Igen, tudom: Louis Hay és sokan mások… Aki színpadon van, annak kötelező… A spiritualitás és a fizikai lét összecsapnak… Elfogadom, nem fogadom el az öregedést… Visszafessük a sárguló leveleket vagy ne? Miért ne tűnjek fiatalabbnak, ha lehet? Csak 10 egység, senki nem veszi észre. Talán nincs mellékhatása. A külsőnk a mindenünk…
Menjünk vissza az időben: jó 10!! évvel ezelőtt otthon voltam épp és a Liszt Ferenc téren összetalálkoztam egy rég látott hölgy ismerősömmel, akit biztosan csupán a jó szándék vezérelt, amikor felhívta a figyelmem, hogy
a homlokomon van egy vízszintes barázda.
Mire elköszöntünk, a kezemben volt egy plasztikai sebész névjegye. Talán 20 lépést tehettem, azonnal egy visszapillantó tükörben tanulmányoztam a ráncom. 33!!! éves voltam, és pillanatnyilag teljesen frusztrált. Valószínűleg totál elvette ez a komment az amúgy is kevés önbizalmam (igen csak kívülről tűntem magabiztosnak sok sok éven át) mert hamarosan, finom tűszúrásokat éreztem ropogni a bőröm alatt. Pár nap múlva pedig kisimúlva ébredtem még két óra alvás után is…
Igen: Clostridium Botulinum alias Botox. Nagyon élveztem. Ha a homlokomon eltűntek a vízszintes, csodálkozó szigorú ráncok, akkor már a szemem környékén is kéne valamit tenni, hogy “szép, fiatal legyek újra és egyensúlyban legyen az arcom.”
Hát persze! Az eredmény magáért beszélt. Simább lettem, de néha nem láttam magam viszont a fotókon. Elmúlt a huncut mosolyom, de legalább nem voltam ráncos. (Valaki más küszködött épp az elemekkel, talán nem is én voltam.)
Amikor éreztem, hónapok múlva, hogy múlik az izombénító hatása, már éjszaka arra ébredtem álmomból: “Te jó ég!!! Újra mozog a homlokom, széthúzódik a szemem nevetéskor (ismerős??:), új időpontra van szükségem!”
PÁNIK!! Épp utazom, az orvos meg nem jön vissza szabiról, akkor menni KELL másik plasztikai központba.
Központi kérdés lett, beette magát az életembe a botox. Épp úgy, mint az alkohol vagy a drogok, kinek mi… Az új doktor, aki még nem látott soha, persze rögtön megemelte magától, kérdezés nélkül a “finom adagomat” (még csupán harminc x éves voltam, talán indokolatlan a “full homlok és full szem” bénításra, de mégis mire felocsúdtam, megkaptam. Persze jó ára is van ám… és a kibicnek semmi sem drága.
Nem beszélve az érzésről, amivel ébredtem 6-8 nap múlva, mint egy hímzőrámával kimerevített lárva!! A szememet alig bírtam lecsukni relaxálni. Jaaaaj. A meditációmról ne is beszéljünk… Tudtam, hogy nagy a baj! Belül feszített a düh, hogy mások használjak az arcomat, mindent a pénz mozgat…de
az öregedéstől való félelem, a társadalomnak való megfelelés mégis uralkodtak rajtam.
“I was hooked.” Totálisan eladtam magam a plasztikai ipar ördögszekerének és a lelkemet az időnek. “Olcsó deal.” Minden csak napok, hetek, órák kérdése. És eljön az idő, amikor már nem csak botoxra van szükség, hanem fillerekre, savakra, itt pici vágásra, ki-, be-, felhúzásra.
Szerencsémre egy új kozmetikai központ, nagyvonalúan felajánlott egy ingyenes konzultációt itt az USA-ban és egy nagyszerű doktor felvázolta (4 évvel ezelőtt), hogy milyen műtétekre, beavatkozásokra lesz majd szükségem (hogy megint SZÉP legyek!!) 3-5 év múlva.
Ez betalált! Felébresztette Csipkerózsikát! Végre… A kocsiban tértem magamhoz. Elkezdtem nagyon nevetni. Még 40 éves sem voltam és valaki ilyen olyan felvarrást, feltöltést ajánlott, hogy SZÉP és kívánatos legyek. Annyira nevettem, hogy sírva fakadtam. Láttam magam kifordult ajkakkal és nyitott szemekkel aludni.
Rájöttem, hogy irtóra bűzlik a világunk és mennyire félünk, kisebbségi érzéssel telve, bizonytalanul élünk, mi nők.
Eszembe tódultak a Mesterem szavai: “Ahol a nő ingatag, ott bizonytalan lábakon áll maga a család is.”
Márpedig én tudtam, hogy családot akarok és azt is, hogy szilárd lábakon állok. Akkor és ott elhatároztam, hogy “NO MORE Botulinum”, vissza akarom kapni a teljes mosolyom és csak annak mondjuk ki az IGENT, aki a szarkalábakat is elfogadja, sőt szeret engem bennük. Hisz valljuk be, megdolgoztam mindért!
A házasság után jött a gyermekáldásra várás és teljesen természetesen még a szoláriumról is lemondtam. Szőkére már régóta nem festettem a hajam, csupán blans nélküli melír csíkok kerültek a fejemre. Ennyit lehet. Bár a várandósság alatt ezt is messze elkerültem. A 9 hónap, természetes és húsmentes ételekkel, sok finom friss gyümölcslével, teákkal, sok vízzel és meditációval telt. Igazán ébresztő időszak volt, sok sok hajnali üléssel. A sötétben. Én és a Teremtőm, no meg a Teremtődő.
Aztán megérkezett egészséges CSODA Raine és a felhőtlen boldogság vele együtt.
Nemhogy a Botox, de semmi sem hiányzik.
Szoláriumra sincs szükségem és ma már tudom, hogy sosem volt! Ahogyan botoxra sem. A szépség belőlem jön, de most hogy végre látom (hogy belőlem jött Raine) el is hiszem! Az idővel már nem hadakszom, hisz sziszifuszi tevékenység lenne. A testem, a tér és idő martaléka lehet, a lelkem; soha. Ha a test rabja vagyok és az idővel kívanok vitázni, nem lesz energiám, sem időm élvezni a fiamat es az “új” boldog lényemet. Ezt a csodás teljességet, ami csillog a saját szememben. Az új ént, aki ha belenéz a tükörbe, bizonyos ringatós éjszakák után, ugyan látja a sötét karikát a szeme alatt, a picit jobban széthúzódó szarkákat, de mögötte ott a prana, a hatalmas és végtelen erő, kitartás, elköteleződés, szeretet és öröm!
Hogy itt vagyok… gondoskodhatok… szerethetek, szabadon.
Átadhatom mindazt, amit megtanultam, sok fájdalom közepette megtapasztaltam. És el akarom mondani a körülöttem lévő hölgyeknek, családtagoknak és barátoknak, hogy sugárzóan szépek, nem a ráncaik ellenére, hanem azokkal együtt és még sokkal igazibbak általuk, mert minden benne van a ráncokban: az aggodalom, túlélés, gyönyör, gyász, fájdalom, nevetés, amit a gyermekeikkel éltek át, a gondoskodás, félelmek… Minden, ami ebben az inkarnációban történt. Amiktől emelkedtek Isteni és Istennői szintekre. Csak csukjátok be a szemeteket és érezzétek meg ezt az elemi erőt. A nőt, mint Teremtőt, Önmagadat, akinek a szíve a hátországa. Lefogadom, hogy a ráncokat egyikőtök sem fogja érezni, mert nem ott van a fókusz. A tükör meg úgyis hamis. És amikor valaki felhívja a figyelmed a ráncaidra, tudd hogy maga is az idővel fut versenyt. Áldd meg!
(Agi Tengerdy Krauser – Bir Akal Kaur)