KŐSZEGI ANDRÁS
A Menedzserszövetség „Kék Innovációs Különdíj” kitüntetettje vagy. A polcra a táskák mellé teszed ezt a díjat?
A Menedzserszövetség és a Volkswagen közös Kék Innovációs Különdíj kitüntetettje:
JAMNICZKY TÍMEA
A díj a JCDecaux irodájába kerül. Elképesztően büszke vagyok, és szeretném, hogy a JCDecaux-s kollégáim is átéljék ennek a díjnak a sikerét, mert ez az ő elismerésük is! Azért vagyok büszke, mert ez az az innováció, amiről mi JCDecaux-szinten sokat beszélünk. Úgy tűnik, ez az üzenet célba ért, éppen ezért nagyon hálás vagyok azoknak, akik a díjra jelöltek.
A táskakészítésre mindenképpen visszatérek, de előtte még beszélgessünk arról, hogy jutottál el eddig. Mikor érezted először úgy igazán, hogy „vezető vagyok, odaértem valahová”?
Igazából fel sem fogtam azt, hogy vezető vagyok. Valahogy mindig mentem a flow-val, megcsináltam a rám bízott feladatokat,
megküzdöttem a kihívásokkal.
Már tizenötödik éve vagyok a JCDecaux Hungary Zrt. vezérigazgatója, nagy utat tett meg ez a cég, jó volt ennek részese lenni. Azokkal a kollégákkal, akik szintén régóta itt dolgoznak, néha felemlegetjük, milyen volt, amikor még EPAMEDIA-nak hívták ezt a vállalatot, és összehasonlítjuk azzal, hogy milyen most.
És milyen volt? Azért azok zűrös idők voltak.
Válságmenedzsment volt a javából, borzasztó állapotban volt a cég, innen volt szép építkezni.
Azért hívtak, hogy rendbe rakd?
Nem egyedül érkeztem akkor, volt egy vezetőtársam. Az volt a feladatunk, hogy rendbe tegyük a céget. Azt a multitudást, amit a Telekomban magamba szívtam, jól tudtam kamatoztatni. Minden, amit csináltam, az pozitív irányba vitte a vállalatot.
Egy nemzetközi telkócégből elmenni egy kisebbe mégiscsak egy nagy váltás volt. A JCDecaux ha nem is kicsi, de egy családi vállalkozás.
A JCDecaux a világ legnagyobb, első számú outdoor cége, nyolcvan országban van jelen. Magyarországon a kkv-szegmenshez tartozik, tehát ez egy középvállalat. Akkor valóban nagyon furcsa volt megélni, a nagy magyar Telekomból elvállalni egy kkv cégvezetői pozíciót. Gazdasági igazgatói pozíciókat töltöttem be előtte, közgazdász vagyok, tehát
kerestem és kutattam, hogy hogy lehetek első számú vezető,
de egy ilyen pozíció esetén általában cégen belülről szoktak valakit kiemelni. Ez nekem egy óriási lehetőség volt, ki tudtam próbálni magam egy többségi tulajdonú családi vállalkozásban. A céget Jean-Claude Decaux alapította, aki 1964-ben építette meg az első buszmegállóját Lyon városában, win-win helyzetet teremtve: ingyen épített buszmegállót, és cserébe ingyen kapott reklámfelületet. Hosszú távú szerződéssel a reklám térítette meg a beruházást.
Ez az üzleti modell a mai napig él,
és ez éppen hatvan évvel ezelőtt történt.
Ez tudod, miért nagyon érdekes nekem? Évtizedek óta azt hallgatjuk, hogy minden megváltozik, és azt mantrázzák, hogy új üzleti modell kell.
Az élet sok esetben nem ezt igazolja, és valóban, nem kell mindig feltalálni a spanyolviaszt.
Egy csomó dolog ugyanaz, csak másképp hívjuk.
Maga az alapmodell, az alapkoncepció nem változott, de 15 év alatt a technológia, a társadalom és sok minden egészen máshol tart. Mégiscsak meg kell ismerni és fel kell szedni az új dolgokat.
Keresem az újat meg a tanulási lehetőségeket mindenhol és mindenben, én
abszolút nyitott vagyok a változásra,
az állandóságot nem bírom annyira jól.
Amit látok, hogy a hagyományos üzleti modell alapműködése mellett folyamatosan innováltok. Nemcsak a kivitelezésben, de sokszor a kommunikációban is látom. Például, hogy „Álljon meg egy novellára”.
Ez egy kortárs irodalmi pályázat, a szerelemprojektünk, amire szintén nagyon büszke vagyok. Hét évvel ezelőtt indítottuk azzal a céllal, hogy egy picit szórakoztassuk a várakozás ideje alatt az utasokat. A kortárs irodalom mellett tettük le a voksunkat. Kitaláltuk, hogy 3600 ezer karakter elfér egy citylightra, és a legjobb 20 novellát díjazzuk. Grecsó Krisztián, aki a kezdetektől fogva a zsűri elnöke, azt mondja, hogy a beérkező 20 ezer novella közül jónéhány amatőr tehetség került elő, akik ma már máshol is publikálnak.
Ez is innováció, mégsem maga a core business.
Ez így van.
Valami más hozzáadott érték.
Amikor ide érkeztem, akkor a piac még nagyon óriásplakát-vezérelt volt, ezért tudatosan arra törekedtünk, hogy az ügyfeleket áttereljük a citylightra, ahol közelebbivé vagy interaktívabbá tudjuk tenni a kommunikációt. Amíg egy buszmegállóban várakozol, addig szavazni tudsz, interakcióba tudsz lépni a felülettel,
rengeteg lehetőség van benne.
Ezek a buszmegállók ma fullbrandingelt várók. Sokkal látványosabbak, kitűnnek a városban és hozzájárulnak a városkép szépítéséhez is.
A JCDecaux előtt is volt életed. Hogy jött neked a közgáz, a pénzügy meg a gazdaság? Mondanám, hogy ez egy vonalas szakma.
Győrben születtem, de egy nagyon pici faluban nőttem fel, én egy vidéki lány vagyok, ráadásul elsőgenerációs egyetemi végzettséggel, előttem nem volt ilyen jellegű példa.
Vagyunk így páran.
Te is vidéki vagy?
Igen.
Hol?
Tatán nőttem föl, és gyerekkoromban a nyarakat meg a teleket egy Békés megyei kis faluban a nagyszülőknél töltöttem.
Akkor tudod, hogy az milyen. Én imádtam. Anyu könyvelő volt, így szakközépiskolába jártam Győrben. Jól tanultam, de egyébként virágkötő szerettem volna lenni, amiről a szüleim lebeszéltek, mondván, azt lehet később kedvtelésből is csinálni. Végül a szüleim inspirációjára jelentkeztem a Közgázra, ami azzal járt együtt, hogy Budapestre kellett költöznöm, ami akkor még óriási dolog volt.
Maradjunk még a faluban a gyerekkorodnál. Nagyon kedvesen azt mondod, hogy a „szüleid inspirációjára jelentkeztél”, miközben nem engedtek valamit csinálni, eltérítettek valami akkori vágyadtól.
A kreativitás akkor is bennem volt,
valószínűleg ez a LaVidaYarnban most jön ki. Azt akkor nem gondoltam, hogy cégvezető lesz belőlem, nem volt egy tudatos karrierépítés, de szerintem 18 évesen az ember még azt sem tudja pontosan, mit akar csinálni. A közgazdasági szakközépiskola adott volt, számvitelversenyeken vettem részt, szerettem a tárgyat, nagyon jó volt a tanárom. Így a közgáz logikus útnak tűnt.
Ma egy kicsit lesajnálóan gondolnak arra, amikor azt mondjuk, hogy falu. Jómagam is sok időt töltöttem ott, és elképesztő mennyiségű értéket és tartást adott. Te mit hoztál onnan?
A kollégáim szokták mondani rólam, hogy amellett, hogy tisztelnek, mint vezetőt, nagyon szeretik bennem, hogy
ember maradtam,
és valószínűleg ezt vidékről hozom. Azt képviselem, hogy tisztelet és alázat minden kollégának jár, így működünk. Ez talán oda vezethető vissza, hogy tiszteltem a szüleimet, volt bennem egy óriási alázat az emberek felé. Tehát ez az az értékrend, amit én megtartottam.
Azt kapom, amit adok.
Nyilván a karrierem során voltak olyan tapasztalatok, amikor nem feltétlenül a pozitív dolgokat kapja vissza az ember, és azokat nehezen is dolgozza fel, de hosszú távon azért az élet ebben engem igazol.
Megmártóztál a telkószektorban is, ez egy más terület volt.
Imádtam a Telekomban dolgozni. Ez a nagy multi egy „workaholic” időszak volt az életemben, óriási tudást kaptam ott, és tényleg rengeteget tanultam. Nyilván ennek ára is volt.
Nagy ára van.
Nagy ára van, igen, de ennek ellenére azt érzem, hogy megérte, mert az ott szerzett tudásból élek szinte a mai napig. Ebből a JCDecaux-nál nagyon sokat kamatoztattam. Azt szoktam mondani, hogy valaki vagy volt Magyar Telekomos – én mondjuk akkor még MATÁV-os – vagy lesz. A Telekomhoz tartozni olyan, mint egy nagy család részének lenni.
Az egy izgalmas korszak volt.
Nagyon izgalmas volt, abból a szempontból is, hogy amikor odakerültem, akkor jött az IT-rendszerintegráció. Soha nem felejtem el, hogy bementünk ezzel az ötlettel a Magyar Telekom boardja elé, és előadtuk, hogy vegyük meg a KFKI rendszerintegrációs céget, mert a Telekomnak ez lesz a növekedési és a kiugrási lehetősége. Akkor rendesen kivágtak minket ezzel az ötletünkkel, de mi nem tágítottunk, újra és újra visszamentünk, úgyhogy sikerült megvenni a KFKI-t, és ma már látjuk, hogy hova fejlődött ez a T-Systems-szel.
Mondtad, hogy ennek a rengeteg munkának megvolt az ára. Milyen árat fizettél?
Amikor benne vagy egy mókuskerékben, akkor nem veszed észre, hogy nem csinálsz mást, csak dolgozol. A fiam akkor még kicsi volt, és anyaként is, feleségként is, a Magyar Telekom egyik dolgozójaként is százszázalékosan akartam teljesíteni, mert alapvetően maximalista vagyok. Hazafele az úton fejben próbáltam átállni a kisgyerekes üzemmódra, de ez nem mindig sikerült, amit a fiam persze azonnal észrevett és figyelmeztetett, ettől a mai napig lelkiismeret-furdalásom van. Amikor ő elaludt, akkor én újra nekiláttam dolgozni. Mára egy egészséges értékrendű, meleg szívű felnőtt lett, nagyon szoros a kapcsolatunk, büszke vagyok rá.
Imádtam, amit csinálok, de a végefelé beteg is lettem.
Akkor segített nekem egy coach, aki rávezetett arra, hogy
énidőt kell teremteni,
gondoljam végig, mi az, amivel szeretnék foglalkozni, de nincs időm. Ez volt a tánc, heti egyszer jártam táncórára, ami hatalmas töltekezés volt.
„Sikeres akarok lenni” – de kérdés, hogy meg tudjuk-e fogalmazni magunknak, hogy mi a siker.
Nekem az a jó érzés jelenti a sikert, amikor úgy fekszem le, hogy hasznos voltam aznap.
Neked a siker a hasznosság?
Sikerélményem van attól, hogy valami jól sikerül. Vagy azt érzem, hogy teljes értékű napom volt. Ez a mai napig így van. Ez nem csak a munka miatt van, lehet éppen a LaVidaYarn miatt is. A táskákat, amiket alkotok, a kezembe tudom venni. Látom a végeredményt, sőt amikor átadom azt valakinek, örül és visszajelez, ez boldogság.
Azt látom rajtad. Viszont amikor rád nézek, akkor nem látom a vállalkozói énedet.
Nem is vagyok az. Nem arra születtem.
Miközben fantasztikus dolog, amit művelsz.
Alapvetően nem vagyok vállalkozó típus, én vállalati környezetben, keretek között, csapattal, menedzsmenttel érzem jól magam.
Ez az én világom. Vállalkozni sose volt elég bátorságom.
De a LaVidaYarnt mégiscsak létrehoztam, nekem ez egy szokatlan terep.
Mit jelent a te olvasatodban, hogy nem vagy vállalkozó típus?
Azt, hogy soha nem jutott eszembe, hogy vállalkozást indítsak. Felmerült egyszer, amikor munkát váltottam, hogy elindítok egy vállalkozást, több ötletem is volt, de nem volt elég bátorságom. Ahogy mondtam, szeretem a vállalati keretet, a csapatot és a biztonságot. Így kerültem a JCDecaux-hoz, amikor eldöntöttem, hogy mégsem a saját vállalkozásomat indítom el.
A LaVidaYarn az én ingerküszöbömet átlépte, és szerénytelenül mondhatnám, ez már valami. Mert sok éve mondom, hogy nagy hiányát érzem a hazai magyar márkáknak, és ez tényleg szépen, tudatosan épül.
Egymást segítjük, és nekem külön megtisztelő, hogy nagy magyar ruhamárkákkal is együtt dolgozhatok. Ma reggel például Czakó Kingával találkoztam, és azt mondta, hogy annyira jók a táskáim, hogy befotózzák őket a ruháival.
Nagyon tetszik nekem, amit a női vezetőknél látok, hogy segítitek egymást.
Igen, számíthatunk egymásra, segítjük egymást mindenben.
Nincs irigység, rivalizálás.
Amióta a LaVidaYarn az életem része, még jobban érzem ezt a támogatást. Női vezetők álltak a márka mellé nagykövetnek, akik boldogan használják a táskáinkat, otthoni dekorációinkat.
Támogatjátok egymást. A támogatás az életedben több szinten is megjelenik, a UNICEF-től kezdve, a fiatal nők mentorálásáig bezárólag. Hogyan fér bele, hogy még ezekbe is megfelelő minőségi időt tegyél?
Kis megszakítással tíz éve vagyok már az UNICEF kuratóriumának elnöke, de az operatív feladatokat a csapat látja el. A mentorálás a szívügyem, mert hiszek abban, hogy egy ajtón nem csak bemenni kell, hanem nyitva is kell hagyni a fiataloknak.
Felelősségnek érzem azt, hogy visszaadjak abból, amit kaptam,
átadjam a tudást, vagy éppen csak megerősítsek valakit a döntésében. Imádok a BGE-n évente egyszer marketingszakon beszélni az outdoorról, imádok a fiatalok között lenni. És hogy hogy fér bele ez az időmbe? Jól osztom be, naptár szerint élek, még hétvégén is. Ez számomra nem frusztráló, nem kell mindent fejben tartani, a naptár segít.
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
