KENDE-HOFHERR KRISZTINA

TMC GROUP, TULAJDONOS

onBRANDS – KŐSZEGI ANDRÁS
Nagyon nehezen értem, hogyan tudod beosztani az idődet.

KENDE-HOFHERR KRISZTINA
Miért, szerinted több dolgot csinálok, mint egy normális ember?

Nem tudom milyen a normális ember, de valószínűleg ezért. Annyi emberrel, annyi eseményen és projektben, izgalmas témában vagy benne, hogy szinte irigylésre méltó, hogy ez időben belefér.

Én nem érzem azt, hogy ez több, mint bárkinek a munkája, bár lehet, hogy izgalmasabb. Az van, hogy nekem iszonyatosan jó időbeosztásom van és hisztérikusan vigyázom is rá.

Akkor mégis van egy kis titok.

Néha valóban ellenszenvesem vigyázom az időmet. Nem járok csacsogni, csak úgy órákig beszélgetni, sőt a legnagyobb megrökönyödést akkor tudom kiváltani másokból, amikor azt mondják, akarok veled valamiről beszélgetni, majd igyunk egy kávét. Ezt az egyet nem, nekem nincs időm kávézgatni. Annyi projektet, munkát csinálok imádattal, szerelemmel, hogy ha van időm, akkor azt ezekkel töltöm, a szabadidőmet pedig a családommal és a baráti körömmel. Azt szoktam mondani, hogy beszéljük meg telefonon, szerintem nagyon kevés dolog van, amit nem lehet telefonon megbeszélni. Ha szükséges, hogy lássuk is egymást, akkor ott  van például a Skype. Persze, tudom, hogy vannak dogok, amihez kell a személyes találkozó, de ez jellemzően nem az első beszélgetés, ahová el kell menni, nagy a forgalom, elmegy egy órám csak azzal, hogy eljussak valahova, és még nem beszéltünk semmi értelmeset. Ezeket nyirbálom, szabdalom. Egyre többen vannak, akik elfogadják ezt tőlem és kipróbálás után megértik, hogy egy Skypos beszélgetés, vagy videochat is lehet pontosan ugyanolyan hatékony, csak kihagyjuk az utazási időt. Aztán ha van értelme találkozni, akkor szoktunk. Látod, ez az egyik titok. Azt az időt, ami naponta másoknak akár 2-2,5 óra is lehet összesen, azt én igyekszem hasznosan és produktívan tölteni.

Nagyon jól beosztom, nagyon óvom és védem az időmet.

Nekem mindig minden elintézendő bent van a csomagtartóban, mert ha öt-tíz perccel korábban végzem valahol, akkor én azt gyorsan meg is oldom. Patyolat, cipész, ruhajavító, stb. Nincsenek üres járatok az életemben. A másik, hogy tényleg nem veszem észre, hogy állandóan dolgoznék, mert a Ken Media-val is, a TMC-vel is, a Foodyny-vel is, tehát  minden olyan tevékenységgel, amit folytatunk, azzal én szerelemben vagyok. Az ügyfeleimnek én vagyok a legnagyobb rajongója. Valakinek már 15 vagy 20 éve. Nem esik nehezemre csinálni, nem azt érzem, hogy na, már megint, hanem, hogy még mindig meg van a pátosz, hogy

ő bízik bennem és engem választott.

Létrehozunk valamit a kollégáimmal és akkor az a mi gyerekünk. Óvjuk, védjük, támogatjuk, segítjük.

Akkor folyamatosan flow-ban vagy.

Oh, ez most divatos szó! Ha úgy tetszik, igen.

Divat, vagy nem, gondolkodtam rajta, tényleg nincs rá jobb kifejezés.

Olyan vagyok, mint a dinamó, ha tekered,  attól töltődik.

Azt szokták rólad mondani, hogy sztárgyáros vagy, de én azt nagyon nem értettem, mert, igazából inkább sztárüzemeltető vagy. A sztárgyáros szerintem inkább tehetségkutató, Te pedig igazából már a valahová eljutott emberekkel foglalkozol. 

Sztárgyáros és sztárüzemeltető sem, sokkal inkább egy személyes márka stratéga vagyok, és abból elég jó. Igen, akik minket választanak, többségünkben már ismertek. Kapcsolódnak hozzájuk szavak, címkék, de valamiért mégis megkeresnek. Mert vagy konkrétan elégedetlenek azzal, ahol vannak, vagy kihasználatlan tölteteik vannak és azt gondolják, hogy sokkal több van bennük.

Márkákban gondolkodunk

és ha belegondolsz, minden ügyfelünket sikeresen pozícionáltuk át. A legtöbben Liptai Claudiát hozzák fel példaként, de én nagyon szeretem megemlíteni Ábel Anitát is, aki kislány kora óta ismert és mégis az elmúlt közös öt évünk alatt egészen új irányt vett a karrierje, és most megkérdőjelezhetetlenül a csúcson van. Tehát az a lényeg, hogy én nem vagyok sem gyártó, sem üzemeltető, én inkább kitaláló és építő vagyok és úgy tűnik, hogy ebben eléggé jól látom az utakat. Legendás történetünk, hogy amikor Clau megkeresett engem, sok év után találkoztunk újra – korábban együtt dolgoztunk a TV2-ben – mellettem ült egy asztalnál egy étteremben. Abban az évben majdnem 500 cikk jelent meg róla, ebből 475-ről nem is tudott. Nem hívták föl előtte, hogy kérdezzenek tőle, nem egyeztettek vele és a legtöbb minden valóságot nélkülöző, hangzatos és eléggé botrányos volt. Akkor én azt mondtam, hogy próbáljunk meg három hónapig együttműködni, lehet hogy nem fog sikerülni, mert nincs kémiánk, de ha az derül ki, hogy működik, akkor lehet, hogy az örökre szól. Ennyi idő általában elég arra, hogy tudjuk, érezzük van-e közös utunk. Megterveztük az előttünk álló 1-1,5 évet és lépésről, lépésre elkezdtük megvalósítani. Sikerült. A mai napig azt mondja, hogy

sosem ígérek olyat, amit nem tartok be. Ez nagyon fontos.

Elmondom, mik a buktatók, milyen nehézségek elé nézünk, kézen fogva, együtt, de nem egy rózsaszín felhőködöt vázolok az ügyfeleinknek. Azt hiszem, a második év nyarán megjelent egy cikk, egy bulvár napilapban, ami arról szólt, hogy szegény Liptai Claudiát milyen bosszúság érte, mert tegnap kertészkedett a kislányával, elültették a tavaszi virágokat, és ezek a fránya vakondok feltúrták az egész kertet. Akkor felhívott Clau, és azt mondta, „hogy csak te tudsz botrányhősnőből kertészkedő kislányt csinálni.” Azóta nálunk ez egy legenda. Nagyon szisztematikusan megyünk azon az úton. Ez úgy működik, hogy valaki megkeres, elmondja teljesen őszintén, hogy miért, és onnantól egy jó pár órát beszélgetünk. Ez egy irányított beszélgetés, hogy megtudjam, mik azok a pontok, amelyekbe kapaszkodni lehet, amire építkezni lehet. Kialakulnak a fejemben vonalak, amikről nem is biztos, hogy az érintett tudja, hogy ő azt akarja. De mondjuk olyan lelkesen beszél arról, hogy fiatal korában mennyit rajzolt, hogy biztos lesz valami dolgunk az ő rajzaival. Nem feltétlen képkiállítás, de majd kitaláljuk. Akkor születik a fejemben egy stratégia, azt megosztom velük, azt leírjuk, és onnantól kezdve kéz a kézben megyünk abba az irányba. Ez a különlegessége a jó kapcsolatunknak, az én szerepemnek, hogy én nem változtatok senkin semmit, csak segítek elhinni nekik, hogy amiben jók, abban nagyon és azt érdemes kidomborítani.

Ők maguk mennek a céljaik felé, csak nélkülem ezt talán soha nem gondolták volna végig.

Nem csinálok én sem mást, csak segítek, hogy gondold végig, hova akarsz jutni, milyen eszközöket veszel igénybe, kik segíthetnek téged. Csak mi ezt együtt csináljuk, és azután együtt indulunk el.

Felhívod előre a figyelmüket, hogy lesznek buktatók is. Így van ez a vállalatoknál is, először nagy a lelkesedés, de amikor jön egy pici probléma, akkor könnyen visszarendeződnek az előző komfortos életükbe. Ezeken hogyan tudod őket tovább segíteni?

Először is azzal, hogy vagyok, mert ez mindig emlékeztet és talán valóban könnyen visszarendeződne, ha nem lennék. Tudja, hogy ott vagyok, figyelek, és  mondom a magamét. „Nem, nem, nem lehetsz szomorú, lépjünk már ezen túl, az első akadálynál nem állunk le, ne add fel, bízz magadban, menni fog, stb.”. Átsegítem őket a lelkesedésemmel, vagy azzal, hogy azért választott engem, mert bízik bennem. Látja, hogy én hiszek benne és ez segíti. A visszajelzés egy olyan embertől, aki számodra fontos, az többet ér nagyon sok más elismerésnél. Az olyan, mint egy mesterséges belső drive.

Ez a stratégiai és a mentális része, de ott van a napi operáció is. Mondtad, hogy egyik sem vagy, de mégis menedzser is vagy a kommunikációjukban, a márkájuk építésében, a konkrét munkáikban is.

A menedzser az a stratéga, egy márkaépítő. Akikre itthon gondolnak, az az agent. Tehát az, aki az ügynök, ők az én kollégáim. És ők valóban azt csinálják, amit a legtöbben gondolnak, hogy a menedzserek csinálnak, csak ez nem igen volt előttünk itthon. A menedzser üzletileg és márka szempontból képviseli az ő ügyfelét, kialakítja közösen vele az irányvonalakat és utána ügyködik azon, hogy az elérhetővé váljék. Mint ahogy a Coca Cola brand menedzsere, pontosan úgy, csak én a Dobó Kata meg Kovács Patrícia menedzsereként igyekszem arra törekedni, hogy

a lehető legtöbb financiális bevételt termeljék, a számukra legoptimálisabb módon, az őket ölelő legoptimálisabb kommunikációs környezetben.

A kollégáim üzemeltetik és működtetik az egész rendszert. Valószínű, hogy a másik nagy titkom a csapatomban van. Nekem valahogy úgy sikerült csapatot építeni, hogy az egészen megható, hogy mennyire a saját magáénak érzi mindenki ezt a vállalatot. És ha van egy-egy olyan kolléga, aki nem, az kihullik, nem kell elküldenem, mert magától elmegy. Tehát ők üzemeltetik a napi életüket. Valaki a sajtó kapcsolataikat, van egy velünk leszerződött ügyvédi iroda is, ők a jogi képviseletüket, csak ők éppen helyileg nem itt ülnek. Ez egy nagyon összeszokott gépezet a jogi, a sajtó, az üzleti meg a hétköznapi életet megoldó részein, mert van, aki azt várja el tőlünk, hogy minden dolga legyen leszervezve, minden fotózáson és minden fellépésén ott legyünk vele, valaki pedig azt várja, hogy ne legyünk ott, mert őt zavarja, őt feszélyezi, hogy egy holdudvarral érkezik. A lényeg, hogy mindenkit úgy szolgálunk ki, ahogy ő szeretné, hogy kiszolgálva legyen.

Oké, de ott mégis vannak olyan szakmai sztenderdek, amiket te hoztál egy másik világból, hogy működjenek. Tehát az sem lehet mindig, hogy ők vigyék a puskát. Úgy értem, hogy ha ők mondanák meg, hogy mi és hogyan legyen, akkor nem lenne rád szükség.

Azért hívnak engem, hogy én tegyek javaslatot, arra vonatkozóan, hogy milyen célokban érdemes gondolkodni, és azokat hogyan lehetne elérni, de a végső döntés az övék és utána együtt megyünk. Lehet, hogy én rúgom be az ajtót, de ott állnak mögöttem. Ez csapatjáték. Nem megy máshogy. Márka szakértőhöz is azért fordulnak, és kommunikációs ügynökség is azért van, mert az a szerepünk, hogy megmondjuk, hogy mi legyen, de nyilván nem hierarchikus módon, hanem sokkal inkább közösen megbeszélve, és ennek eredményeként kialakítjuk a hogyan továbbokat.

Ez nagyon pici piac. Mindenki ismer mindenkit, mindenki egy kézfogásra van, mégis ragaszkodnak hozzád.

De mennyire pici! És igen ragaszkodnak, aminél nagyobb elismerés nem is kell.

Amikor azt mondják, de én a Krisztával akarok tárgyalni, vele akarok leülni, hogyan tudod a kollégáidat úgy pozícionálni, hogy ők is tudják képviselni a TMC ügyfeleit?

Úgy, hogy mindegyik ügyfelünkkel van egy megállapodásunk, hogy mik azok a szintű problémák és ügyek, amiben hozzám ragaszkodnak. Ezt én tiszteletben tartom, és azokat én csinálom a mai napig. Nyilván ezek a nagy stratégiai témák, a hosszútávra szóló-, vagy például a  válság kommunikációs helyzetek. Akkor tényleg ott kell, hogy álljak. De ezektől eltekintve nem tudok mindenhol ott lenni. Napi sajtóügyekkel, a hétköznapi feladatokkal  már jó ideje nem foglalkozom. Egy adott ponton őszintén elmondtam nekik, hogy annak érdekében, hogy a TMC-nek ez a minősége megmaradjon, szegmentálnunk kell a tevékenységeket és ez közös érdek.

Korábban elkövettem azt a hibát, hogy túlvállaltam magam,

mert annyira dinamikusan fejlődött az egész. Nehéz nemet mondani a fejlődésre, a növekedésre, mert a corporate agyunk az azt gondolja, hogy az a jó, ha minél több ügyfél van és majd megoldom valahogy, de ez veszélyes és nem fenntartható helyzet.

Azt sokan elfelejtik, hogy a fejlődés is veszélyes.

Nekem ezt a saját káromon kellett megtanulnom. Szerencsére, amikor már éppen kezelhetetlenné vált volna a helyzet, akkor született a kisfiam, és amikor visszajössz egy kisbaba után, az nagyon jó lehetőség az újrakezdésre és azóta nem követem el ugyanazokat a hibákat újra. Ma már organikusan fejlődünk és nagyon sokszor mondunk nemet megkeresésre és ügyfélre is. Volt az évek során számtalan nagyon kecsegtető deal, de ha én, vagy a kollégáim úgy érezzük, hogy nem tudnánk száz százalékosan, szakmailag kifogástalanul elvégezni a munkát,

ha nem éreznénk jól magunkat benne, akkor inkább nem csináljuk,

mert akkor ennyi erővel mind ülhetnénk magas fizetéssel nagyvállalatok pozícióiban is. Alapelv, hogy jól akarjuk érezni magunkat és ennek oltárán képesek vagyunk lemondani akár árbevételről is. Visszatérve a kérdésedre, hogy fogadják el az ügyfeleink a kollégákat. Néhány éve volt egy pont, amikor már lehetett tudni, hogy én egyedül nem fogom tudni mindenhol, mindenkinek minden vágyát magam teljesíteni. Akkor leültünk egy nagy beszélgetésre, ahol elmondtam, hogy annak, hogy itt legyek a sok fontos dologra, annak az az ára, hogy megengedik, hogy más is bizonyíthasson, ha én bizalmat szavaztam nekik, akkor tegyék meg ők is. Az első időkben sokszor jártunk úgy, hogy bizonyos területeket, akiknek szántam, azokkal együtt mentünk az első néhány tárgyalásra. Szépen lassan így tulajdonképpen észrevétlenül átfolytak a tevékenységek.

Azt mondod, hogy dolgozhatnál nagyvállalatnál és komoly pozícióban. Dolgoztál is nagyvállalatban, komoly pozícióban.

Igen, 2004-ig. Most is dolgozhatnék, de nem szeretnék. Hatékonyabb vagyok így.

Mit érzel a legnagyobb különbségnek?

Elsősorban a szabadságot.

Ez a szabadság viszonylagos, mert ugye így a saját magad kötelékében vagy, vagy a saját magad magas szintű vállalásainak a fogságában vagy.

Ebben igazad van, és esetenként ez talán még komolyabb elvárásokat is jelent, de ez az én gondolataimban több síkon van. Az egyik és legfontosabb az, hogy ha itt sikereket érünk el, az a mi sikerünk, és ha butaságot csinálunk, az a mi felelősségünk. Nem tudunk érte senkit hibáztatni, mert a mi ügyünk. Ez személyiségfüggő is. Én magam ezt sokkal jobban viselem, még akkor is, ha esetleg hülyeséget csinálunk, vagy nem úgy jön ki egy lépés, ahogyan kellene neki. Ha én beletolok mindent, és mégsem tud sikerre jutni valami, csak azért, mert az a másik valaki meg nem tol bele annyi mindent, mert mondjuk neki az is elég, ha minden napot túlél anélkül, hogy nyomot hagyna maga után, azt én nem bírom kezelni. Ebből a szempontból nem vagyok jól alkalmazkodó valaki. A másik, hogy, be kell látnom, hogy  nagyon fura összetételű ember vagyok, mert egyrészről egy komoly közép-kelet európai edukációval rendelkezem, nagyon szigorú környezetből jövök és poroszos nevelésből. Elit iskolák, elit oktatás, folyamatosan magas elvárások. Az első munkahelyem a Roxy Rádió volt, utána a Sláger Rádió, ami viszont egy nagyon erős amerikai szocializáció, a lehetőségek, az egyedi gondolatok, a tenni- és merni vágyás  támogatása. Tehát van ez a kettősség bennem, ami szerintem nagyon nagyon hatékony kombináció, mert ugyan megvan bennem a szorongás, ami a maximalizmus, a teljesítménykényszer, de nem azon az eredendően szárnyaló módon, mint egy amerikaiban. Sokkal földhöz ragadottabb módon. Viszont megvan bennem ez a merj álmodni, és igenis csak rajtad múlik a saját jövőd hit is. Minden nap van egy ötletem és minden nap tudok kreatív lenni, mert

merek kreatív lenni. Merek bátor lenni. Merek lépni.

A Sláger Rádióban mindig mondták, itt van ez a lány, aki magyar, de amerikaiul dolgozik. Nem azt mondták, olyan, mintha amerikai lenne, mert a magánéletemben meg az érzékenységemben, a röghöz kötöttségemben ez fontos, hogy mi Közép-Európában ücsörgünk, és abban nagyon nem lettem amerikai. Munkamódszereimben viszont nagyon. Érdekes, hogy az összes prezentációt és szakmai dolgot először angolul írom és visszafordítom. De eszembe nem jutna egyébként angolul gondolkodni. Nagyon érdekes, hogy nekem a szakmai élet, a kommunikáció, a branding, a marketing az inkább onnan jön.  Azt tapasztalom hogy itthon, a saját vállalkozás, még csak most kezd menő lenni,

ha valaki sikeres vállalkozó, annak itthon még csak most kezd presztízse lenni.

Amerikában az a legnagyobb dolog, ha te vállalkozást indítasz és aztán azt sikeresen üzemelteted. De ez Angliában vagy Németországban is így van, tehát a fejlett gazdaságokban az igenis valami.

Nálunk az, hogy vállalkozó, az egy kicsit az ügyeskedőnek a szinonimája. Nyilván ennek van valamennyi történelmi oka is.

Ahogy látjuk a külföldi mintákat, már egyre kevésbé. Amikor a TMC-t megcsináltam, nagyon büszke voltam, és mondtam az idősebb barátaimnak, hogy én alapítom meg az első amerikai típusú menedzsment irodát. Mondták, jó, majd ha öt év múlva is létezik, akkor szóljak. Zokon vettem. Nem drukkolnak? Drukkolnak, de attól, hogy most alapítottál egy céget, még nem kell hanyatt esni, mondták. Öt év múlva, felidézve mindezt, szóltam nekik és nagyon megünnepeltük, hogy működik. Szóval, hogy miért nem multinál dolgozom?

Az én munkabírásom pici korom óta különlegesen nagy.

Nagyon tevékeny ember vagyok és nem bírom, ha azért húznak vissza, mert más kevésbé tevékeny és mondjuk félti a pozícióját. Ha valami a stratégia miatt nem megy előre, vagy a vállalati valós érdekek okán, azt le tudom fogadni. Ha csak pozíció féltéséből, vagy egyéni érdekekből, akkor azt képtelen vagyok. Ha valaki egy nagy közösségben nagyon hatékony és jól dolgozik, az amellett, hogy remek dolog, veszélyes is, mert  annál jobban látszik, ha mások nem annyira hatékonyak, és nem annyira tevékenyek.  És ez mindig konfliktus helyzet lesz.

Jellemzően egy nagyvállalatnál az idő jelentős része azzal megy el, hogy pozícióharcokat folytatnak, úgy rendezik a munkáknak a prezentálást, az időbeosztást, hogy annak nem üzleti célja van, hanem hogy az adott pozíciót ez hogyan tudja biztosítani.

Igen, ez valós tapasztalat és ez legtöbbször a hatékonyság rovására megy.

Maximalista vagy, dolgozol most is vállalatokkal, ezzel hogyan tudsz együtt élni?

Tökéletesen, mert külsősként én vagyok a legoptimálisabb partner. Minden, ami belülről elviselhetetlenné tesz, az kívülről áldás, mert ha velem, vagy a tevékenységem segítségével valaki sikert ér el, akkor az az ő helyi pozícióját erősíti. A bürokrácia lassúsága nyilván öldöklő, de azt nem lehet máshogy. A világnak ebben a szegletében az nem jó, hogy azt hallod a legtöbb nagyvállalattól, hogy Magyarország minden Excel táblázat alsó sora, mert ez egy rounding mistake. Nagyon hülye érzés, hogy megszakadhatsz, akkor is csak egy kerekítési hiba leszel, mert annyira picik vagyunk, hogy nem számítunk a globális nagy táblázatban. És ha belegondolsz, ez tényleg így van és indokolt, hogy így van. Úgyhogy azt hiszem, hogy nem vagyok alkalmas egy nagyon lassan mozgó, a legtöbben a saját asztalát féltő, megúszásra játszó helyre. És nem szép általánosítani, mert biztos, hogy a hazai multiknál is van világváltó hajlamú, tevékeny és tenni vágyó emberből nem kevés.

Én alkalmasabb vagyok arra, hogy dinamikusan haladjak,

és azt látom, hogy a nagyvállalati környezet, az ilyen típusú embereket, mint én, nem annyira támogatja. Egyébként értem is, mert ott ez bomlasztó. Ezzel együtt egyre inkább hiszem, hogy nagy szükség van a helyi, szakmailag beleköthetetlen lokális vállalkozásokra is, mert magunknak mi mindig minden Excel tábla első sora vagyunk, és nagyon más abban a tudatban alkotni és dolgozni, hogy a munkánk eredménye valós, lekövethető, látható változásokat hozhat, ha elég jók vagyunk abban, amit csinálunk.

Nektek nyilván nagyon fontosak a médiumok, a különböző televíziók, rádiók, újságok. Ez napi szintű sztori. A média piac politikailag nagyon erősen megosztott. Akár a médiumokban dolgozó kollégák is, vagy akár az ismert emberek, hogy mehet-e ide, vagy mehet-e oda, vagy ha ide beteszi a lábát, akkor utána aztán oda már nem lehet. Mennyire nehezíti meg a napi munkát ez a szomorú helyzet?

A média szórakoztató részei, a napi munkafolyamatok, bármelyik médiumról is legyen szó, nem átpolitizáltak. A dolgozók, akik ezeket a csatornákat, lapokat, szerkesztőségeket üzemeltetik, azok nem nagyon változtak az elmúlt 10-15 évben. Mi, és az ügyfeleink a vezérigazgatókkal eddig sem találkozgattunk gyakran, a tulajdonosokkal meg soha. Az a cél, hogy minden egyes médiummal jó munkaviszonyban legyünk. Más a politikai tartalmú- vagy a hírműsor, de a TMC ügyfeleiből talán csak egy-kettő olyan van, aki egyáltalán érintett lehet, és ő eldönti, hogy hova megy, hova nem megy és mi ahhoz tartjuk magunkat. Alapvetően az a tapasztalatunk, hogy ezzel az ügyfelek azért nem foglalkoznak igazán, mert mondjuk a Sztárban Sztár, vagy az X Faktor, vagy A Dal készítői ugyanazok ezer éve.  Ugyanazzal a stábbal dolgoznak, ugyanazokat az arcokat látják viszont. A Hot magazin szerkesztőségében ugyanazzal az újságíróval, vagy főszerkesztővel beszélgetek két tulajdonosváltás óta. Ugyanez a helyzet a Storynál is. Tehát a napi életünket a kérdésedben vázoltak ilyen szempontból nem befolyásolják. Van olyan ügyfelünk aki azt mondja, figyelj, Kriszta, én mostantól ide meg ide nem megyek, és ez ki van írva a falra, tudjuk, ki hova nem szeretne. Ezen túl azonban az a cél, hogy mindenki mindenkivel legyen a lehető legjobb viszonyban.

Változik az eszközhasználat is. Megjelentek a régi-új buzzword-ök, úgymint influenszerek és különböző csatornák, ehhez hogyan tudtok idomulni, hogy jellemzően az ügyfeleid között inkább szeriőz emberek vannak.

Igen, és mielőtt mondod, mondom én. Meg 40 pluszosok.

Tehát valódi teljesítményt mutató, érték alapú emberekkel foglalkozol és közben ott van egy másik világ, ahol tizenévesek mondják meg, hogy mit egyél, mit igyál, hogyan éljél és osztják az észt akár már a legösszetettebb társadalmi témákban is.

Elájulok ettől az egésztől, de jó értelemben. Lenyűgöz mindaz, ami ezen a területen történik és olthatatlan tudásvágyam van. Ezt egy sokkal nagyobb kihívásnak találom ma, média használat és egyéb szakmai kérdések szempontjából, mint az előző kérésedet, hogy ezzel miként fognak tudni lépést tartani az ügyfeleim. Kicsit úgy is élem meg, hogy ez az én és a mi felelősségünk. Addig mindenképpen, hogy felhívjam rá a figyelmet, hogy

itt kérem, egy új világ van.

Ennek érdekében sokat teszek. Például lesz most nálunk egy egész napos workshop, amit a kollégáimmal és egy-két média szakemberrel tartunk, mert kötelességünk megmutatni, hogy mi van most. Mert nem biztos, hogy tudják. Részben azért, mert azt az elvet tartjuk, hogy a művész a saját dolgával foglalkozzon és

a mi dolgunk az, hogy minden terhet levegyünk róla.

Tehát, ha egy tárgyalás sorozat egyre nehezebb, ha egyre több kihívást rejt, annak ők csak a pozitív végeredményét tudják. De soha nem mondjuk el nekik, hogy esetleg egyre nehezebben jutunk el ugyan addig az összegig, és elsősorban nem az ő koruk, vagy tudásuk, hanem az új piaci helyzetek miatt. Ezzel együtt vagy inkább ennek ellenére, engem ez lenyűgöz. Azt gondolom, hogy ha valaki ma a saját projectjével, vagy álmával nem tud egyről a kettőre jutni, az hülye, mert gyakorlatilag ott van neki az Instagram, a Linkedin, a Youtube, a Facebook, a Facebook zárt csoport, ami egy tök új terület, és még a vlog, meg a blog, meg a weboldal és még egy sor dolog. Ingyen. Tehát minden lehetőséged adott, hogy te ma ingyen elkezd építeni magad, és ha van mondanivalód, akkor el tudd mondani. Régen milyen lehetőség volt? Kellett, hogy legyen egy csomó pénzed, mert csak akkor tudtál venni reklám szpotot, adásidőt, print felületet, hirdetést, bármit, és csak ezekkel tudtál a tömegek felé kommunikálni. Visszatérve az új irányokra és területekre. Ezt nem lehet kikerülni.

Ha valaki úgy dönt, hogy ebből szeretne kimaradni, akkor az engem fog nagyon megijeszteni,

mert akkor nem fogom tudni megmondani, hogy vele mi lesz. Nyilván a klasszikus felületek ugyan úgy fogják őt igényelni, biztosan lesz színházi felkérése, csak tudod te, hogy mennyit kap egy színész egy estére? Abból sajnos nem él meg. Van rossz tapasztalatunk is, semmi okom tehát hogy ennyire optimista vagy pozitív legyek, mert a

egy 92 százalékos országos ismertségű, népszerű és beleköthetetlen negyvenes ügyfelünk nemrég elbukott egy nagy autós kampányt egy kétes hírű, huszonéves influenszer ellenében.

A külföldi központban nem ismerik egyikőjüket sem, viszont megnézték a social media számaikat és az influenszeré a másiknak sokszorosa volt. Az egy másik dolog, hogy nem tett le semmit az asztalra, követői köszönőviszonyban nincsenek a márka célcsoportjával, de azt látták, hogy az kétszázezer, ez meg negyvenezer. Ennyi.

Dühítő egy helyzet, de biztosan sokan utáltak tárcsázni is az elején a postagalambok után.

Van az a régi mondás, hogy aki megengedi magának azt a luxust, hogy nem ér el mindenkit, az eléri azt, aki számít. Ők ezt nem ismerték?

Nem ismerték. Én mindenkit arra intek, nyugodjon meg, lépjen egyet hátra. Találja ki, hogyan akar ebben részt venni, mert én teljesen el tudom fogadni azt is, hogy ha valaki nem akar ezzel időt tölteni.

Ebben kicsit nem lehet benne lenni.

Lehet úgy dönteni, hogy kimaradok a social média háborúból, a tartalomversenyből, vagy beleállok. De ezt vagy csinálod, vagy nem. Olyan nincs, hogy kicsit csinálod. Mert akkor csak vesztes tudsz lenni benne, és az nem oké.

Igen, csak amikor a számokról beszélünk, akkor különbséget kellene tenni, hogy celeb, sztár, influenszer, márkanagykövet, véleményformáló, nálunk meg lett egy mennyiségi verseny, hogy most akkor az influenszer az, aki teljesen mindegy, hogy mit csinál, de valahogy nagy szám van ott.

Az előző szerencsétlen történet ellenére is igaz, hogy egyre kevésbé csak a számokat nézik a döntéshozók. Azt kezdem látni, hogy nézik azt, hogy mennyire elhivatott az a tábor. Nézik azt, hogy amit kommunikálni kívánnak, az mennyire szól valakinek. Ez egy közös edukációs folyamat. Kell tanulnia annak is, aki elkölti a pénzt, hogy nem csak az számít, hogy kinek hány követője van, hanem, hogy kik azok az emberek, mert lehet, hogy egy prémium terméket soha nem fogunk tudni eladni egy háromszáz ezres követő táborral rendelkező, de kevésbé prémium csoportot felölelő valaki által. Lehet, hogy valakinek hat követője van, de mind a hat hatékony. Ez az egyik. A másik, hogy edukálódnia kell az influenszereknek is, leginkább abban,  hogy nem kell mindent elvállalni. A kevesebb hosszú távon biztosan több. A menedzsmentben azt az elvet vallom, hogy

ha nem erősíti a céljainkat, akkor nemet kell mondani akkor is, ha pénzt adnak érte.

Hosszútávon csak ebben hiszek. Ezt nekik is meg kell tanulni. Nem lehet ma Coca Colát, holnap meg Pepsi Colát posztolni, mert hiteltelen lesz az egész. Nem lehet a követőket minden nap reklámmal terhelni, mert egyszer csak rájönnek, hogy ki vannak használva, elmúlik a pátosz és a rajongás és távoznak. Lehet ezt jól csinálni, számos példa van rá.

Kimondtad a legfontosabbat, hiteleség, mert ez a mennyiséggel nem mindig jár kéz a kézben.

Egy idő után mindez önmagától letisztul, csak meg kell várnunk.

Addig is a vállalatok, a márka menedzserek nagyon sok kárt okoznak saját maguknak is és a piacnak is.

Ezzel sajnos nem tudok vitatkozni, mert látom, hogy miket kérnek tőlünk. Mi is folyamatosan tanulunk. Van, amit visszautasítunk, mert egyszer megcsináltuk, kipróbáltuk és láttuk, hogy nem kellett volna. Egy cég megvett tőlünk 15 ember 15 posztját, de ugyanazt a képet kellett kirakni ugyanazzal a szöveggel. A hatékonyságról ne beszéljünk. Plusz a Liptai Claudia más, mint Dobó Kata, Dobó Kata más, mint Ábel Anita. Nem lehet uniformizálni. Ha ez az én személyes felületem, akkor személyesen kell hagyni az embert kommunikálni a saját ízlésének megfelelően.

Ahogyan látom, miközben ügyfeleidet építed, az elmúlt időszakban erősen beleálltál az saját márkád erősítésébe is.

Kiléptem az árnyékból. Ezt szokták mondani. Igen, valóban így van. Októberben kezdődött, tehát ez még friss.

Egy önálló arcéledet mutatod.

Az, hogy ez megtörténjen, nem az én ötletem volt. Az, hogy szeretném, hogy folytatódjon, az már nagyon igen. Az egész úgy kezdődött, hogy van egy „D-nap”. Ez a tavaly június 9-e, amikor nekem sok minden megváltozott az életemben, egyik pillanatról a másikra.  Aznap  meghalt a  legjobb barátom, közben meg férjhez ment egy másik, ahol tartanom kellett magamat, hiszen én voltam a tanú.  Mindez egy napon.

Az egyik legszörnyűbb és legcsodálatosabb dolog egy időben.

Felfoghatatlan. Amikor ennyire sok minden történik, ami nagy életesemény, akkor egycsapásra rájössz, hogy mik a valóban fontos dolgok a világban és ez biztos, hogy máshova helyezi a prioritásokat. Nekem ez a nap abban fontos, hogy itt engedtem el a megfelelni vágyás utolsó elemeit. Ez az a nap, amikor azt éreztem, engem egyáltalán nem érdekel már semmi.

Én úgy szeretnék élni, ahogy én akarok, a franc se tudja, meddig tart, úgysem tudok mindenkinek megfelelni.

Pár nappal később felhívott a Lizzy Card  tulajdonosa, hogy a tengeren túlon, sikeres üzletemberek tollából nagyon nagy piaca van a motivációs és inspirációs határidő naplóknak és ő szeretne egy ilyet csinálni itthon. Velem. Direkt nem pszichológusok, pszichiáterek, hanem olyan emberek, akik valóban sikeres bizniszt építettek, kicsit átadnak az ő tudásukból és megmutatják, hogy bizonyos helyzetekben ők mit csinálnak, hogyan osztják be az idejüket, mibe kapaszkodnak, ha éppen rosszabb napjuk van, és nagyon szeretnék, ha csinálnék velük egy ilyet. Először azt mondtam, hogy egyáltalán nem gondolom, hogy ez itt bárkit érdekelne. Azt se tudják az emberek, hogy ki vagyok én, ki fogja ezt megvenni? Végtelenül hálás vagyok Szilágyi Gábornak, hogy nem hagyott békén és szépen lassan belehúzott ebbe. Nem is ismertük egymást korábban, mégis nagyon jól ráérzett, hogy fölébresztette bennem a versenyszellememet, tehát hogy tudok én jobbat, és ezt sikerült elérnie nálam. Lementem a balatoni nyaralóba a kisfiammal, és gyakorlatilag tíz nap alatt a legklasszikusabb módon, papíron, kockás füzetbe lerajzoltam azt a naptárat, egy minta hónapot, az általános részeket, amit én szívesen használnék. Leadtam, nem változtattak rajta semmit, betördelték és decemberben megjelent, olyan, amilyennek én szerettem volna. A legnagyobb döbbenet, hogy ez hat hét alatt elfogyott az üzletekből, meg a web áruházból.

Azért is érdekes, mert közben itt vagyunk a digitális világban. Szép a magyar nyelv, mert ez kézzel fogható. Tehát egy sima papír az valami más.

Igen, mert ha leírod a kezeddel, azt végig kell gondolni. Nagyon sok pszichológiai tanulmány szerint máshogyan gondolkodsz, ha kézzel írsz. A fiataloknál is egyre nagyobb divatja van, hogy ilyen füzet, olyan füzet és írás. Ez a naptár egy rendszert is hoz az ember életébe. Nem azt mondom, hogy felér egy egyetemi kurzussal, de egy picit elhinti a stratégiai gondolkozásnak az alapjait, azt, hogy miért érdemes célokat meghatározni. Miért érdemes újra visszanézni, hol tartok, mit tehettem volna jobban, és az időbeosztásból is ad néhány ötletet. Azt mondhatom neked, hogy egy kis gyorstalpaló. Közben tele van olyan idézetekkel és gondolatokkal, amiket én magam használok, amikor rosszabb pillanataim vannak, vagy amik engem átsegítenek a nehezén. Na, ez óriási siker lett. Ezzel egy időben, amikor ezt leadtam és nagyon izgatottan vártam, akkor találkoztam a Paloznaki Jazzpikniken egy hölggyel, aki nagyon sokszor kért már engem fel eladónak az ő női konferenciájára, és mindig mondtam, hogy nem, nem akarom, mert bevallom, nem merek nyilvánosan beszélni. De addigra ezen már túl voltam, és annyira látszott, hogy a felkérésemben a  szeretete is benne van, hogy elfogadtam, hogy egy kecskeméti női konferencián beszélek a saját életemről. Nagyon sok szakmai előadást tartottam már, de

kit érdekel az én életem, gondoltam én.

Na, ott október 4-én megfordult valami, mert megtartottam egy egyórás előadást, és azt nem tudod elképzelni, hogy miket kaptam utána vissza. Hetekig kaptam az üzeneteket az ottani nőktől, hogy mennyire inspirálom őket a történetemmel, a habitusommal, és ez a sok-sok visszajelzés nagyon, elmondhatatlanul sokat adott nekem. Háromszázan voltunk ott, és majdnem hatvan levelet kaptam. Már egy is öröm, nemhogy hatvan! Ezek őszintén megírt, érzelemben gazdag levelek és visszajelzések.

Azt éreztem, hogy én akarom ezt még érezni.

Hogyha az én őszinte és kozmetikázatlan történetem tud segíteni másoknak, akkor én akarok segíteni. Arról nem beszélve, hogy ez mennyi mindent ad nekem vissza! Amikor a TMC-t kezdtem a sztárjaink „elájultak”, hogy itt ilyen tudatosság, szakmaiság és védelem van, és én vagyok a védőháló. Nyilván ma már nem mondják minden nap, hogy milyen boldogok, hogy velem, velünk dolgozhatnak, hiszen mindannyiunknak természetessé vált, hozzászoktunk a jóhoz. Na, most ez egy kicsit ugyan olyan, mint az akkor. Mintha reprodukálnám azt a sok vállon veregetést, ölelést és visszajelzést, csak most már egy szélesebb körben. Nyilván

ennek meg kellett találni az életemben a helyét,

mert azért sok idő nincsen, de meg fogom, mert elképesztő energiákat ad az a sok visszajelzés, amit kapok.

Neked szükséged is van erre, hogy visszakapjál.

Ebből táplálkozom, ez tart életben.

Mármint, hogy állandóan érezd azt, hogy jó, amit csinálsz.

Nem csak, hogy jó, hanem hogy hasznos és szerintem ez nagy különbség. Segíteni nagyon jó dolog. Ha tudok segítek. Ez egy állandó körforgás, ha neki jobb az élete, attól jobb lesz a környezetének és  jobb lesz nekem is. Ez így nagyon idealistának tűnik, de én hiszem ezt.

Picit idealista, picit spirituális. Hogyan állsz a spirituálissal?

Ábel Anita aki a buddhizmushoz elég közel áll, szokta mondani, hogy ha tudnám kezelni azt, amit nem tudok, de ösztönösen bennem van, akkor az valami egészen különleges dolog lenne. Van, aki csak azért jön be fél órára az irodámba és szó szerinte azt is mondja, Kriszta bejövök feltöltődni. Bennem valószínűleg túlteng valami energia, vagy a pozitív látásmód, vagy a kiegyensúlyozottság, tényleg fogalmam sincs, hogy ez mi. De azt tudom, hogy sokak tudnak ebből merítkezni és ez jó.

Még egy nagyon érzékeny téma, a metoo. Nőként szerinted mi a jelentősége?

Soha nem foglalkoztam mélyen ezzel, mert szerintem minden egyes történet és helyzet más és más, és nem szabad általánosítani. Biztosan másként gondolkodik róla az, aki érintett, az, aki személyesen ismer érintettet.  Mint mindennel, ezzel kapcsolatban is nagyon hajlamosak vagyunk átesni a ló túloldalára. Én ismerek olyan férfit, aki azért áldozat a maga életében, mert bár soha nem tett semmi rosszat, egy kolléganője úgy próbált kibabrálni vele, hogy olyan dolgokkal vádolta, amit soha nem tett. A metoo segített a nőnek. Mire kiderült, hogy hazudik, addigra ezt a férfit meghurcolták. Nem lehet már visszacsinálni.

Az egész gender issue-t óvatosan kezelem,

és ezt is félve mondom, mert mindig megtámadnak utána. Mondják, mert Kriszta, te olyan határozott vagy. Lehet, hogy én pont jó szakterületet választottam, de én soha nem éreztem hátrányát, sem feladatban, sem pozícióban, sem juttatásban, hogy nő vagyok, viszont én nem is akarok elférfiasodni. Én nagyon szeretem reggel megcsinálni a gyerekemnek az uzsonnát. Ha úgy tetszik, szeretem kiszolgálni a családomat, és szeretem, ha kinyitják előttem az ajtót.  Gond nélkül kivasalom a Gábor ingét és ettől még nem érzem, hogy ez lealacsonyító és neki kellene, és egyáltalán nem szeretném, ha a családom összes fiú tagja, mert én vagyok egyedül nő, azt érezné, hogy anya sikeres üzletasszony, de anya soha nem ér rá. Baromira örülök, ha ezt vagy azt a segítséget felajánlják, és meg is van mindenkinek a feladata, de ennek ellenére és ezzel együtt azért

hiszek a klasszikus női és férfi szerepekben.

Van, hogy elszégyellem magam egyes hölgytársaim előtt, de szerintem egy nőnek a fészekrakási ösztöne, az az övé. Nagyon üdvözlöm azokat a wc-ket, ahol a férfi wc-ben is van már pelenkázó és teljesen indokoltnak is találom, ebben a sok patchwork családban, hogy ha a fiú viszi el a gyereket és tisztába tudja tenni. Az ilyen kezdeményezéseket nagyon támogatom. De azt nem, hogy legyünk tök egyformák, mert, ha megfeszülünk sem fog menni. Én tudok szülni, te sose fogsz. Ez egy olyan alapvető természet rendelte különbség, amire nem lehet nem odafigyelni. Nyilván családonként változik, hogy ki mit vállal. Én szeretem azt, hogy én vagyok a fészekrakó otthon, és nem is szeretném, ha ez megváltozna.  Szerintem nem az egyformaság a lényeg, hanem az egy adott helyzetben az egyént figyelembe véve azonos esélyek és ez óriási különbség.

Azért is kérdezem, mert kommunikációval foglalkozol. Azt gondolom, a jó szándékát nem kétségbe vonva, de ez az egész metoo téma nagyon félre ment.

Azért nem tudom megítélni, mert nem mélyültem el ebben soha igazán. Elhiszem, hogy vannak olyan szakterületek, ahol egy nő tényleg 20-25 százalékkal kevesebbet kap ugyanazért a munkáért, de nagyon nehezen tudok valami olyat képviselni, amit magam soha nem szenvedtem el. A családon belüli erőszakot sem szenvedtem el, de azt morálisan annyira elutasítom, hogy át tudom élni, és tudom segíteni azokat a kezdeményezéseket, amelyek azért dolgoznak, hogy kevesebb legyen. Amikor Amerikában kiderült, hogy aki elkezdte, ő maga is zaklatott valakit, az például úgy hiszem, sokakat elgondolkodtatott, hogy egyrészről szörnyű sorsok vannak, amelyek ellen minden eszközzel fel kell lépni, másrészről milyen kétes eszköz mindez sokak kezében, és akkor azokat nem is említem, akik gond nélkül és boldogan éltek azzal, hogy a nőiességük vagy férfiasságuk okán előnyökhöz juthattak, és most bezárultak előttük a kapuk. Ez a kérdés nem fekete vagy fehér és mindamellet nagyon érzékeny téma.  Egyáltalán nem vagyunk felkészítve érzelmileg arra és semmi jogunk sincs ahhoz, hogy a mai társadalmi normák mentén, beleássunk mások életébe és ítélkezzünk, úgyhogy amennyire lehetséges, távol tartom magam az ilyen helyzetektől. A cégcsoporton belül nálunk sokkal több a nő, mint a férfi. De például ebben sem szeretem a mesterségesen meghozott szabályokat.

Én azt szeretném, ha minden egyes pozícióban az arra legoptimálisabb jelölt lehetne ott.

Függetlenül attól, hogy nő vagy férfi. Mert mi van, ha valaki csak azért kerül nőként egy pozícióba, mert be kell tartani az 50-50 százalékos kvótát, miközben a vele egyidőben jelentkező férfi sokkal inkább érdemes volna rá? Én ezeket a nagy mondásokat nem szeretem. Mindenki teljesítsen tudása legjobbja szerint és ne mesterségesen teremtsünk lehetőségeket. Én így gondolom, de ez eléggé ördögtől való manapság.

Vissza az új tevékenységedhez.

Azt látom, hogy úgy kell a jó szó mindenkinek, mint egy falat kenyér. Nagyon elmaterializálódott a világ, mindenki arra vágyik, hogy pénze legyen, ha megkérdezel egy gyereket, hogy mi akarsz lenni, azt mondja, hogy gazdag. Ez elszomorító. Vagy influencer, de azért mert ő gazdag.

Az én célom az, hogy minél több gyerek és felnőtt mondja azt, hogy mindenek előtt boldog akar lenni,

mert azzal jön majd a siker meg a gazdagság is. Nem gondolom, hogy meg tudom változtatni a világot. De ha egy-két embert vagy az életét sikerül, és ő neki is egy-két embert, akkor apró lépésekkel, de haladunk. Szóval bennem tényleg van ez az idealizmus. Én nem látok sok olyan motivációs előadást, előadót, aki a saját életét felhasználva tud hiteles lenni. Nagyon sok pszichológus van, nagyon sok pszichiáter van, akik jó előadók. Nagyon sok jól képzett coach is van, akik szintén jók és sokat tudnak segíteni. Lehet, hogy van olyan, de én nem nagyon látok, aki felépített 20 év alatt egy iparágat Magyarországon, és elmeséli, hogy hogyan csinálta, mert hozzám ez kötődik.

A sikerem az, amit csinálok, mert az álmaim után mertem menni.

És bennem sok ilyen történet van. Hétköznapi történetek, hétköznapi emberek számára is érthető módon. A NőComment! című televíziós műsor mi más, ha nem ez? Hogy hat évig kergetsz egy álmot kitartással és utána egyszer csak úgy döntesz, hogy ezt elmeséled, mert ez segít másoknak. Hogy ne adják fel soha! Amikor sikeres emberek elkezdik elmesélni, hogy ők hogy csinálták, hogy álltak fel újra és újra, az hiteles, az valóban segítő, mert azzal tud azonosulni az utca embere is. Mert a pszichológustól vagy a nagyon szakmai segítőtől fél,  mert attól tart, hogy majd nem érti, hogy mit mond.  Amit én mondok, az hétköznapi nyelven is  érthető.

Nevezzük a saját személyes márkaépítésednek, kell, hogy legyen valami célja, bár lehet, hogy csak útja van. Most hagyjuk az összes ügyfeledet, mi az életedben a következő, amit látsz, vizionálsz magadnak?

Ha így marad minden és nem lesz rosszabb, akkor én boldog vagyok. Nekem az a célom mindegyik vállalkozásban, hogy amit eddig felépítettünk, azt meg tudjuk tartani. Szerintem most az az időszak van, amikor ez önmagában véve egészen bátor cél. És csak magamban nem tudok gondolkodni, én úgy tudok gondolni, hogy mit szeretnék ebben vagy abban az érdekeltségemben. A saját márkámmal azt szeretném, ha évente kétszer-háromszor lenne egy olyan motivációs előadásom, ahol olyanokkal ülök szemben, akik függetlenül attól, hogy voltak már ilyenen, vagy sem, de úgy mennek haza, hogy holnaptól máshogyan élnek és elkezdik követni az álmaikat. Ez nem egy gazdaságilag megfogalmazható cél, de ez az, ami engem feltölt annyi energiával, hogy TMC-vel meg tudom fogalmazni azt, hogy szeretném ha a meglévő ügyfélkörünk megmaradna, továbbra is bizalmat szavazna nekünk és együtt ki tudnánk alakítani egy teljesen új rendszert, hogy hogyan lehet negyven pluszban is érvényesülni, kitalálva új irányokat és tevékenységeket. Ez egy új kihívás. A gyártó cégben az a cél, hogy azok a tévé műsorok, amik elindultak, tudjanak folytatódni és minél szélesebb közönséghez elérni, mert szerintem nagyon hiánypótló és jó, amit csinálunk. A KenMediában, a kommunikációs ügynökségben az a cél, hogy tudjunk ugyanúgy függetlenül és szabadon dolgozni, mint eddig. Ne kelljen vállalnunk muszájból, csak megélhetési megfontolásból ügyfeleket és csak olyanokkal dolgozhassunk, akikben hiszünk, és akik értékelik a közös munkát egy jól körülhatárolható könnyed kulturális területen.  Ha ez összejön, akkor nekünk ennél ideálisabb helyzetünk nem kell, hogy legyen.

Összefoglalva akkor, hit, szabadság, boldogság?

Nagyon jó! Igen, abszolút.

( onBRANDS – Kőszegi András )

Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.