KŐSZEGI ANDRÁS
Mikor kezdtél el zongorázni?
BARTAL GYÖNGYI
Öt és fél évesen. Apum elvitt a helyi iskolába, az egyik kezében a hegedűjét fogta, a másik kezében az én kezemet, és azt mondta az iskola igazgatónőjének, hogy a lányom hegedülni fog. Mire az igazgató, akivel jól ismerték egymást – mert együtt jártak kórusra-, azt mondta, Árpád, ez nem így működik, azért valami beleszólása a gyereknek is lehet. Nem, ő hegedülni fog. Én meg húzogattam az apum karját, hogy hadd nézzem meg a többi hangszert is, mert tudtam, hogy zongorázni akarok. További kérlelésre körbejárhattam a hangszereket, szándékosan utolsóként ültem a zongorához, a sámlit a lábam alá tettem, fölhajtottam a zongorát, és rátettem a kezem a billentyűkre. Zsuzsa néni azt mondta, Árpád, ez a gyerek zongorázni fog. Így indult, 22 éves koromig versenyszerűen játszottam.
Amikor ő elvitt, akkor megmondta, hogy a lányom, hegedülni fog. Nem lett belőle semmi, de meg akarta mondani. Mire tanít egy ilyen helyzet?
Ez nagyon nehéz, mert hogyha az apum akkor nem mondja ezt, meg nem cselekszik úgy, meg nem gyakorol rám nyomást, akkor nem lennék az, aki most vagyok. Mindig ellenszegültem. Versenyszerűen zongoráztam, fel voltam mentve tesiből. Azért ezt egy tini lánynak nagyon nehéz végig élni, hogy a többiek kint kosárlabdáznak, te meg ott ülsz a padon, mert nem mehetsz ki velük játszani a hétvégi versenyed miatt, mondván, a kezedre vigyáznod kell. Egy picit mindig egyedül voltam a világban.
Az nagy kérdés, hogy amikor egy ilyen teljesítménykényszerbe beletolnak egy gyereket, a gyerek közben azt gondolja, hogy ezt ő is akarja, de hogy tényleg akartad? Most hogy gondolod, akartad-e?
Imádtam zongorázni. A zongora volt a legjobb barátom. Mindig zongoráztam. Nem volt pénzünk zongorára, viszont a nagymamámnál volt egy régi-régi kopott versenyzongora, azon gyakoroltam. Autónk sem volt, gyalogolni és buszozni kellett, másfél óra volt oda az út, másfél óra vissza. Végül is az összes bánatomat, az összes boldogságomat a zongorázásban éltem ki. Mentem szolfézsra, zongora- és összhangzattan órára, minden nap, hétvégén is, nekem nem volt tévénézés, nem volt kinti labdázás a barátnőimmel. Aztán amikor 12-13 éves lehettem, akkor kezdtem öntudatomra ébredni, egyre jobban kiálltam önmagamért, és néha beültem volna a barátnőimmel egy kólára. Minden versenyt megnyertem, bárhova küldtek, mindig az első díjjal jöttem haza, de aztán addig-addig rágtam a szüleim fülét, hogy nem akarok többet zongorázni, mert el vagyok tiltva a barátaimtól, az élettől, a gyerekkoromtól és nincs gyerekkorom, hogy egyszer az apám azt mondtam, amikor nyolcadikos lettem, hogy rendben van kislányom, hogyha ballagásod után is így gondolod, akkor abbahagyhatod a zongorázást. Bár édesanyáddal nem értünk egyet és nagyon sajnáljuk, mert végtelenül tehetséges vagy. És ahogy ezt apám kimondta, egy világ omlott össze bennem, mert addig meg mást se hallottam, csak hogy gyakorolj, hogy csinálnod kell, mert tehetséges vagy. Apum mindig bejött a szobába, ahol a zongora volt, lefeküdt a kanapéra és elaludt, ahogy játszottam egy Chopint, bár ő a Rachmaninov darabjaimon is el tudott aludni. Szóval, ahogy ezt kimondta, nyeltem, hogy ez most tényleg elhangzott. Elballagtam az általános iskolából. A szüleim leültek velem beszélni, hogy akkor mit szeretnék. És akkor már nem voltam olyan biztos a dolgomban.
Zongorázni szeretnék.
Azt mondtam, hogy én egyetlen egy dolgot kérek,
hogyha még egyszer azt mondom, hogy szeretném abbahagyni a zongorázást, akkor ne hagyják.
Valószínűleg kellett az, hogy apum azt mondja, oké, elengedem, akkor ne csináld.
Annyi mindent beletettél a zongorázásba, sikeres is voltál, de ma nem zongoraművészként élsz, nem ez a szenvedély lett a karriered, a hivatásod, a napi léted. Miért?
Állandóan órákra jártam, állandóan mentem valahova, nem volt állandóság az életemben. Minden hajnalban az apum keltett, hogy az aznapi iskolai anyagot megtanuljam, mert nekem iskola után jött a szolfézs, a zongora, az összhangzattan és még 4-5 óra gyakorlás a nagymamámnál. Utána jött értem az apum, vagy az anyum, aki szintén két, három állásban dolgozott, mert közel sem voltunk tehetősek. Nem volt másra idő, 8-10 óra volt, mire hazaértünk. Vacsora, fürdés, alvás. Fél négykor kelés. Volt egy olyan érzés bennem, hogy egy művész, legyen az bármilyen alkotóművész, képzőművész, zenész, színész, költő, vagy bárki, annak bizonyos értelemben az élete olyan, mint a vándoré. Városról városra, országról országra, kontinensről kontinensre utazik és mutatja meg magát, hogy darabjaival elbűvölje a közönséget. Én ezt nem akartam.
Rettentő sok energiám belement, de soha nem éreztem úgy, hogy feleslegesen,
mert a mai napig a legjobb barátom a zongora. Soha nem voltak legjobb barátnőim, soha nem voltak lelki társaim, nekem minden a zongora volt. És milyen érdekes, mert bár nem akartam vándorként élni, egy picit mégis úgy élek, mert a diplomácia és a gazdasági lét ezt követeli meg, hogy kedden még Madridban vagyok, szerdán Budapesten, csütörtökön Brüsszelben, péntektől vasárnapig ismét Budapesten.
A gazdasági részt, a logisztikai céget azt értem, mert tovább vitted a szülői vállalkozást. De hogyan lesz biztonságpolitikai szakértő egy zongorázó kislányból, aki közben persze már felnőtt, aki hivatásszerűen abbahagyja a szenvedélyét, de lelkében mégis csak zongorista kislány marad?
Hogy miért lettem zongoristából logisztikai szakember, és biztonságpolitikai szakértő? 17 éves voltam, amikor könyörögtem a szüleimnek, hogy a zongora szak mellett én egy reál egyetemre is szeretnék jelentkezni, mert mindig nagyon jó voltam matematikából. A gimnáziumban témakörökkel előrébb voltam, mint az osztálytársaim. Zsebpénzem volt abból, hogy az évfolyamtársaimat tanítottam, sőt, harmadikos voltam, amikor értettségeire készítettem föl a negyedikeseket. Nyári szünetben, ha nem zongora és egyéb különórán voltam, vagy versenyre készültünk, akkor korrepetáltam otthon a pótvizsgára a diáktársaimat. Vagyis már gyerekként próbáltam úgy üzletelni, hogy az mindenkinek megérje. Apumtól is ezt láttam. Mindig hosszú távon gondolkodott, azt nézte, kinek, hogy tud segíteni, de kereste a lehetőséget arra is, hogy ő maga tovább fejlődhessen. Azt hiszem, én pont ilyen vagyok. Apum és anyum is nagyon kemény emberek, állítólag én is az vagyok.
Keménység, kitartás, szorgalom, és sok-sok pofáraesés is kellett
ahhoz, hogy most itt tartsak. Az üzleti és a politikai protokoll sok tekintetben hasonló. A mai gyors és agresszív tárgyalási metódus bejön nekem, bármennyire is érzékeny zongorista vagyok.
Alkotó ember, mindegy, hogy mit csinál, hogy hova viszik az ujjai?
Az biztos, hogy mindegy. Másnál nem tudom, hogyan működik, én akkor tudok jól működni, ha apátiában vagyok. Akkor nem tudok alkotni, ha boldog vagyok, ha minden rendben van. Ahhoz, hogy én egy mély lelki munkát ki tudjak adni magamból, akkor a lelkem egy darabjának ott kell maradnia.
Ez a művészet, de cégvezető is vagy és egy politikai szituációban is jó megoldásokat hozni, az is egy alkotó folyamat.
Igen, de teljesen máshogy működök. Míg az alkotásban van időd alámerülni a részleteben, addig az üzletben és a politikában nincs.
De az elméd dolgozik akkor is. Ott is csak apátiában?
Nem, az teljesen más. Ott szigorúan nincsenek érzelmek. Viszont nagyon bátran nyúlok a színekhez, formákhoz, ha például festek. Volt az életemnek egy nehezebb időszaka, amin ez segített át. Soha nem tanultam rajzolni, soha nem tanultam festeni, egyáltalán nem tartom magam festőnek, de a magam amatőr szintjén látom, hogy szép az a valami. Látom a mai virtuális világban, hogy a művészek, lépésenként fölteszik, hol tartanak a képükkel, a könyvükkel, vagy a versükkel. Én nem ilyen vagyok.
Állok a fehér vászon előtt,
ami mellett ott van a száz olajfesték, a rengeteg ecset, meg az olaj, és egyszer csak visz a kezem valamilyen szín felé. Attól, hogy én azt a színt elkenem a palettán, még fogalmam sincs, hogy mi lesz belőle. Ahogy az első ecsetvonás megszületik a vásznon, egyik lépésről a másikra visznek a színek, a formák és így születnek meg a képeim. Soha nem tudtam, hogy csendélet, mező, vagy patak lesz-e. A legtöbb képemnek a címét sem én adtam, hanem amikor az első kiállításom megszületett, akkor a vendégek címkézték fel őket.
Ez olyan, mint amikor valaki kicsit szabadjára engedi a márkáját, nem?
Igen, bár ehhez te jobban értesz.
Ez az igazi bevonás. Ez az igazi közösség.
Olyan jó érzés volt. Ott álltam és volt olyan kép, aminek két címe is lett. Az viszont nagyon megdöbbentett, hogy nehezen tudtam elengedni a képeket. Nem gondoltam arra, hogy ezeket el kell engednem. Felhívtak Ausztriából, vidékről, és ott a kiállításon is három képre mondták, hogy kell nekik. Azt sem tudtam, mi az ára, vagy hogy egyáltalán lehet-e ára.
A politikában, az üzletben azonnal dönteni nehéz és ezek a szituációk, nevezzük úgy, hogy férfias játszmák.
Abszolút. Az üzleti és politikai életben visszajön az apum, nagyon az ő fajtája vagyok. Nagyon sok mindenben makacs vagyok, hordozom magamban az ő jegyeit. Kiskoromban mindig ellenszegültem, felnőtt koromra megváltoztam. Apum makacssága, stabilitása, a gyors észjárása bennem is megvan. Amikor ott ülök egy üzleti tárgyaláson és fél perc alatt döntenem kell, megteszem. Politikai kérdésben is azonnal határozok. Fajsúlyos, nehéz helyzetekben, komoly szituációkban gyorsan reagálok. Viszont a napi dolgokban, mint pl. a bevásárlás, ott elvérzek. Egyszerűen nem tudok jól üzemelni, utálom is.
Hogy működik ebben Chopin lelke?
Akkor inkább Rachmaninov.
Akkor legyen.
El is mondom, hogy miért. Chopin egy olyan zeneszerző, aki szinte üveghangokra komponált légiesen könnyed, ám pokoli nehéz futamokat. Amikor egészen fönt szólal meg a billentyű, éppen, hogy hallod, és olyan hangzása van, mintha az üveget villával megkocogtatnád. Nagyon puhán lehet Chopint játszani, nagyon el lehet benne merülni és hajladozni jobbra-balra. Én nem ilyen vagyok, ettől még imádom. Ha felkérnek egy Chopin nocturne-re, szívesen eljátszom, de az már nem én vagyok.
Miért nem mondasz nemet?
Mert szeretem, Chopinre nem lehet nemet mondani. 11 éves voltam, amikor az ukrán származású zongora tanárnőm azt mondta, itt az idő, megtanuljuk Rachmaninov Cisz-moll preludjét, pont. Bár lelkiekben nagyon fiatal voltam még ehhez, mert komoly témát boncolgat a mű, amit egy fiatal gyerek nem nagyon ért, de a tanárnőm bízott bennem, amiért hálával tartozom neki. És megcsináltuk.
Kellett hozzá önfegyelem, feszesség, erő, sok-sok gyakorlás és kitartás.
A mai napig tanít ez a mű. Rachmaninovnál nem hajladozhatsz, mint Chopin-nél. Nem engedheted el magad. Ez vagyok én. Ott ülök egy gazdasági vagy politikai egyeztetésen, és nekem akkor pillanatok alatt le kell tudnom egy ilyet játszani magamban, döntést kell hoznom. Nincs idő hajladozásra, idő kérésre.
A sportra szokták mondani, van a híres Hamingway idézet, hogy a sport megtanít becsületesen győzni, és emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít. A zene is?
Igen. A legnagyobb fegyelmet, biztonságot, sikereket és örömöket a zongorától kaptam.
Ennek ellenére, az igazi karrier nem ez lett.
Mert tudtam, hogy nem ez az én utam. Amíg élek a zongorához fogok ülni, ez egy szerelem.
Akkor vissza ahhoz, hogy ezek férfiasnak mondott játékok, vagy játszmák.
Igen. Harcok. A helyzet az, hogy nagyon korán belecsöppentem ebbe a férfiak által uralta világba, legyen az az üzleti, vagy a politikai élet.
Tényleg férfiak által uralt?
Igen. Politikai főtanácsadó vagyok, gyakorlatilag az első ügyeimben, az első olyan eseményen, egyeztetésen, ahol főtanácsadóként voltam, rám sem néztek. Negligáltak, semmibe vettek. Volt egy kerekasztal beszélgetés, ahol mindenkire sor került, mindenkinek a saját véleményét kellett elmondania. Amikor én következtem és megnyomtam a mikrofont, az asztaltól három férfi is felállt, hogy ők most már szünetre mennek, nem törődtek azzal, hogy én éppen akkor kezdek beszélni. Erre én kinyomtam a mikrofont, fölálltam, és azt mondtam, hogyha én megadtam a tiszteletet, és végig hallgattam mindenkit, akkor ugyanezt a tiszteletet elvárom mindenkitől. Hallgassanak végig, majd utána lesz szünet, csüccs. Ez volt a bemutatkozásom. Visszaültek, én pedig belekezdtem a mondandómba, közben láttam, hogy elkezdenek mocorogni, hogy hát végül is nő, de nem is butuska, lehet, hogy érti, amit mond, lehet, hogy mégiscsak érdemes őt meghallgatni. Jött a szünet, utána már úgy ültünk vissza, hogy azt éreztem, bár még nem vagyunk egyenlő partnerek, de elindult valami. Ugyanez volt a gazdasági életben is. Rettentő nehezen indult. Mert huszon-, vagy harminc évesen bekerülni egy férfiak által uralt világba, piszok kemény. Nőként érvényesülni egyébként is mindig kihívás valamilyen szinten, mert ha szép vagy, nem kell okosnak lenned. De ha szép vagy, az már egy hendikep is lehet. Ilyenkor jóval több energia megy el arra, hogy bizonyítsd, alkalmas vagy a feladatra, és hogy komolyan vegyenek.
Vannak női vezetők, akik azt mondják, hogy ők ezt egyáltalán nem érzik.
Szerencsések. Én eleinte éreztem ilyet. Persze még fiatal voltam és naív, nem tudtam úgy olvasni a jeleket, mint most. Aztán ott van az, hogy a férfiak egymás között egészen másképp beszélnek. Ha egy nő bekerül egy munkatársaságba, szakértői csoportba, akkor már azt érzik, hogy változtatniuk kell a stílust, egy kicsit megváltozik a fizimiskájuk, hogy is mondják ezt? Maníros lesz. És akkor kell egy pár hét, pár hónap, egy pár egyeztetés, amikor már látom az igazi arcukat.
Gaz férfiak.
Ma már minden más. Az üzleti és politikai kapcsolataim is 5-10 éves múltra vezethetők vissza, ezeken a körökön már túl vagyok. A legtöbb munkatársammal bizalmi, szinte baráti viszonyt ápolok, szerencsés vagyok. Azonban sosem szabad elfelejteni, mégis csak egyedül van az ember. Mert ilyen ez a világ.
Tényleg, a politikában, a nemzetközi politikában a nők hogyan működnek? Vannak most azért az angol és a német politikusok, ha csak nézem, vannak szép nők, meg kevésbé szép nők a politikában.
Nem ez a lényeg. Nem a nőt kell nézni.
Tehát férfiként kell, hogy kezeljen egy férfi egy nőt, ez nehéz ügy.
Bocsáss meg, sose kérnék ilyet. Büszke vagyok arra, hogy nő vagyok, ezt nem szabad keverni. De egy adott témát illetően nincs férfi vagy női kérdés: emberként kell egymással bánnunk, nemtől függetlenül.
Az jó.
A politikai világ kívülről szinte átláthatatlannak tűnik, belülről még inkább. Ha már a briteket említetted, Theresa May nagyon érdekes.
Vannak olyan pozíciók, amiket el kell vállalni, és vannak olyanok is, ami meg abszolút te vagy, az a te portfóliód, a te hitvallásod, és azt te akarod.
Az utóbbi nagyjából az esetek öt százalékát teszi ki. A másik 95 százalék az, amit neked meg kell tenned, amit elvárnak tőled, amit el kell vállalnod. Theresa pengeélen táncol, kemény, egy atombomba, akit le tudtak oda dobni, a maga módján próbál a stábjával folyamatos akciótervet kidolgozni arra, hogy mi lesz a Brexit után. Közben állandóan támadják. Nehéz. Aztán ott van az ellene indított bizalmatlansági indítvány, amit rezzenéstelen arccal viselt. És akkor még nem beszéltünk az ellen folyó támadásokról. Mindeközben mosolyog és egy arcizma sem rándul. Zseniális. Egyébként a nemzetközi politikában, ha csak a parlamentet nézzük, nagyon sok női politikus van. A nyugati nyitott kultúrában talán már jobban állnak ehhez a kérdéshez. Akik nagyon pozitív példát mutatnak ebben, azok a svédek, ha jól tudom, a képviselők majdnem fele nő. Aztán ott van három európai női kormányfő: Németország, az Egyesült Királyság és Norvégia. Szóval, én kellően pozitívan állok ehhez a kérdéshez.
Mondod, hogy a nyitott világban. Most pont ez a nyitottság és zártság közötti napi konfliktus van.
A migrációra gondolsz?
Arra is.
Ez egy nagyon kényes téma. És bármennyire nem akarunk ezzel foglalkozni, vagy erről tudomást venni, muszáj és kell is róla beszélni, hogy az emberek megértsék, mit is jelent ez valójában. Más értelemben a nyitottság a női egyenjogúságát is szolgálja, és meggyőződésem szerint erre is szükség van.
Ehhez kell a nyitottság, azok akarunk lenni, Nyugat-Európához tartozni, de most mi akarjuk megváltoztatni Nyugat-Európát.
Éppen ellenkezőleg. Helyzet van, amire reagálni kell. Szélsőséges nézetek vannak Európa szerte, amit közelíteni kell egymáshoz. Minden országnak más és más az érdeke, tehát a saját szempontját szem előtt tartva fog állást foglalni egy-egy dosszié kapcsán. Izgalmas és felelősségteljes feladat ez. Nincs jó vagy rossz döntés, netán egy bevált recept. Történelem van, amire mindenki hivatkozik, ami meghatározza a jelent és a jövőt.
Te női kvóta párti vagy? Miközben a gondolkodásoddal és a tudásoddal teremted meg magadnak a pozíciót.
Nézd, erre összetettebben kell válaszolnom. Én arab szakértő vagyok. Szakterületem a migráció és a bevándorlás politika. Eleve kényes terület, ráadásul nő vagyok. Amikor ilyen témában tárgyalok, bizony érzem a megkülönböztetést, pedig nem lenne szabad. Úgy gondolom, hogy
több nőre van szükség a világ minden táján, bármilyen feladatról is legyen szó.
És ha már itt tartunk, úgy vélem, hogy egy arab gondolkodást és kultúrát nem lehet az európai társadalomba átültetni. Mint ahogy egy európai kultúrát sem lehet az arab társadalomra kényszeríteni. Képtelenség. Lehet országot váltani, de kultúrát sosem fogsz tudni.
Rachmaninov, üzlet és a politika, így a három egy egység. De közben nagyon érdekes, hogy amikor a zongoráról, a politikáról, vagy az üzletről beszélgetünk mégis, pillanatok alatt tud változni az arcod.
Ez nagyon fontos, a zongoránál, az arcomon látszódnak az érzelmeim. Egy üzleti vagy egy politikai tárgyaláson, te nem gesztikulálhatsz hevesen, nem vághatod pofon a másikat, ha sértegeti az országod. Nem árulhatod el, hogy egy fájó, vagy nehéz pontra kérdezett, amire lehet, hogy abban a pillanatban még nem tudod, hogy mit fogsz válaszolni, de azt kell mutatni, hogy te nagyon magabiztos vagy, és pontosan tudod, mit akarsz, és nem tántoríthat el a célodtól. Az üzleti életben és politikában is nagyon sokszor jelen van, hogy próbálnak összezavarni.
Ezt élvezed, vagy fáraszt?
Imádom. Régen féltem az ilyen helyzetektől, ma már inkább kívánom.
Ez olyan, mint egy zongorafutam.
Igen. Nagyon résen kell lenni, ez a legjobb szó. Rachmaninovnál is te osztod be a levegődet.
Nem lehet mellé ütni.
Nem. Ott van annyi lehetőséged, hogy te osztod be a levegőt, de pontosan tudod, hogy nehéz akkordfogásod lesz. Rachmaninov olyan, mint Liszt. Ketten voltak olyan zeneszerzők, akik olyan akkordokat írtak, hogy mind az öt ujjad dolgozik, hogy minél teltebb hangzás szólaljon meg. A mozgásoddal is irányítod, hogy mennyi időd van reagálni hang és hang között. Mindig együtt kell muzsikálni a zongorával. Pont olyan, mint egy tárgyalás. Párbeszédben vagy a másik féllel. Szinte rátapadsz a mondataira, figyeled a reakcióit, majd ezek együttes hatására fogalmazod meg a válaszod.
Nincs hibázási lehetőség, nagyon észnél kell lenni.
Elvégre nem hívhatod fel a tárgyalás után, hogy bocs, de ezt vagy azt mégsem így szeretném.
Mi az, ami legjobban vonz most, hogy megcsináld? Ez a politikában, a zenében, valamilyen alkotásban, vagy az üzletben van? Mi az, ami a legnagyobb élvezetet hozná most az életben?
Szeretném az egyensúlyt megteremteni a napi politikai és az üzleti feladataimban, de legfőképpen a magánéletemben. Egy kezemen tudom csak megszámolni, hogy az elmúlt 12 évben hányszor tudtam mesét olvasni a kislányomnak. Talán még nem késő elkezdeni. Kimondhatatlanul hálás vagyok neki mindenért. Mindent, amink van, együtt értük el. Ebben is nagy szerencsém van, mert a legtöbb helyre magammal tudom vinni, és nagyon élvezi is ezt a fajta diplomata jelenlétet. Azonban most, hogy 40 éves leszek, érzem azt, egy picit szeretnék megállni, talán a csöndre vágyom a sok zsivaj után. Nagyon nyüzsgős volt az elmúlt 12-15 évem. Állandóan úton lenni, éjszakákat és hétvégéket is átdolgozni éveken át egy idő után már nem olyan motiváló. Egy idő után az ember felteszi magának a kérdést: miért is csinálom? Mostanában egyre többször érzem azt, újra festenem kéne. A minap – hosszú idő után végre eljutottam egy lenyűgöző zongoraversenyre, elsírtam magam. Felemelő volt. Sok-sok ilyen kell most nekem. Ezektől újjászületek. Attól a világ nem áll meg, minden megy tovább, de egy jóval ütemezhetőbb, nyugodtabb életre vágyom. Közös mesékkel, további izgalmas feladatokkal.
( onBRANDS – Kőszegi András )
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
