KŐSZEGI ANDRÁS / onBRANDS
Alapítója, majd közel két évtizedig, egészen pontosan 18 évig voltál ennek az intézménynek, a BKF-nek, Metropolitan Egyetemnek a vezetője. Azt mondják, hogy meglehetősen gyorsan változik a világ, különösen igaz ez a felsőoktatásra, az oktatás és gazdaság viszonyára. Vezetőként hogyan értékeled az elmúlt 18 évet?
DR. VASS LÁSZLÓ
Összességében így visszanézve ez egy fantasztikus történet egy felsőoktatási intézménynek az életében. Hogyha azt veszem, hogy 3 és 5 éves képzési ciklusok vannak, akkor ez még 20 év sincs, még 4 teljes képzési ciklus sincs benne. Ez nagyon-nagyon rövid idő. Ha azt nézzük, hogy milyen forrásokból dolgozik egy felsőoktatási intézmény, akkor meg pláne nagyon rövid idő. 2001-ben elindultunk 261 hallgatóval, most meg ha mindent figyelembe veszünk, már a 7000-ret meghaladja a hallgató létszámunk. Ez egy igen nagy növekedés. De ahogy mondtad, változik minden, akkor főigazgató voltam, aztán a bolognai átalakulás után rektori címet, majd 3 évvel ezelőtt egyetemi címet kaptunk. Pusztán a névbeli megjelenés is azt mutatja, hogy komoly változások voltak. De 18-19 évvel ezelőtt, amikor a Budapesti Kommunikációs Főiskola elindult, akkor a kommunikációt egy felsőoktatási intézmény alap érdeklődési körének bátran bevállalni, akkor ez nagyon meghökkentő volt. Olyan pillanat volt ez, amikor a kommunikáció még nem volt – akkor úgy fogalmaztuk -, fő szak. Tehát nem lehetett csak kommunikáció szakon tanulni, hanem úgymond egy rendes szakon kellett tanulni és ahhoz lehetett hozzá venni társított szakként a kommunikációt. Mi meggyőződéssel vallottuk, hogy ez így nagyon nem jó, mert a dolog nem így néz ki. A kommunikáció egy fő szak, aminek van rengeteg alkalmazási területe, és akkor mi az újságírás, média mellé ugyanolyan erővel raktuk oda az üzleti kommunikációt. Ehhez azonban meg kellett alapítanunk az üzleti kommunikáció főszakot. Ami akkor megint meghökkentést váltott ki, mert ezt nem értették.
A meghökkentés jelentette azt is, hogy lenézték a nagy tudományokhoz, vagy nagyon nagy egyetemekhez képest?
Igen. Volt kiszólások a nagy egyetemekről, hogy újságírócskákat tanítunk. Szoktam mondani, hogy Ady Endre sem volt újságíró, ez így rendben is van, mégis írt újságot. Tehát lenézték, nem tartották nagyon komolynak. A kommunikációt és a kommunikációval kapcsolatos tantárgyakat főleg nyelvészek tanították, a megszűnt a kötelező felsőoktatásból sok nyelvtanár átnyergelt erre a területre, hiszen a nyelv az egy lényeges eleme a kommunikációnak. Nyílván. Valahol volt egy ilyen sandaság benne, hogy az újságírás tanítás az nem felsőoktatás. Mondtuk, hogy szerintünk az is, mert a világban az volt, de nem csak ez, hanem az üzleti kommunikáció is. Az meg micsoda? Ezt még a közgazdászok is kiutálták annak idején, hogy valami bölcsész dolgot akarnak behozni a szent közgazdasági üzleti területre. Négy év múlva már a konkurensek azért küzdöttek, hogy a mi sikeres üzleti kommunikációnk nehogy véletlen bolognai szakká váljon, mert annyira jó volt. Akkor kompromisszumot kellett kötnünk, és megszűnt az üzleti kommunikáció szak. De akkor már tudtuk azt, hogy az üzleti szakokon mindenhol lesz kommunikáció, üzleti kommunikáció oktatás, ami nagyon sokrétű, és amit nagyon fontosnak tartottunk. Aztán a nagy változás az volt, amikor kiderült, hogy a kapacitásaink alapján úgy alakultak, hogy a vizuális kommunikációval kapcsolatos tantárgyak és ismeretanyag már lassan kitesz annyit, amennyit egy vizuális művészeti oktatás jelent. Nem kellett sokat hozzátenni, hogy a média alapú vizuális művészeti oktatást kiegészítsük azokkal a művészeti tárgyakkal is, amivel aztán már művész szakokat is tudtunk indítani. Így jutottunk el a körülbelül mai állapothoz, hogy az akkor kiharcolt kommunikációból ma egy nagyon korszerű, a mai kreatív és innovációra épülő rendszerben meghatározó jelentőségű, komplex terület jött létre, ahol a művészet, az üzlet, a kommunikáció, a társadalom tudományok, a nyelvi dolgok és nagyon sok minden összetalálkozik. Azt gondolom, hogy ez a mostani évtized biztos, hogy erről szól.
Mit akart akkor a felsőoktatás, és mit akar most?
A mi fejlődésünkben van egy nagyon fontos stratégiai elem, ami az eddigi történetünkből is következik. Mi egy magán felsőoktatási intézmény vagyunk, a diákjaink tandíjat fizetnek. Nálunk nincsenek ingyenes állami ösztöndíjas helyek, kivéve nem túl sokat a mesterszakokon. Ez egy elegáns gesztusa az államnak, hogy nekünk ezeket a helyeket adja. De egyébként úgy kell versenyeznünk a magyar felsőoktatásban, hogy nekünk nincs ingyenes állami helyünk az alapszakon, míg másoknak van. A HVG hallgatói és intézményi minőséget kifejezni akaró felsőoktatási rangsorairól azt gondoljuk, hogy a 400 pontos diákok persze nem fognak pénzért tanulni. De az érettségi pontszámok nem mérnek sok olyan kompetenciát, amik a felsőfokú végzettséghez igen fontosak. Úgyhogy ez a mi esetünkben abszolút nem korrekt mutatója az intézmény minőségének. Az viszont sokkal inkább az – és ez a mi utunk -, hogy nagyon szoros kapcsolat van a munkaerőpiaccal, a felhasználókkal.
Midig azt tartjuk szem előtt, hogy hogyan tudunk olyan praktikus ismereteket átadni, ami azonnal ténylegesen használható.
A mutató szám, ami nagyon nagyon jó hír mindannyiunknak, hogy a szakmai gyakorlat idején már a hallgatóink fele állásajánlatot is kap. A végzés után 6 hónappal a diákjainknak a kétharmada tud elhelyezkedni annak a révén, hogy a szakmai gyakorlatos helyeken már megismerkedtek a munkaerő piaccal. A többi nyilván tovább tanul, eltűnik a szemünk elől. Ez egy nagyon-nagyon jó eredmény, én azt mondom, ez egy 100%-os siker. Aki idejön, annak nem ígérünk állást, de lesz neki, ha azt végig csinálja, amit mi a gyakorlati képzésen nyújtunk. A másik pedig, hogy ma már több mint 1000 külföldi diákunk van, ami a mi létszámunkhoz viszonyítva nagyon komoly arány. Ezt dinamikusan növelni akarjuk a következő években.
Vagyis kiléptünk a hazai felsőoktatási piacról a nemzetközi felsőoktatási piacra.
Az első lépéseink jól sikerültek, az intézményünk már 2-3 évvel ezelőtt átállt a kétnyelvűségre. A teljes apparátus tud angolul kommunikálni, tanáraink döntő része tud angolul tanítani. Ez egy olyan erős kapacitásunk, aminek a kiépítésén már túl vagyunk. Igazából ennek a fejlesztése lesz a fontos, hogy jól tudjunk angolul, egyre jobban közelítsük azt a szakmai nyelvtudást, ami a világban mindenhol megvan. És ez egy nagyon erős stratégiai perspektívát jelent.
Említetted, hogy állami, vagy magán intézmény. Itt mindig komoly törésvonalak voltak.
Itt az alapvető probléma, hogy van egy fajta igazságtalanság a hallgatókhoz és a forrásokhoz való hozzáférés tekintetében a hazai felsőoktatási piacon, ha egyáltalán ez piac. Hiszen az állam, mint intézmény fenntartó, hihetetlen erővel rendelkezik. Tehát, ha az állam azt mondja az ő általa fönntartó intézményeknél, hogy megnöveli a forrásokat és infrastruktúrát javít, akkor az egy könnyű mozdulat az adófizetők pénzéből, és megsokszorozhatja az erőforrást. Megtehetné azt, hogy megemeli az oktató bérét a háromszorosára. Megtehetné azt, és akarja is megtenni, hogy a kollégiumi férőhelyek számát megsokszorozza. Az állam egy olyan erő, amivel szemben egy magán intézménynek esélye sincs. Most akkor miért vagyunk? Egyrészt vagyunk azért, mert a jogszabály lehetővé teszi. A felsőoktatás nem állami monopólium. A felsőoktatás területén az állam is szolgáltat, de egyházak és magánszereplők is. Az viszont egy fura helyzet, hogy az állam, a saját intézményének a fenntartója ugyanakkor az egész felsőoktatás szabályozó hatósága. Tehát amikor az állam bemond egy működési szabályt az mindenkire vonatkozik. Eddig még, hogy mondjam, kezelhető kereten belül maradt az esetek nagy részében az, hogy az állam nem élt vissza ezzel a funkcióval. Ha az általános szabályokat a saját intézményéhez igazítaná, a többit természetesen letakarítaná a piacról. De mi nem kapunk állami ösztöndíjas helyeket, miközben ugyanolyan szabályoknak felelünk meg, mint az állami intézmények. Ugyanaz a diák jöhet, de ha idejön, akkor nem kap ösztöndíjas helyet, ha odamegy, akkor kaphat. Ez eleve olyan különbséget hoz létre, aminek elvi indokát én nem tudom megmagyarázni. Ennek nem lehet elvi indoka.
Ettől még a kimenet lehet ugyan olyan jó?
A kimenetnek ugyan olyan jónak kell lenni, sőt jobbnak, hogy érdemes legyen nálunk tanulni.
A középiskolai eredmény pontszámot jelent a felvételinél, tehát az csak a bemeneti mérőszám. Nem biztos, hogy a kimenet garantálható, hogy ennek a felvételi pontszámnak fog megfelelni. Mondhatnám, hogy a tehetség az nagyon sokszínű, nem feltétlenül iskolai, gimnáziumi pontszám.
Ez így van. Ezért azt mondják, akik nagyon szeretik ezeket a pontszámokat, hogy természetesen, hogyha valakinek nagyon magas a pontszáma, az azt jelenti, hogy tehetségesebb, vagy többet tanult. Én azt mondom, hogy többet tanult, valószínűleg bebiflázott sok mindent. Az hogy mennyivel tehetségesebb, abban nem vagyok biztos, mert ha valaki nekem azt mondja, hogy ma az emeltszintű érettségi a tehetséget méri, akkor azzal nagyon szívesen leállok vitatkozni. Az, hogy valaki minden tárgyból emelt szinten nagyot produkált, abban biztos, hogy van valami olyan tanulás módszertani tudás, ami meghaladja a többiekét. Ez valóban egy érték.
De ha valóban megnézzük, hogy mi kell ma a munkaerő piacon, meg a világban, akkor nem az a fajta tanulási módszertani tudás, amivel még jobban meg lehet tanulni egy emelt szintű érettségi tárgyat, hanem sokkal inkább a kreativitás, a tudás alkalmazásának a képessége, az új felé való nyitottság, a kérdésfeltevés képessége.
Egy csomó olyasmi eléggé másfele mutat, mint amerre sajnos a mi oktatási rendszerünk, közoktatási rendszerünk nézeget. Amikor az állami szabályokat és az összes akkreditációs kritériumot mi betartjuk, azt ígérjük, hogy mi is úgy működünk, hogy a kimenetnél nagyon jók tudunk lenni. De hogyan tudunk mi a kimenetnél nagyon jók lenni? Rendkívüli módon odafigyelünk arra, hogy a gyakorlatban mire van szükség, hogy itt legyen a világ és nemzetközi mércén belül legyen az intézmény.
Ez elvezet a gazdaság területéhez, a gazdasági szereplőkhöz. Itt megint egy nagy kérdés, hogy az egyetem, kell-e, hogy a gazdaság kiszolgálója legyen. Vagy a felsőoktatás az egy olyan önálló és szent entitás, akinek a gazdaság mondja meg, hogy mit tanítsanak. Amire nekik közvetlenül szükségük van, azt tanítsák meg ők a saját pénzükön a munkavállalóiknak.
Itt vannak szintek, a közvetlen ismeret, ami az adott munkakörhöz kötődik. Ezt nem tudjuk tanítani, már csak azért sem, mert ha elkezdjük tanítani, és a hallgató három év múlva végez, fogalmunk sincs, hogy három év múlva annak a munkakörnek mik lesznek az elemei. Viszont meg kell tanítanunk egy olyanfajta ismeretalapot és bázist, amivel a diák arra készül föl, hogy amikor odaér a konkrét helyre, akkor azt megfelelően tudja érzékelni, értékelni. Ma pedig azt mondjuk, az a biztos, hogy a pályafutása során nyolcszor, kilencszer új munkakörben lesz és mást kell majd produkálnia. Egyre élesebb, hogy nem elég egy végzettség, egy tudás, mert ezek változnak. Mi nem a konkrét munkakörre képzünk. Az lehet, hogy egy nagy tudományegyetemen a diákok komoly hányada alapkutatásba fog menni kutatóként. Van egy ilyen irány. Őket kevésbé érdeklik az alkalmazások és kevésbé érdeklik azok a praktikusabb tudományok, amit a felsőoktatás más területein csinálnak. Mi a szakjainkon olyan irányba megyünk, amelyik arra kíváncsi, azt akarja megmutatni, és abba viszi be a diákot, hogy azon a szakterületen mik a gyakorlati alkalmazási területek. Valakit nem a gyakorlati alkalmazás érdekel, hanem az alapkutatás, az adott területnek a hosszú távú fejlődési trendjei és hogy milyen új dolgok vannak. Ez egy alapvetően kutatói készség, képesség, természetesen csinálunk ilyet is, de nekünk nem ezen van a hangsúly. Nekünk a hangsúly azon van, hogy az adott diákból mit tudunk kihozni, hogyha ő egy terület iránt érdeklődik.
És nagyon sok mindent tanulunk mi is a diákoktól. Ők nagyon sokszor előrébb járnak egy csomó dologban, úgyhogy ez egy együttműködés is. Mi így képzeljük ezt el.
Mi a mi felsőoktatási koncepciónk? Az, hogy közel lenni a gyakorlathoz és közel lenni a diákhoz, aki egy partner abban, hogy egy kicsit megnyílik nekünk, mi közben provokáljuk, nyilván, hogy lássuk, hogy hogyan és mire képes. Természetesen közben a tanárainkat is fejleszteni kell, hogy ők is képesek legyenek erre, hiszen most a generációk között elképesztő különbségek vannak. Borzasztó nehéz pedagógiai szituációkban különböző generációkat összeereszteni, hogy abból valami jó jöjjön ki. De hát ez a dolgunk, hogy ezt csináljunk.
Ezeket a generációs különbségeket a gyakorlatban hogyan tudjátok áthidalni? Te, mint rektor bemész 18-20 évesekhez órát tartani, nem lehet mindent annak alárendelni, hogy mit akarnak az itt tanulók a pénzükért.
Természetesen ők azt nem diktálják, hogy mit csináljunk. Ők a pénzükért azt kapják, hogy sokat dolgozhatnak és részt vehetnek olyan aktivitásokban, ami aztán a hasznukra válik. Nyilván az együttműködésben ők maguk is adnak nekünk sok ötletet, hogy mit csinálhatnánk, erre azért odafigyelünk. Nekik még azért hiányzik az a kompetenciájuk, hogy oktatók és oktatási irányítók legyenek. Ami izgalmas, nagyon erősen érzékelem, hogy az oktatóinknak az átlag életkora megy lefele. Miközben a felsőoktatásban nagyon sok helyen az a probléma – és ez nekünk sem egyszerű dolog -, hogy az idősebb generációk mennek ki a felsőoktatásból. Az államiban 65 év fölött ki kell menni. Az akkreditációs követelmények előírják a minősített oktatók jelenlétét, de a tudományos minősített oktatók száma azért nem végtelen. Ez azt jelenti, hogy nem könnyű egy programot akkreditáltatni, hogy meglegyen a megfelelő számú tudós pecséttel rendelkező oktató. Viszont, ha az idősebb generáció van az intézményben, akkor feszül ez a generációs különbség. Mi próbáljuk azt a sávot eltalálni, hogy legyenek tudományos végzettségű fiataljaink, és érződik is, hogy összességében mintha az átlagéletkor egy kicsit menne lefele, mert így adódik az oktatási folyamatból. Akik megmaradtak, idősebb oktatók, azok kivétel nélkül, azt hiszem, hogy elég nyitott személyiségek. Nem az a begyöpösödött fajta, nem az, aki tekintélyből nyomja, hanem aki a diákokkal szorosan együttműködik.
Kreatív és innovatív módon nagyon komolyan kell dolgozni az oktatási megoldásokon, módszereken, gyakorlaton.
Most átállunk egy portfólió alapú működési módra a diákokkal az oktatásban. Együtt rakják össze mindenkor az eredményeket, együtt nevezik meg az újabb és újabb kompetenciákat, amit be tudnak építeni a portfólióba. Együtt tudják kialakítani, hogy hogyan tudja a diák gazdagítani a portfólióját akkor, amikor kikerül majd a munkahelyre és ott be kell mutatnia, prezentálnia kell, hogy mit tud. Ebben a tanáraink nagyon sok fantáziát láttak, és már egy éve erősen képezik őket erre a gyakorlati működésmódra. Nagyon izgalmas. Nagyon jó megoldások születnek és ennek során nagyon komplex projekteket látunk. Különböző szakos diákok és különböző szakos tanárok működnek együtt, hogy a portfóliókat gazdagítsák. Vannak erre lehetőségek. Ezek rendkívül hasznosak, és nagyon jók a visszajelzések a hallgatók és a munkaerő piac szereplői részéről is.
A hallgatókról beszélünk és a közoktatásban szokták feszegetni – nevezzük esélyegyenlőségnek -, hogy a diákok lehetőségei, a teljesítményük hogyan alakul annak függvényében, hogy honnan származnak, milyenek az anyagi lehetőségeik. Ez Magyarországon belül egy kérdés. És persze kérdés, hogy valaki itt végez, Nyugat-Európában, vagy az Egyesült Államokban. Mit gondolsz erről, mennyire látható, vagy mennyire van meg itt is ez a fajta gap?
A mi költségtérítési szintünk meghatározott és ebben azért mi mindenképpen a fölső harmadban vagyunk, tehát azt mondhatnám, hogy egyáltalán nem olcsó az egyetemünk. Ez egy szűrő. Ez azt jelenti, hogy a diákok szociális hátterében ott kell lenni egy olyan erőnek, ami ezt tudja produkálni. Látjuk, hogy nagyon sok diákunknak fontos, hogy tanulás közben dolgozzon, nem azért, mert drága lenne a romkocsma negyed, hanem mert egyszerűen a megélhetésért szüksége van rá. Viszont nagyon sok esetben igaz, hogy akik a megélhetésért dolgoznak, azok igényesebbek az oktatási folyamatban, tehát onnan többet akarnak kivenni. Hogyha valakinek nagyon sok pénze van, és nincsen nagyon ráutalva, az inkább azt gondolja, gondolhatja, hogy pénzért majd kap egy oklevelet, de nem kap. Viszont hogyha úgy merül fel a kérdés, hogy a tehetségekkel mi van, akkor azt mondhatom,
attól, hogy valaki gazdag gyerek, egyáltalán nem biztos, hogy tehetségtelen, vagy attól, hogy szegény gyerek és küzd, nem biztos, hogy nagyon tehetséges. Mi ezeket nagyon nagyon figyeljük.
Nem rendelkezem erre vonatkozóan pontos statisztikákkal. Nem ismerjük a diákok szüleinek az anyagi helyzetét, ilyen kérdéseket nem teszünk föl. De azt érzékelem, hogy ez egy erős szelekció. Tehát van egy erős szociális szelekció, és aki nincs otthonról anyagilag eléggé eleresztve, nincs ilyen háttere, az bizony nem tud úgy előre menni és nincsenek olyan lehetőségei, mint akinek van. Nekem van egy fix ideám, bíztatok mindenkit, és ez nem kivitelezhetetlen a kevésbé tehetős diákok esetében sem, hogy el kell menni fél évre külföldre tanulni. Tessék elmenni az országból, több helyen ingyen van a felsőoktatás, nyilván a megélhetés nem olyan kevés, de ezekben az országokban az esetek egy részében ugyan az a pénz, ami itthon van, az elég lehet a megélhetésre, és akik egy ilyenen átmentek, azoknak sokuknak jelentős mértékben megnő a magabiztossága. Itthon persze a szakmai gyakorlatoknak lehet egy ilyen fajta funkciója. Az utóbbi időben én azt érzékelem, hogy befagytak, vagy növekedtek a társadalmi különbségek, az esélyegyenlőtlenség szerintem rosszabb lett.
Az iskola ezeket az esélyegyenlőtlenségeket átörökíti? Vagy inkább kiegyenlítődhetnek az itt megszerzett tudás által?
A probléma az, hogy tudtuk már ezt 10 évvel, meg 15 évvel ezelőtt is, hogy amire a felsőoktatásba beérnek, addigra ezek a különbségek már elvégzik a ronda munkát. Ráadásul nagyon erősen kötődnek a szociális különbségek a területi különbségekhez. Város, vidék, falu, Kelet Magyarország, tehát vannak nagyon erős szociális lejtők, és akkor, ha valaki onnan való, akkor halmozottan hátrányos helyzetben van. Most ezeket a különbségeket úgy érzékelem, hogy az iskolarendszerünk – most a közoktatásról beszélek -, a gimnázium végéig, vagy a szakközépiskola végéig nem tudja kezelni.
Sokkal komolyabban kellene a különbségek ellen dolgozni.
Ugye nálunk különböző minőségűek az iskolák. A szülők szeretnék jobb iskolákba vinni a gyerekeket. De vannak olyan nagy területek, ahol nincsenek olyan jó iskolák. Messze meg nem tudják vinni a gyereket. Itt már eleve betáplálódik egy olyan különbség, ami később már nagyon nehezen ledolgozható. Amivel a felsőoktatásban találkozunk az az, hogy a diákok szeretnének minél nagyobb városban és főleg Budapesten tanulni. A vidéki nagy egyetemeken panaszkodnak erről, hogy ők ugyan olyan jók, mint a budapestiek, de hát az nem Budapest. Ez az országunkban még mindig nagyon komoly hátrányos helyzetet fokozó dolog, hogy Budapestnek és a nagyvárosoknak óriási előnyei vannak. Ebben mi annyit tudunk tenni, hogy a diákjaink számára igyekszünk biztosítani jövedelemszerzési lehetőséget és hát így saját magukra bízni azt, hogy a hátrányos helyzetüket ledolgozzák. Nekünk arra nincsenek forrásaink, hogy szociális támogatásokat nyújtsunk.
Budapest még nem London és nem New York.
Még nem. De sok szempontból itt mégis csak több a lehetőség, mint vidéken. Annyira nincs tradíciója a diákok dolgoztatásának, mint Londonban vagy New Yorkban, de úgy látom, hogy a mi diákjaink közül folyamatosan nagyon sokan, részben szakmai jellegű dolgot, vagy hagyományos diákmunka jellegű dolgot végeznek, tudnak hozzá keresni, hogy egy kicsit jobb legyen a megélhetésük.
Az elmúlt 18 évben vezetőként a sikerek mellett nyilván voltak kudarcaid is.
Hogyan ne lenne. Látványos kudarcot ugyan nem engedhettünk meg magunknak, mert annyira nem vagyunk nagyok.
Nem arról beszélek, hogy bedőlt a főiskola vagy az egyetem, hanem neked személyesen nyilván voltak olyan vízióid, amik nem úgy alakultak.
Személyesen persze sok mindenre lehet gondolni. Az, hogy az én vezetésemmel, ez nagyon jól hangzik, igazából ez az intézmény nagyon erősen csapatmunka. Itt óriási szerepe van a tulajdonosi körnek. Az induláskor is, menet közben a fő tulajdonosváltáskor is, ugye most már nemzetközi befektetői csoport a tulajdonosunk, most ez megint egy másfajta magatartás. Nálunk az első pillanattól kezdve a tulajdonosnak a közvetlen képviselője a működtetésben a vezérigazgató, ma is így hívjuk, olyan, mint az állami intézményekben a kancellár. Az én együttműködésem a vezérigazgatóval soha nem volt probléma. Nyilván ebben az én együttműködési készségem is benne van, de benne van, hogy a tulajdonos olyan légkört teremtett, amiben világos volt, hogy egy hajóban megyünk és az érdekeket így irányította. Most ehhez képest nekem milyen problémám van?
Nekem igazából a problémáim nem az intézményen belül voltak, hanem az intézmény meg a külső világ között.
A problémáim, amik bizonyos időszakokban egészen megviseltek, például az akkreditáció. Az, hogy milyen játékszabályok szerint, tehát valóságosan és formálisan milyen játékszabályok szerint működött a felsőoktatási akkreditáció. Nekem ezzel kapcsolatban nagyon gyakran más nézőpontom volt, mint más intézményeknek. Azt gondolom, hogy még a mai napig is ez egy nagyon erősen érdek befolyásolt folyamat. És ebből az egyik érdek csak az, hogy az állam, intézményfenntartói szerepéből adódóan elvárásokat támaszt, főleg az intézményi működés, vagy működtetési ügyekkel kapcsolatban, vagy esetleg személyi kérdésekkel kapcsolatban. Nekem az borzasztó kellemetlen volt, amikor nekünk szakmailag hetvenszer többet kellett letenni az asztalra, mint az ugyanabban a szakterületben lévő nagy állami intézményeknek, akik csípőből osztották az észt a hatalmi pozíciókat maguknak megtartva az akkreditációs folyamatban.
Borzasztó keményen bántak velünk.
Ami oda is vezetett, hogy mi nem mehettünk azokba az irányokba szabadon, ami nekünk kézenfekvő volt, azokért rettenetesen meg kellett küzdeni, miközben ők meg szabadon repkedtek úgy, ahogy akartak. Úgy, hogy mindent nekünk kellett előteremteni. A mai magyar állami felsőoktatás 20-25% kapacitásfelleggel rendelkezik, amivel nem is tud mit kezdeni. Nekünk meg állandóan új kapacitásokra van szükségünk és ennek a lehetőségét nagyon nem egyszerű megteremteni. Nekünk keményen pénzbe kerül és nem kapunk az államtól semmiféle lélegeztetőkészüléket, ha valami problémánk van. Tehát ezzel nekem nagyon sok problémám volt. A másik küzdelem mindenhol, itt bent is, az a meglévő sokféle erőforrás, kreativitás és innováció maximális kihasználása az intézményen belül. Ezeket még mindig nem tudjuk olyan módon kihasználni, amennyire lehetne.
Magyarországon a nyitottság, az együttműködési készség, ez nem egy nagyon megszokott dolog.
És ilyen szempontból hiába van nálunk jobb hangulat az intézményben, mint az átlag, még mindig nem tartom erősnek, és rengeteget várok attól, hogy mikor lesz már még láthatóbb az, hogy a művészképzés itt belül van. Ahogyan mi kinézünk, ahogy a mi környezeti kultúránk működhet, ahogyan itt a művész meg a nem művész hallgató együtt élhet és gazdagíthatja egymás élményeit. Ebben nagy tartalékokat látok. Ilyen szempontból a külföldi diákok megjelenése is egy jó kis provokáció, mert ők aztán tényleg máshonnan jönnek, nem tudják, hogy itt mik a szokások, és nagyon sokszor természetesen tesznek föl olyan kérdéseket, ami nekünk meg a szívünkbe vág, hogy miért nem vagyunk még jobbak. Természetesen azok leszünk. De ami kudarcos volt például, hogy bementünk az egészségügyi képzés területére, mert egészségügyi menedzserképzésben volt tapasztalatunk. Mivel itthon nem fogadtak be bennünket, élve a magyar szabályok lehetőségével, külföldön akkreditáltunk. Német akkreditációval, ápoló képzést, nagyon jól együttműködve a német akkreditációs szervezettel, akik közben kiképeztek minket minden olyanban, amit esetleg nem tudtunk. Itthon viszont mi pénzért nem tudtunk képezni a magyar egészségügy számára, mert senki nem fog fizetni azért, hogy ápoló legyen, miközben mindenhol kell az ápoló. Ha itt természetesebben fogadna be bennünket a rendszer, és alapszakon is kaphatnánk ösztöndíjas helyeket, akkor segíteni tudnánk, közre tudnánk működni egy munkaerő piaci problémának a megoldásában, de erről szó sincs. Úgyhogy például most jegeltük ezt a területet, miközben bizonyos kapacitásokat kiépítettünk. Tehát én ezt kudarcnak tartom, mert ezt most akkor kidobtuk az ablakon. Elég sok energiát fordítottunk rá, tudjuk azt, hogy társadalmilag hasznos lenne, de ebben a környezetben ezt így nem tudtuk érvényesíteni.
A rektori életed után nyilván táplálkozol a kudarcokból és a sikerekből is, leginkább az elért eredményekből, de egy vezetőhöz hozzátartozik az is, hogy megszenvedjen.
Abszolút.
Mi a terved 18 évi, egy intézményi vezetés után azon túl, hogy terelgeted továbbra is az unokáidat? Merre tovább? Hátradőlsz, kifújod magad és egészen más területek felé mész?
A mi esetünkben, magánintézmény esetében a rektori pozícióban nincs olyan ciklus korlát, mint az államinál, hogy két ciklus után már nem nem folytatható. Nálunk a tulajdonos terjeszti föl azt, akit akar. Ebben általában nem szoktak keresztbe tenni, ha csak valami alkalmatlan felterjesztés nincsen. Engem a tulajdonosok felterjesztettek ilyen sokszor, és azért 18 év nagyon sok. Aki felsőoktatási vezetésben dolgozik, tudja, hogy azért 5-6 év nagyon kicsavarja az embert. De nem lehet ebből elmenni, pihenni, akkor ez nem olyan egyszerű. Az első pont, hogy én örömmel hátradőlnék, és egy kicsit szusszannék. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy nagyon jól sikerült itt megoldani az őrségváltást. A tulajdonos már felterjesztette az utódomat. Bachmann Bálint professzor úr, aki a pécsi egyetemen a mérnökinformatikai karnak a dékánja volt, Bachman családnak a sarja és örököse, ő, aki vezeti Pécsett az édesapja által megalapított építészi doktori iskolát. Őt a belsőépítész szakunknak a létesítése kapcsán ismertük meg. Nagyon jó együttműködésben úgy alakult a történet, hogy ő elvállalta és eljön hozzánk, már most általános rektorhelyettesként itt van a szervezetben, tanulja az egyetemünket. Sok mindent nem kell tanulni, hiszen, mint nagy egyetemi dékán, mindent tud a magyar felsőoktatásról és intézményműködtetésről, és nálam jóval fiatalabb. Egyetemi tanár, komoly nemzetközi tapasztalatokkal, amerikai, kínai oktatási tapasztalatokkal, szakmai kapcsolatokkal. Azt mondhatom, hogy ez egy nagyon jó sansza az intézményünknek is, hogy egy ilyen váltás van. Az új rektor garancia arra, hogy itt egy csomó dolog fog működni. Ez nekem nagyon megnyugtató, nagyon jó kapcsolatban vagyunk, úgyhogy én ilyen szempontból nyugodtan hátradőlök. A másik, hogy az én kutatási területem (kormányzás, közigazgatás, közpolitika, lobbizás) csak nagyon rövid ideig tudott itt az intézményben működni. Mielőtt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem létrejött, volt közszolgálati alapszakunk, én voltam a vezetője, de az egyetem elindulásával ez a szak megszűnt. Együtt dolgozunk projekteken a Közszolgálati Egyetemmel, az akkori kapacitásnak egy részét még tudjuk használni. Viszont én örömmel megyek vissza egy kicsit a területre. Ez azt jelenti, hogy maradok oktatóként az egyetemen. Itt angol nyelvű tantárgyakat szeretnék tanítani az egyre növekvő létszámú külföldi hallgatóinknak. Közben kaptam egy nagyon megtisztelő lehetőséget. A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemnek a politikatudományi, kommunikációs és közigazgatási karán én már tanítok 8 éve a kommunikáció és politikatudományi képzésben érdekérvényesítés, lobbizási témákat. A közigazgatási szakon egy évvel ezelőtt akkreditáltak egy magyar nyelvű közigazgatási mesterszakot, ahova az ottani dékán engem meghívott, hogy vegyek részt az alaptárgyak tanításában. Ráadásul olyan elegánsan, hogy amihez nekem kedvem van. Kicsit kipihenem magam, nem kell kiköltöznöm, tömbösített formában tudom tanítani. Ez nekem szakmailag egy nagyon érdekes kihívás. Tehát a román közigazgatásban dolgozó magyarokat képezni nagyon szép küldetés, és személyesen is egy nagy elismerés. Ilyen értelemben a szakmai érdeklődésem az teljesen le lesz kötve.
Egyébként pedig szeretnék jóval lazábban, lazább munkabeosztással sok mindent csinálni.
Meg is állapodtunk itt az egyetemen, hogy egyrészt az itteni külföldi hallgatóinkkal való foglalkozásban és a nemzetközi kapcsolatok gondozásában szívesen részt veszek.
A kötött, szigorúan vett kötöttségekből egy kicsit kilépve, nemcsak hasznosan, hanem talán még kreatívabban is tudsz működni.
Igen, ilyen értelemben a személyes alkotó munkámnak nagyobb tere lesz. Az intézménynél mégis csak a fő tudás az volt, hogy az intézményt egybe rakni, koordinálni, közvetíteni, ebben volt a művészet. Most remélem, hogy nekem kevesebbet kell koordinálni és sokkal többet gondolkodhatok az én agyrémeimnek a megvalósításán.
Akkor a lényeg, hogy maradsz a felsőoktatásban.
Igen, nincs vége még a szakmailag aktív történetnek. Ezt én szívesen is teszem, azt gondolom, hogy ezt még hasznosan tudom csinálni.
Nagyon figyelem azt, hogy az említett generációs különbségek engem hogy érintenek.
Nagyon komolyan megfogadtam magamnak, hogy abban a pillanatban, amikor már nem vagyok képes elegánsan kezeli a generációs távolságot, akkor hátralépek. Nem szeretnék a fiatalokkal olyan helyzetbe kerülni, hogy ne értsük meg egymást.
( onBRANDS – Kőszegi András )
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
