KŐSZEGI ANDRÁS
Elképzeltelek kislányként, amint arról álmodozol, hogy mi lesz belőled, ha nagy leszel. Sokan hercegnőnek vagy anyukának képzelik magukat, de hogy hulladékkal akarjanak foglalkozni, azt nehezen tudom a kislányos vágyak és álmok közé helyezni.
A Menedzserszövetség és a Linde Gáz Magyarország közös Év Menedzsere a Környezettudatos Gazdaságért Különdíj kitüntetettje:
SIMON ANITA
Nyilván nem a hulladék volt ilyen szempontból a vágyam. Apukám állandóan úton volt, ezért a családban teljesen természetes volt, hogy egyszer csak megérkezett Ukrajnából vagy Olaszországból. A faluban, ahol felnőttem, nekem volt először például Casucci farmerem, ami miatt nagyon menőnek számítottam. Mindig azt gondoltam, hogy ha valaki visszatér egy idegen világból és ajándékot hoz nekem, azzal az utazás élménye kicsit az enyém is lesz. Így a kislánykori éveim az utazásról és az elvágyódásról szóltak. Mindig úgy gondoltam, hogy egy nagyobb városban érezném magam igazán jól.
Melyik faluban nőttél fel?
Bábolnán nőttem fel. Amikor érettségi után elkezdtem dolgozni, tíz évnyi utazás következett az életemben, mert a mezőgazdasági kombinát, ahol munkát kaptam éppen átalakulóban volt, a szocializmusból érkezett bele a rendszerváltásba. Mi akkor már a gimiben az orosz mellett tanultunk angolt, sőt én még olaszt is. Akkoriban akármilyen szintű nyelvismeretünk is volt, az gyakorlatilag teljesen profitra váltható értéknek számított. A külkerirodán kezdtem el dolgozni, ahol szinte nem volt olyan hónap, amikor ne utaztunk volna. A helyi ménesbirtok a Shagya-arab lótenyésztés egyik fellegvára volt, abban az időben rengeteg nemzetközi vásáron vettünk részt. Dubajtól kezdve Németországig mindenhova szállítottunk és kiállításokra is sűrűn mentünk. Az első tolmácsolásom például nagyon izgalmas volt, mert a mesterséges megtermékenyítésről szólt. Amikor a bábolnai életemet befejeztem, akkor jött a környezetipar.
Elvágyódtál a falusi világból. Utólag hogyan értékeled az ott töltött időt?
Nagyon sok mindenre megtanított. Szegény családból származom, ezért minden nyáron dolgoztam valamit, hol kukoricát címereztem, hol szőlőt kacsoltam, de tojásválogatóban is megfordultam. Az a pár hét összeszorított foggal mindig abban erősített meg, hogy többet olvassak és tanuljak, de
megtanított a kemény munkára is.
A szüleim mindig is úgy dolgoztak, azt mutatták nekünk gyerekeknek – hárman vagyunk testvérek –, hogy ha dolgozol, akkor előre tudsz jutni. Mindegyikünknek megadták a lehetőséget, hogy valameddig eljussunk úgy, hogy a család támogat, utána viszont muszáj volt magunknak gondoskodnunk például a továbbtanulásról. Ez a mai életemben is újra és újra visszaköszön. Sokat gondolok arra, hogy akármilyen vezető is vagy, mindig tudnod kell, hogy honnan jöttél, és mik azok az értékek, amiket kaptál. Az én munkám olyan, hogy fizikai állománnyal, tehát kékgallérosokkal, de fehérgallérosokkal is dolgozom, és mindenkinek ugyanúgy el kell mondanom az üzemben, hogy milyen sztenderdek szerint kell dolgozniuk. Rendre átgondolom, hogy mindenkivel ugyanúgy, ugyanolyan kedvesen és értékességet közvetítve beszéljek. Ha van a fejedben egy elváráslista azzal kapcsolatban, hogy holnap mit szeretnél megvalósítani, vagy mi az, ami előtted van, és azt hogyan csinálod meg, akkor azt sokkal könnyebben meg tudod ugrani. Visszanézni nem szeretek, mert szerintem
nem hátra kell nézegetni, hanem előre.
Mindezzel azt akarom mondani, hogy ami bennünk van és a genetikánkból jön vagy ami a gyökerünk, az mindig felburjánzik valahol a lelkünkben.
Ez így van. Mi abban nőttünk fel, hogy keményen kell dolgozni, és a munkának értéke van. Az újabb generációnál ezt hogyan tapasztalod egy ilyen nehéz iparágban?
Azt látom, hogy a kékgalléros munkavállalót másként kell megfogni. Nekem személy szerint az a feladatom, hogy olyan munkakörülményeket teremtsek a vállalatunk keretrendszerén belül, ahová érdemes bejönni. Legyen tiszta technológia, rendezett körülmények és biztonság a munkahelyen. Legyen továbbá egyértelmű az elvárás, tudja a dolgozó, hogy amikor egy adott nap reggel bejön, akkor mire vállalkozik, az meddig tart, hogyan fogja elvégezni és ehhez legyenek is meg a megfelelő eszközei. Ez az én értékteremtésem, a hitvallásom. Amikor munkatársakat kell felvennünk, akkor két fő szempontot veszünk figyelembe; egyrészt
mindig keressük azokat a kollegákat, akik pozitív energiát hoznak, ez kortól és nemtől független.
Másrészt
a fiatalabb generáció teljesen másként szeretne dolgozni.
A fehérgallérost ma már nem a kemény munka érdekli, hanem az, hogy van-e a vállalatnak és a vezetőnek víziója. Ha van egy erős víziód, – amiről azt gondolom, hogy nekem van, és ezt jól át tudom adni –, és ehhez tudnak kapcsolódni, akkor az már vonzó a számukra. Van egy 25 éves lányom, akin pontosan látom, hogy bár fontos számára az anyagi biztonság – hiszen ők már pénzért tanultak, más az indíttatásuk és máshonnan indulnak az egyetem után –, viszont csak az izgalmas munka érdekli. Ami egysíkú, ami nem hoz perspektívát, amiben nem látja, hogy két év múlva hogyan megy előre, az ezt a generációt egyáltalán nem érdekli.
Mi tudunk ilyen víziót mutatni, és ezt el is tudjuk nekik magyarázni.
Ezen túl pedig a munkakörülményeket tesszük olyanná, hogy megadhassuk nekik a flexibilitást. Nagyon érdekes, de ez ma egy nagyon fontos elvárás egy munkahelyen. Vagy az, hogy milyen fenntarthatósági programjai vannak egy energetikai nagyvállalatnak, hogy a biciklivel való munkába járást hogyan értelmezzük és mérjük-e, mennyi CO2-t takarítunk meg ezzel, illetve készítünk-e valamilyen programot a vállalaton belül. Ezeket az extrákat kell ma megfogni a munkavállalókkal és a fiatal generációval. A hulladékipar csak akkor szexi, hogyha a fenntarthatóság is szexi. Önmagában az, hogy hulladékot dolgozunk fel, az nem érték. Az ALTEO-ban akvizíciók útján léptünk be a hulladékiparba, a kollegáim számtalanszor megkérdezték tőlem, hogy miért kell nekünk bokáig gázolni a „szemétben”, miért nem valami szépségipari céget vásárolunk meg. De
a hulladékiparnak is van egy komoly értéke, és ez a körforgásos gazdaság.
Ez a generáció ma már sokkal tudatosabb, érzékenyebb a környezetre, keresi azokat a fenntartható megoldásokat, amikhez kapcsolódni tud. Ezen az úton támogatni tudjuk őket, megfelelő tudást átadva, ezért már számos olyan munkatársunk van, akik az egyetem után ott maradtak nálunk, mert kineveltük és értékes, izgalmas feladatot adtunk nekik.
Nehéz kérdés, hogy ezt a témát hogyan magyarázod el munkavállalóknak bármelyik szinten, mert azért lássuk be, hogy sokszor tanult emberek is nehezen értik a lényegét annak, amit fenntarthatóságnak hívunk, és akkor jönnek még a bűvszavak, mint az ESG meg a körforgásos gazdaság. Talán nem is a tevékenység a nagy kihívás, hanem ennek a kommunikációja?
Nem értik, így van. Ma nagyon sok ember nem tudja, hogy mi az a körforgásos gazdaság, hogy mi az a fenntarthatóság. Mi ez a maszlag? ESG, miről beszélünk? De a következő generációból, aki hozzánk jön már érti, hogy mi ez és akar ehhez kapcsolódni.
Érti, hogy az óceánból kiszedett műanyaghulladékból sportcipő vagy póló lesz.
A ma fiataljai jobban szembesülnek ezzel, mint mi annak idején.
Nekem meglepő tapasztalás volt, amikor beszélgettem egy fiatal startup-alapítóval, először ott szembesültem vele komolyan, hogy valóban jelen van ebben a korosztályban a klímaszorongás.
Igen, klímaszorongásnak hívjuk, és azt is be kell kalkulálnunk, hogy az, aki ma szorong, lehet, hogy nem vállal gyereket. Ezért gyakorlatilag a népesség jövője múlhat azon, hogy mi ezt az egész helyzetet hogyan kezeljük. Nekem a kommunikáció és maga az ESG nagyon sok eszközt adott arra, hogy új kollegákat tudjak bevonzani. Minél többet beszélünk róla, és minél inkább trendi ez a sztori, annál izgalmasabbak azok a cégek vagy személyek, akik ehhez értenek, vagy csináltak már ilyet. Régebben azzal szembesültem, hogy amikor feladtunk egy hirdetést, nem jelentkezett senki. Most viszont érdekes módon már egyre többen vannak, akik megkeresnek, hogy ők szeretnének nálunk vagy akár nálam is dolgozni, mert nekik
nagyon tetszik, amit csinálunk.
Talán ezek a díjak, konferenciák és újságban való megjelenések segítenek minket abban, hogy az elköteleződést növeljük, és a bevonzást is erősíteni tudjuk.
Visszaugorva egy kicsit az időben, a nagyon szexi takarmány- és mezőgazdasági terület után egy nagy lépéssel a használt sütőolajok piacára kerültél. A kilencvenes években magyar rádiós riporter voltam, akkor találkoztam ezzel a témával, Biofilternek hívták. Abban benne voltál?
Igen. Kilencvenben alapította Deák György a céget.
Akkor ez egy újdonság volt. Neked hogyan jött?
Amikor csatlakoztam, a használt sütőolaj gyakorlatilag takarmányipari alapanyag volt, és akkoriban egy olyan terméket gyártottunk, aminek az egyik alapanyaga a sütőolaj volt. Aztán a sütőolajat kitiltották a takarmányiparból, és eljött az a pillanat, amikor ezzel nem nagyon lehetett mit kezdeni. 2003-ban mentem a Biofilterhez, ez egy időbe esik azzal, amikor elindult az úgynevezett biodízel-technológia. Ezt eleinte kezdetleges technológiával osztrák vállalkozó szellemű üzletemberek indították el, de viszonylag biztos átvételi pontot jelentettek a sütőolajnak mindaddig, amíg Komáromban meg nem épült a ma már MOL-berkekben lévő biodízelüzem, és már nem volt elég a Magyarországon begyűjtött volumen. A Biofilternek egyébként volt Görögországban is cége, kiépítettünk egy nemzetközi kereskedelmi hálózatot, és az én létjogosultságom talán itt magyarázható leginkább.
Nem a vonat füstje, de a hulladék szele csapott meg?
Szerintem az nagyon izgalmas időszak, amikor technológiák alakulnak, amikor te egy teljes Európán átívelő begyűjtőrendszert tudsz működtetni, nagy vásárló vagy, több mint hatezer tonnát forgalmazol éves szinten. Tehát nagyban játszol a sütőolajjal, és ismered azokat a technológiákat, ahová ezeket el tudod helyezni, van a fejedben egy térkép a begyűjtéstől kezdve a hasznosításig. Ha így nézed, akkor lehet tisztán kereskedelmi tevékenység is, amit a hulladékkal űzöl.
Itt vezetőként dolgoztál. Mikor kezdted felelősséggel érezni, hogy vezetőként dolgod van?
Tizenhárom évet voltam a Biofilternél. Nem vagyok az a tipikus vezető, aki elmegy csapatépítőkre és együtt fut a kollégáival, sokkal inkább abban hiszek, hogy vannak közösségteremtő programok, amikben
az együttlét az igazi érték.
Most már van mögöttem egy nagyvállalat, ahol a HR-csapat segít abban, hogy ez minél flottabbul menjen.
Vezető leginkább onnantól vagy, hogy szabad kezet kapsz.
Nekem ilyen szempontból óriási szerencsém volt, mert olyan vezetőim voltak, akik azt látták, hogy tudok önállóan dolgozni, és bíztak bennem. Lehet, hogy Bábolnán ez még nem nagyon tudatosult bennem, de a Biofilternél már igen. Tulajdonosi szemlélettel vontak be, közösen gondolkodtunk, nemcsak együtt nevettünk, hanem együtt is sírtunk. Az életünk része volt. Persze nem mindig csak arról szólt az élet, hogy milyen jól csináljuk a dolgokat és profitot tudunk termelni, hanem voltak olyan időszakok is, amikor például ki kellett centizni, hogy kifizethessük a munkavállalók bérét. Ez egy olyan típusú időszak volt, amikor másként kezdesz el gondolkodni. Deák Gyurival tizenhárom év után elváltunk egymástól, és pont néhány hete mondtam neki, hogyha erre az időszakra visszatekintek, óriási szerencsénk volt egymással, mert az életünk egy olyan szakaszában találkoztunk, amikor mind a ketten tudtunk adni a másiknak. Neki olyan tevékenysége volt, amire én rá tudtam kapcsolódni. Nagyon sokat hoztunk ki a közös utunkból, amiben szabad kezet kaptam, ami által rengeteget fejlődtem. Aztán eljött egy olyan pillanat, amikor sok minden miatt úgy éreztem, hogy a családi vállalkozásban való létezés egyszerűen nekem már nem a terepem. Amikor otthon már nem a Csipkerózsika-álmomat szőttem, hanem André Kostolanynak a Tőzsdepszichológiáját olvastam, onnantól kezdve a figyelmem a tőzsdére irányult és
ez a világ vonzott.
Amikor a Biofilternél bekövetkezett a generációváltás időszaka, akkor már abban a mindsetben voltam, hogy szeretném magamat upgrade-elni egy tőzsdei vállalatba. Akkor találkoztam ifj. Chikán Attilával. Először jó barátság alakult ki közöttünk, azután elkezdtünk arról beszélgetni, ha elindítaná az ALTEO-nál a hulladékgazdálkodást, akkor azt velem szeretné megcsinálni.
Volt neked egy saját céged is.
Igen, a Biofilter után alapítottam egy saját hulladékkereskedő céget, mert úgy gondoltam, hogy vannak olyan szervezetek, akiknek sokkal komplexebben van szükségük a hulladékkezeléssel kapcsolatos szolgáltatásokra, mint amit előtte csináltam.
Ezt a komplexitást szerettem volna sokkal nagyobb, magasabb szintre emelni.
Ez egy másik attitűd. A vállalati felsővezetői, meg egy vállalkozói lét merőben más, még ha mind a kettőben is döntéseket kell hozni, és vezérel egy szakma iránti vágy, szeretet.
Építettem valamit, és abból kiléptem, de szerettem volna olyat, ami az enyém. Erre a cégre Attila mondta azt, hogy felejtsük el mindenestül, mert akkor már teljesen egyértelmű volt az út előttem. Ez a cég egyébként ma is működik az ALTEO-n belül, teljesen más kontextusban, mint ahogyan indult, de annak örülök, hogy a neve még mindig megvan. Nyilván egy sokkal nagyobb entitást építettünk, mint amire anno egyáltalán számítottam.
Amennyire figyelemmel kísértem az ALTEO-t, mondhatjuk úgy, hogy a komplexitást, azt itt meg tudod kapni. Meglehetősen diverzifikált a portfólió.
Igen. Úgy érkeztem ide, hogy szerves hulladékból villamosenergiát állítunk elő, aztán két évvel ezelőtt a drive-olásomra vettünk egy olyan céget, ami elektronikai és csomagolási hulladékokkal foglalkozik, és ennek a továbbfejlesztésén dolgozunk. Amikor indultunk, akkor egyedül én képviseltem a hulladékgazdálkodást, mára több mint 150-en dolgozunk ezen a területen, és teljesen diverz portfólióval rendelkezünk, ami az ALTEO vezetői és a stakeholderek együttes támogatása nélkül nem jöhetett volna létre.
Egy jó vízióhoz kellenek a támogatók,
és kell az, hogy a támogatás éppen időben érjen oda, abból profit legyen, az tudjon egy tőzsdei sztorinak a fenntarthatósági része lenni, még akkor is, ha ez sokszor kihívásokkal teli.
Érdekes, hogy sokaknak még mindig nem fér össze – pedig kellene, a fenntartható gondolkodás, a fenntarthatóság és a profit. Tehát profit nélkül nincs fenntarthatóság. Ezt hogyan látod?
Két része van a dolognak. Az egyik, hogy
a fenntarthatóság ma már egy üzleti érték.
Azért azt lássuk be, hogy a fenntartható megoldások nem mindig olcsók. A zöld átállással és a megújuló technológiákkal kapcsolatos befektetések ma mind olyanok, amiknek sok esetben vannak olyan részei, melyek állami támogatások nélkül nem megvalósíthatók. Ha csak azt nézzük, hogy az e-mobilitás hogyan tud fejlődni, a hulladékgazdálkodás koncesszióba került, hogy például egy zöldhidrogén-termelés, vagy bármi olyan, ami alternatíva a mai zöld átállásban, az milyen bekerülési költséggel mozog, akkor nem tudjuk azt mondani, hogy ez annyira triviális. Ugyanakkor, ha hosszú távon nézed, a hozzáadott értéknek maximálisan profitábilisnak kell lennie.
Ha már említetted az e-mobilitást, nyilván a perifériákat nézi az ember, de én még nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez fenntarthatóbb lesz.
Ennek rengeteg összetevője van. Személy szerint azt gondolom, hogy a közlekedés nem csak a megújulókból tud előállni, mint ahogy egyébként az energia sem. Kellenek azok a hagyományos erőművek, gázerőművek, aminek a bázisán fejlődni tud a megújuló portfólió. Európában az e-mobilitás az elmúlt időszakban egyébként állami támogatások révén fejlődött. Németországban, Norvégiában leállt az állami támogatás rendszere, és gyakorlatilag visszaesett az e-autók iránti kereslet. Miért? Azért, mert ha nincs támogatás, ezek ma még igen drága technológiák. Nyilván beszélhetünk arról, hogy ha a kínai gyártókkal érkeznek az olcsóbb elektromos autók és megoldások, akkor a technológia könnyebben elérhetővé válik, de
összességében mégsem lesz egyszerűbb dolgunk,
mert ezekhez töltőhálózatra van szükség. A publikus töltőhálózat ma nagyon drága, a kiépítése borzasztó költséges, tehát ebben még nagyon-nagyon sok minden van előttünk.
Az akkumulátorok is egy érzékeny téma, az előállítása és az újrahasznosítása is nagyon aggályos.
Ha megnézzük a közlekedést, hogy az milyen mixből tud előállni, akkor beszélünk bio-LNG-ről, bio-CNG-ről, hidrogénről, zöld hidrogénről, részben és teljes egészében elektromos autókról és belső égésű motorokról. Ma még nem teljesen látjuk azt, hogy melyik technológia és melyik megoldás lesz az, ami ennek a tortának a legnagyobb részét fogja adni.
Szerintem marad mindegyik, a kérdés, hogy milyen arányban.
Az akkumulátor újrahasznosítására lesznek megoldások, ebben száz százalékban biztos vagyok. Hogy ez mennyire tud tökéletesedni és milyen időtávon, az szerintem rajtunk múlik, hogy milyen gyorsan találjuk meg a technológiai megoldásokat. Az akkumulátorgyártás itt van, a technológia megvan, csak jól kell tudnunk használni őket.
Ez egy nagyon nehezen tervezhető iparág. Ahogy mondod, nem tudni még, hogy mik lesznek az arányok, de mégiscsak valahogyan tervezni kell. Az energetika tipikusan nagy befektetés, hosszú távú a megtérülés, és közben elképesztően gyorsan változik minden. Itt, ha valami mellett döntesz, akkor annak nagyon hosszú lesz a kifutása. A vezetői irányokat, döntéseket hogyan tudod így meghozni?
Ha az energetikát nézzük, akkor az valóban, az orosz-ukrán háborúig lehet, hogy kényelmes volt. De már előtte is voltak jelei annak, hogy változások következnek. A hulladékipar szintén átalakuló szegmens, ugyanis ahogy fejlődik a társadalom, GDP-arányosan
többet fogyasztunk, és megváltoznak a hulladékanyagok is.
Minél kevesebb csomagolóanyagot szeretnénk használni. Egy-egy anyagáram megszűnik, de keletkezik más. Azt felmérni, hogy mik azok a technológiák, amibe ma befektetünk, és tíz év múlva ugyanúgy dolgoznak nekünk, tényleg nagyon nagy kockázat. Viszont vannak olyan anyagáramok, amik a következő tíz évben biztos, hogy az életünk részei lesznek, ilyen például az alumínium italosdoboz, az üveg és a PET-palack. Ezekkel kell valamit kezdeni. Amikor hulladékos szakemberként nézzük a felméréseket, trendeket, akkor azt látjuk, hogy vannak olyan kiszámíthatóan rendelkezésre álló hulladékok, melyeknek a volumene nemhogy csökkenni, de emelkedni fog.
Kockázatos iparág. Te kockázatkerülő vagy inkább kockázatvállaló vagy?
Inkább vizionárius vagyok, aki szeret nagyot álmodni. Ha így nézed, akkor egyáltalán nem vagyok kockázatkerülő. Szeretem a kockázatot és a kihívásokat, igenis van az a pont, amikor dönteni kell, és annak vannak következményei, amit vállalni kell.
Alapvetően introvertált ember vagy, aki közben kockázatvállaló is. A kockázatvállalás sok esetben jár konfliktusokkal, a konfliktusvállalás pedig nagyon sok személyes jelenléttel és kommunikációval jár. Ezt hogyan bírod?
Olyan üzleti, vállalati környezetben vagyok, ahol olyan csapat vesz körül, akikkel magas szinten lehet arról beszélgetni, hogy merre megyünk előre. Van egy stratégiánk, amelynek mentén dolgozunk és gondolkodunk a mindennapokban, és egymás támogatására is van egy gyakorlatunk.
Minden vezetőnek biztonságot ad, hogy nem magányos a döntéseiben.
A számmisztikát ugyanakkor mindig elő kell venni, tehát
a nap végén ki kell számolni, hogy mennyit fogunk keresni.
Ha nem akkora a valós vagy várható bevétel, akkor meg kell vizsgálni, hogy az amit képvisel, hozzáadott érték-e a működésünkhöz, a vállalatunkhoz. Ha tisztában vagy azzal, hogy az értékláncot, a vállalat hosszú távú stratégiáját hogyan tudod építeni, és ezt milyen környezetben teszed, akkor sokkal egyszerűbb kockázatvállalónak lenned.
Vannak pillanatok, amikor bele kell állni a konfliktusba,
de inkább abban hiszek, hogy
ha céges és egyéni szinten is transzparensen működünk, akkor minden fél számára egyértelmű lesz, hogy mit szeretnék.
Alapvetően azonban nem szeretem a konfliktusokat. Lehet, hogy tíz évvel ezelőtt még beleálltam volna bármibe, de ma már hiszek abban, hogy másként is meg lehet beszélni a dolgokat.
Az, hogy másként is meg lehet beszélni, ennek drive-ja a női vezetői léted? Tehát van jelentősége, hogy női vezető vagy?
Egyre inkább van. Nem hiszek a gender case-ben,
a tudásalapú megmérettetésben hiszek,
és abban, hogy nekünk nőknek sokszor másképp kell megközelítenünk egy kérdést. A női létből valóban adódhat az, hogy már nem a konfliktusba akarok beleállni, hanem tudom a megoldást, és annak a megoldásnak az útját szeretném drive-olni.
Te is támogatsz, mentorálsz fiatal nőket.
Igen, de csak azért nőket, mert eddig ők jelentkeztek hozzám és nem férfiak.
Azt gondoltam, hogy a női szerepvállalás kiemelt helyen van az életedben.
Nem. Lányos anyuka vagyok, nagyon fontos számomra a példamutatás, még ha néha az hibás is. Visszatekint az ember az életében, és lehet, hogy vannak dolgok, amiket ma már másként csinálna. Azért nőket mentorálok, mert a nők nyitottabbak arra, hogy segítséget kérjenek. Lehet, hogy eljutott a társadalom oda, hogy ebben a nők előbb mernek lépni, mint a férfiak. Nagyon szeretek férfiakkal is együtt dolgozni. Hiszek abban, hogy ha valakinek van egy kompetenciája, aminek a fejlődéséhez vagy a beéréséhez én is hozzájárultam, de már nincs jó helyen az adott szituációban, erősségem, hogy azt mondjam, tovább kell engedni.
A diverz működést szeretem.
Amikor elsőéves gimnazista voltam, harminckilenc lány és egy fiú volt az osztályban. Nem bírtam. Mondtam anyáéknak, hogy írják alá az átjelentkezési papíromat egy másik gimnáziumba, mert ott az osztály fele fiú, fele pedig lány. Így érzem jól magam. Szóval, nem hiszek abban, hogy csak nők vagy csak férfiak.
Beszéltünk az új generációról. Fiatal felnőtt lányod van, ez a korosztály általában szeret shoppingolni. A fast fashion a gyártástól a szállításig az egyik legpusztítóbb iparág. Tudsz vele erről beszélgetni?
Ez a generáció tök másként áll ehhez a fenntarthatósághoz.
Ha a saját gyerekemet nézem, akkor ő úgy nőtt fel, hogy amikor Brüsszelben éltünk, ott már szelektíven kellett gyűjteni a hulladékot. A világ szégyenének tartottam, amikor kiraktuk a műanyag hulladékot egy szemeteszsákban, és nem vitték el, egy piros matricát tettek rá, egy piros kezet. Családi kupaktanácsot hívtam össze, hogy megbeszéljük, mit csináltunk rosszul. A lányom így nőtt fel, ilyen mindsetben. Ha a fast fashionre visszatérünk, ő például kifejezetten a fenntartható márkákat keresi.
Nálunk ez alap, hogy mindenből a fenntartható megoldást keressük.
Ez egy nagy divat, de mondanám, hogy greenwashing.
De hogy haragudhatnánk rá, amikor ő egy logót vásárol azzal a meggyőződéssel, hogy az egy fenntartható márka, és a gyártónak van mögötte felelőssége, hogy valóban az-e. Hogyan dönti el egy felhasználó, egy fogyasztó, nemcsak a fiatal generációból, hanem bármelyikből, hogy az valóban mennyi CO2-kibocsátás árán került oda arra a polcra?
A kérdés marad a levegőben, így egy másik téma. Tényleg szervezel szalonbeszélgetéseket?
Igen.
Ez ilyen múlt századi úri…
Passzió?!
Passzió, de jó értelemben.
Amióta az ALTEO-ban dolgozom, azóta nagyon sok minden teljesen átalakult körülöttem, és más dolgok iránt lettem fogékony. Foglalkozom alapítványokkal, szívesen kiállok a terveik és a programjaik mellett, mert
az mindig érték, hogyha visszaadunk olyan embereknek vagy családoknak, akik erre rászorulnak.
Leginkább az edukációban hiszek, ha van valami hendikep, azt hogyan lehet támogatni. Ma a legnagyobb érték, hogy a gyerekek megfelelő oktatást kapjanak ahhoz, hogy a jövőben egy teljesen normális Föld épülhessen. Ez egy alapkérdés számomra, mert én is úgy kaptam valami pluszt az életemtől, hogy a szüleim összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy tanulhattam angolul. Ez a plusz vitt engem tovább, és az oktatásnak van ilyen feladata, hogy adjon mindenkinek egy pluszt, amivel a nap végén vagy élünk vagy nem. A művészetekről még nem is beszéltünk.
Egyszer csak megtalált a zene a Fesztiválzenekar formájában. Zenéltél?
Soha, botfülem van, semmi hangom.
Ez nem zárja ki, hogy az ember szeresse a zenét.
Van az a kor, amikor megérkezel oda, hogy egyszerűen be tudod fogadni. Engem megfogott Fischer Iván, aki a világ tíz legjobb karmestereinek egyike, és van egy olyan közösségteremtő értéke, egy összehangoló kompetenciája, képessége, amihez tudsz csatlakozni.
Mit tudsz ebbe adni és mit kapsz?
Kapok egy fantasztikus közösséget és fejlődést, ami engem a kreativitás irányába visz. A menedzser-igazgató tanácsadó testületének vagyok a tagja, és amit a bizniszben látok, azzal segítem a zenekart. Mik azok a fenntarthatósági programok, erről hogyan kommunikáljanak, hogyan vonzzák be a fiatalokat. Ez is egy edukációs program. Egyébként innen jött a szalon ötlete is.
Éppen akartam mondani, átugrottuk a szalont.
A szalon ötlete abból jött, hogy megfogalmazódott bennem az igény, hogy „összehangoljam” a körülöttem lévő, különböző értékekkel bíró embereket.
Nálam alapműködés, hogy összeszálazom az embereket.
Mivel a lányom Londonban él, az is motivált, hogy bepótoljam az életemben azt a hiányt, hogy főzzek, áthívjam a családot és egy asztalhoz leüljünk. Ez a szalonban testesült meg, mert nagyon komoly, intelligens, értékes, ma még leginkább nőket hívok meg – bocsánatot kérek, ez változhat az idővel. Az esetek kilencven százalékában főzök rájuk, nekem hatalmas élmény, hogy ezt adhatom. Amikor hét órakor megérkezik hat-nyolc vendégem, akik éjfélig nem állnak fel, csak beszélnek és beszélnek, megpróbálom úgy irányítani, hogy valaki készüljön és mondja el azt, amit ő csinál, így egy irányított beszélgetés alakul ki, és azok sikerülnek a legjobban. Amikor a hölgyeket szabadjára engedjük, akkor az katasztrófába tud fulladni, de nekem az is óriási élmény.
Egyébként ez a gondolatiság nincs messze a fenntarthatóságtól, sőt nagyon is része ez a fajta aktivitás. Egy váratlan fordulattal el is érkeztünk oda, hogy az elkötelezettséged az Év Menedzsere a Környezettudatos Gazdaságért különdíjat érdemelte. Számodra mit jelent ez a díj?
Nagyon büszke vagyok rá, ez az első díjam. Sokszor volt jelölésem, sokféle díjra, de lehet, hogy azokban nem voltam annyira benne, hogy azt én valóban megérdemeljem. Ez viszont egy olyan díj, amiről úgy érzem, hogy
az enyém, amire nagyon büszke vagyok, ide megérkeztem.
Sári lányom azt mondta nekem: „Ugye, ott lehetek, amikor átveszed ezt a díjat?”. Nekem ebben például ez az egyik legnagyobb érték.
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
