhatnánk. Tehát Gina, mint egy kórházi alkalmazott összerakott egy olyan csomagot és folyamatot teljesen magától a gyerekek javára önzetlenül, akitől senki nem kérte, hogy ezt csinálja.
Számomra ez egy olyan misszió, amit konkrétan tanítani kellene és mindenkinek meg kellene értenie.
Amikor Georgina felhívott, elmesélte a történetét, valamint azt, hogy szeretné a második kezelőt is fényfestéssel megcsinálni, csak elakadt és nem áll senki mellé, akkor
számomra nem volt kérdés, hogy csatlakozzam, mert azonnal megértettem, hogy mivel állok szemben.
Ott megint végiggondoltam azt, hogy oké, ez értékteremtő, misszióteli, jószándékú projekt, ehhez tudok kapcsolódni. Sőt, az külön motivált, hogy itt én is tudok valamit tenni, nem csak az van, hogy utaljak át egy összeget, hanem hogy valóban tudunk kézzelfoghatóan tenni egy olyan dolgot, amiben én is
megtalálom azokat az érzéseket, meg azt a kapcsolódást, amit valójában keresek ezekben az ügyekben.
Ez engem hihetetlenül motivál ilyenkor. Valóban örömömet leltem, hogy ebben részt tudtam venni, tudtam segíteni, egyszerűen boldogsághormont termelt. Tudod, mint amikor valaki elmegy búvárkodni, vagy repülőről leugrani. Nekem ez az endorfin, hogy ilyeneket meg tudunk csinálni, részese lehetek és hozzájárulhatok ilyen misszióteli sztorikhoz. Ahogy egyre jobban megyek bele ezekbe az alapítványi vagy társadalmi kérdésekbe, egyre jobban értem meg ezen a fronton a dinamikákat, amikért hihetetlenül hálás vagyok. Az meg külön tetszik, hogy olyan dolgokat tudok visszaadni az alapítványoknak, akiknél ott vagyok mint magasabb szintű stratégiai tanácsadó, hogy ők sokkal nagyobb eredményeket tudnak kivenni a nap végén a működésük javulása hatására, aminek van egy olyan társadalmi hatása, ami számomra nagyon nagy érték. Az Amigos Alapítvány, Kórházsuli Alapítvány, Csodalámpa Alapítvány mind ilyen, ahol büszke vagyok arra, hogy bizalmat szavaztak nekem a szervezeti jelenlétemhez.
Nagyon érdekes, bár nem összehasonlítható az üzleti eredményesség az ilyen típusú társadalmi eredményességeddel, így mivel a Bilingo-s sztorit már mindenki lerágta, erről szándékosan nem is beszélünk.
Külön köszi.
Azt látom rajtad, hogy teljesen átbizserget ez az érzés, amikor erről a területről beszélsz. Lehet, hogy a kérdés értelmetlen, de mi szerzi a nagyobb örömet, vágyat, az üzleti siker, vagy a társadalmi siker, és akarod-e a fókuszt idővel inkább a társadalmi sikerek felé eltolni?
Számomra mindkettő fontos. Talán azt kell, hogy mondjam, hogy
az egyik sem megy a másik nélkül.
Az üzleti sikereimből tudom megtenni azt, hogy jelentőségteljesebben tudok támogatni alapítványi víziókat, akár pénzügyeileg, akár kapcsolatokban, akár gondolkodásban, stratégiailag. Egész egyszerűen a láthatóságomat sokkal jobban igába tudom állítani az ilyen típusú ügyeknek. A másik, hogy azt látom, hogy az üzletre is nagyon jó hatással van, mert láthatóvá tudom tenni olyan ügyeimet, amire valóban nagyon büszke vagyok, és szerintem tényleg nagyon különlegesek. Ez pozitív hatást gyakorol az üzleti szerepvállalásomra is, hiszen
mindenkinek teljesen világos, hogy nekem mik az értékprioritásaim, mi az értékrendem, mi az, ami számomra fontos.
Ha valaki nagyon meg akar engem keresni, vagy akar hozzám kulcsot találni, akkor nem kell nagy észnek lenni ahhoz, hogy meg tudjon találni az ilyen ügyeken keresztül. Ez egy más típusú értékajánlat, és onnan bármi ki tud alakulni. Sajnálom, hogy ezt még kevesen értik egyelőre.
Nyilván a te szellemi és anyagi erőforrásaid is végesek, hiszen legyen bármekkora a világon egy nagyvállalat, az erőforrásoknak van mindig egy vége.
Ez nagyon nehéz, mert szerintem nagyon fontos, hogy az ember elfogadó legyen. Nekem azt kellett még megtanulnom az elmúlt időszakban, hogy elfogadjak dolgokat, és
ne akarjak mindent megoldani.
Most nyilván mindenki látja, hogy szerepet vállalok alapítványi, támogatási dolgokban is, és ezek láthatóan jelentőségteljesebbek. Ez magával hozza azt, hogy többen megkeresnek azzal, hogy utaljak át pénzt, vagy adjak még, vagy segítsem ki ezzel, vagy segítsem ki azzal, és ott a legtöbb esetben nemet kell mondanom. Ez az elején nagyon rossz érzést váltott ki bennem, hogy nemet kell olyan dolgokra mondanom, amiben látom azt, hogy ha most átutalnék még pénzt, akkor nyilván nekik az jobb lenne. De ha belegondolunk, akkor én egymagam nem tudom rendbe tenni Magyarországnak a helyzetét. Nem tudom azt megcsinálni, hogy holnaptól minden gyerek egészséges legyen. Nem tudom azt megcsinálni, hogy holnaptól minden gyereknek legyen anyukája, apukája. Nem tudom azt megcsinálni, hogy holnaptól minden gyereknek legyen karácsonya. Azt kellett elfogadnom saját magamban, hogy a saját képességeimhez és mértékemhez képest tudjak jelentőségteljesebben adni, és ahogy nőnek az én képességeim, ahhoz képest tudjon folyamatosan növekedni a szerepvállalásom. Ezt most is
erőn és átlagon felül csinálom, ezután is így fogom.
Remélem, hogy mindig nagyobb tud lenni, de meg kell húznom azt a határt, hogy kik azok a szervezetek, mik azok az ügyek, amik mellé valóban oda tudok állni. Nem szeretek félmunkát végezni, ha valamit csinálok, vagy mellé állok, azt rendesen csinálom. Hogyha valaki csak átutal pénzt, nyilván az is segítség, de nekem az nem okoz kapcsolódást, és ha valami nekem nem okoz kapcsolódást, akkor arra könnyebben tudok nemet mondani.
Őszintén szólva csak átutalni, ugyan a pénznek mindig megvan a helye, de alapvetően az fenntarthatatlan, tehát a közös értékteremtés valóban a leadership egyik alapeleme. Beszéltünk az adásról, de a végén kanyarodjunk vissza a kapáshoz, a kapás önmagadnak. Mi a következő tétel a bakancslistádon?
Ez bonyolultabb.
Ez a legnagyobb kihívás, ami elé állítottalak?
Minden egyes sapkámnak vannak komolyabb bakancslistás tételei. Például nem annyira régen került föl a bakancslistára, hogy hogyan tudom generálisabban, jelentőségteljesebben közelebb hozni, jobban megoldani az alapítványi működést és a magánszemélyes támogatói hozzáállást. Ez most sajnos nemigazán ér össze, és megértettem ennek az alapjait, hogy ez miért van így. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt időben, hogy ennek milyen formája lehet, és ebben
megtaláltam egy megoldást, amit most elkezdtünk építeni.
Elkezdtünk erre nagyobb fókuszt helyezni, csapatot összerakni, és bízom abban, hogy a következő néhány évben ebben egy olyan jelentőségteljes mérföldkövet tudunk tenni, ami
Magyarország szinten alapjaiban tudja más perspektívába helyezni az alapítványi támogatásokat,
hogy akik tényleg rendesen és jól működnek, azoknak más lehetőségei legyenek. Ez egy olyan bakancslista, ami mindig mozgatott, mert azt szeretném elérni, hogy
legalább 10 ezer rászoruló gyerekre tudjak hatással lenni.
Talán most jutottam el oda, hogy ez mégis megvalósítható lesz. Ez egy nagy bakancslista.
Némi társadalomkritika is, hogy ez a feladat rád várt.
Nem érzem tehernek, ez is egy jó érzéssel tölt el. Nincs bennem feszkó, nincs bennem semmi, egész egyszerűen mindig rájövök dolgokra, és azokat megpróbálom valahogy kontextusba helyezni és más formában életre hívni, mint amire más eddig még nem gondolt. Bízom benne, hogy fogok tudni olyan jelentőségteljes lépéseket tenni, ami ezt a méltóságteljes dolgot más szintre fogja helyezni.
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
