A jó benyomás… Isten látja lelkünk mennyi mindent megteszünk érte mi nők. Mert fontos. Az, hogy mit üzenek a megjelenésemmel a külvilágnak – az is, aki szerint ez nem fontos, ő éppen ezt üzeni… – mit szeretnék, hogy lássanak ők, az idegenek, akik csak egy pillantást vetnek rám, vagy legtöbbszőr még annyit sem.
És ahogy halad az idő, egyre görcsösebben kapaszkodunk az illúzióba, hogy csak a hamvas bőrnek van megfelelő optikája. Méregetjük a tükörképet, mely csalódottan visszanéz ránk, mint aki tudja, nem állta ki a próbát, hisz mi magunk vagyunk önmagunk legkíméletlenebb kritikusai.
Ezért rohanunk és botoxolunk és szájat töltünk fel és arcot feszítünk rá a csontra és izzadunk az edzőteremben és éhezünk, hogy beleférjünk az XS-esbe.
De nem tudok nem arra gondolni, ha meglátok egy ilyen hölgyet, hogy „szegényke”. Nem lesajnálom őt, nem szánom, egyszerűen csak őszintén sajnálom. Mit ér egy viasz-arcról rád meredő üres tekintet?
Hisz egy idő után elveszítik a kapcsolatot a valódi arcukkal/testükkel
és a túlplasztikázott, merev részek elkezdenek elkülönülni, élettelenül leválni a test változáson áteső részeitől.
Nekem úgy tűnik,
az eleve kudarcra ítélt harc közben lemaradnak mindenről.
Kapaszkodnak valamibe, ami nincs, egy emlékbe, egy ideálba és mindezzel a sok szenvedéssel csak egyre távolabb kerülnek attól, hogy elérjék az áhított hatást.
Mert én továbbra is azt gondolom, a hangsúly az egyensúlyon van. Finom korrekciók, önbizalomépítő, esztétikus beavatkozások, olyanok, melyeket egy avatatlan szem észre sem vesz, mára már tökéletesen elfogadottak, legalább annyira, mint hölgyek esetében a festett haj (uraknál még mindig felhúzzuk a szemöldökünket, ha ilyet látunk). Itt is érdemes azonban kerülni a túlzásokat. Egy frissen mosott haj, kellemes illat, ápolt, szép köröm a kézen – nem a karvaly típusú (!) – puha sarkak a lábon, rendezett fogsor, üde lehelet, milliószor többet érhet.
A megjelenés tükrözzön harmóniát, természetességet, ne kényszerességet.
Igényességet, ne közönségességet.
Mert a valódi cél nem az, hogy 20 évesnek láttassuk magunkat – amit rajtunk kívül sajnos senki nem igazán gondol úgy, hogy ez sikerült -, hanem az, hogy mikor valaki ránk néz, a társaságunkban van, kellemes benyomása legyen, és az évek alatt ne váljunk önmagunk karikatúrájává.
( A szerző: Litkey Marietta )