KŐSZEGI ANDRÁS
Formálisan még nem beszélgettünk, tehát hogy lesz-e ebből interjú, még nem tudom, mert neked mindig máshol jár az agyad.
SVÁBY ANDRÁS
Ha nem is mindig, de gyakran. Ha valami érdekel odafigyelek, ha nem azonnal lefűzök. Olyankor rám lehet szólni, hogy figyelsz, itt vagy? Akkor visszajövök. Ilyen voltam, amióta az eszemet tudom.
A munkában ez okozott konfliktusokat?
Okozott, de amikor fontos dolog történik, akkor nagyon tudok fókuszálni. Amikor még gyerek voltam, akkor ezt nem vizsgálták, nem diagnosztizálták, de ma ezt hívják ADHD-nak. Figyelem-összpontosítási zavar. A másik oldalon ez valamit ad az embernek,
érzékeny vagyok és érdeklődő. Szeretek figyelni emberekre, sorsokra.
Érdekelnek a történetek. Meghatnak és beleélem magam más ember élethelyzetébe. Azt gondolom, hogy ezek olyan riporteri skillek, amik fontosak.
Fontosak, de ezek nem tanulhatóak.
Minden tanulható. Ez is, de van, akiben alapból benne van.
Tehát érzéke, vagy ahogy mondtad, érzékenysége?
Érzékenysége, az talán még fontosabb.
Az lehet, hogy nem ebből a figyelemzavarból adódik, hanem hoztad otthonról? Édesapád egy Kossuth-díjas festőművész.
Művészet nincs érzékenység nélkül. Apám is extrán érzékeny volt.
Genetikusan hozott?
Nyilván. Van ebben genetika. Gyakran obszerválom magam és tudom mik azok a szokások, amiket a szüleimtől hoztam. Ezek között van, amit szerettem bennük, van amit nem. Magamban hordozom ezeket. Van úgy, hogy azon kapom magam, hogy úgy viselkedem, mint az anyám. Olyanokat mondok, amiktől gyerekként felkaptam a vizet. Természetesen imádtam anyut, de mindenki ismeri azt az érzést, hogy időnként az agyára megy az az ember, akit nagyon szeret.
Biztos másnak meg én megyek az agyára.
Így kerek a világ.
Rengeteg kommunikációs terület és felület van, lásd közösségi média, és mindenki kommunikál. A minőségét látjuk, tehát hogy bizonyos fajta érzékenység nélkül, vagy érzék nélkül ezt nem lehet csinálni.
Aki nagyon érzékeny ne olvassa a közösségi média komment részét. Nem tudja kiheverni. A Facebook térhódításának elején sokszor odatévedtem. Ma már szinte soha. Vannak moderátorok, én régóta nem rontom a közérzetemet, hogy ezeket olvassam. A posztokat nézem, a kommenteket szinte soha. Minek? Hogy elrontsam a napomat?
Ezt hagyod, ez megtörtént veled?
Már nem. Amúgy ez az egész facebookos kommunikáció egy teher. Ha figyeled, én
visszafogottan kommunikálok és biztosra megyek.
Olyan dolgokat teszek ki, amikről már tudom, hogy működnek.
Csak a Napló nézettségét.
A Napló nézettségét azért kommunikálom, mert sehol máshol nincsen kommunikálva. Nekem fontos.
Azért itt az onbrands.hu oldalon!
Igaz, inkább úgy mondom, hogy kevés helyen van kommunikálva. Pedig a televíziózásban ez a legfontosabb mérőszám. Nem feltétlenül azt mutatja, hogy mennyire jó az a műsor. Ám ha sokan nézik és rákapcsolnak az jelent valamit. Egy riportműsor, vagy egy magazinműsor kategóriában különösen fontos. Akárhogy is nézzük, ez egy értékmérő. Minket ilyen sokan néznek. A Coca Cola, a Levi’s, vagy a Toyota is azt figyeli elsősorban, hogy mennyi terméket tud eladni.
Nálunk a tévében a nézettség, az értékesítés darabszáma.
Mindjárt rákanyarodunk, nyilván nem lehet kikerülni a Napló sztorit, de maradjunk a közösségi médiánál. Igazat mondasz, hogy nem nézed a kommenteket?
Igazat.
Teljesen kivezettem az életemből a kommentek figyelését.
A magánoldalam az más, ott az ismerőseim vannak, akiknek többnyire adok a véleményükre.
Őszintén szólva, amekkora lehetőség a közösségi média, akkora teher is. Hogyha visszamegyünk a pályánk elejére, a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyar Rádiójába, amikor rohangásztunk a riportermagnókkal, ahhoz képest egy nagyon más világ, és ugye ötvenen túl vagyunk. Ez egy teljesen másfajta felkészültség, talán stílus. Mennyire tudod ezt követni?
Így van. Nagyjából up-to-date vagyok.
Minden platformra odafigyelek, de nem minden platformon vagyok jelen.
Sőt, a legtöbb platformon minimálisan vagyok jelen. A TikTok-on próbából indítottam egy-két videót, ám csak teszteltem a rendszert. Érdekelt hogyan működik. Lehet, hogy egyszer eljön az a pont, amikor a TikTok-on is jelen szeretnék lenni, de most még ezt nem érzem. Ugyanígy vagyok az Instagrammal. Én nem vagyok képes magamat állandóan fotózni. Itt van remek dublőröm, Karcsika, akiről bármit kiteszek, azt nagy boldogsággal fogyasztják az emberek.
Karcsika első nap beelőzött engem az Instán, csak mondom.
Karcsika elképesztő, és hogyha odafigyelnék Karcsika facebookos, instás meg tiktokos kommunikációjára, akkor dübörögne, ám egyszerűen nincs rá időm és nincs olyan nagy kedvem ezzel foglalkozni.
Karcsika népszerűsége még engem is naponta megdöbbent.
A kommunikációs stílus, a sebessége, az információk áramlása teljesen más lett. Jól tudom, már nem nagyon emlékszem, Pekingben voltál rádiós tudósító?
Igen, ’96-97-ben voltam rádiós tudósító Pekingben. Ez egy kevert állás volt, mert félig voltam a Magyar Rádió tudósítója, félig pedig a Kínai Nemzetközi Rádiónak a nyelvi lektora, tehát ebből állt össze a fizetésem.
Beszéled a nyelvet, a kínait?
Nem, én csak angolul tudok, van egy francia nyelvvizsgám is, de nem gyakorlom a nyelvet. Bajban lennék ha franciául interjút kéne készítenem. De a kínait kicsit megtanultam. Egy kínai étteremben el tudom játszani, hogy értem a nyelvet. Rendelni tudok kínaiul.
Szóval más volt akkor, csináltál egy anyagot, beküldted a rádióba, ott valaki beszerkesztette, valamikor kikerült adásba, most meg valami pukkan, már azonnal mindenhol ott van.
Már nincsenek is tudósítók, ez a szakma átalakult. Nincs értelme tudósítói helyeket fenntartani, a kivétel esetleg Brüsszel. Régen csak a Magyar Rádiónak volt Bonnban, Brüsszelben, Washingtonban, Kijevben, Moszkvában, Párizsban, Prágában, Bécsben, Belgrádban tudósítója. És akkor az MTI-ről nem is beszélek, mert nekik minden bokorban volt tudósítójuk. Erre már nincs szükség, ott az internet. Hogyha kell, fölül az ember egy repülőre, és három óra alatt ott van bárhol Európában.
Meg van kint ismerős a helyszínen.
Igen, fel tudod hívni az ismerősödet a helyszínen, és gyakorlatilag broadcast minőségben egy mobiltelefon segítségével interjúzhatsz vele élőben.
Soha nem jön vissza, mint ahogy nem jön vissza a kereskedelmi tévék elindulása sem, amiben ugye ott voltál a legelején.
Kereken 25 éve indult a TV2.
Neked az nagy durranás volt?
Ne viccelj! Nagyon nagy. Semmihez se fogható. Korábban dolgoztam a Magyar Rádióban, illetve a Magyar Televízióban,
ismertem azt az érzést, hogy az emberek megismernek az utcán,
meg szebb banánt kapok a zöldségesnél. A kereskedelmi tévék egészen másfajta ismertséget hoztak. Egyfajta rajongást, amire nem is voltunk felkészülve.
Mit volt nehezebb akkor fiatalon megemészteni, a népszerűséget, vagy hogy abban az időben a helyzetből adódóan borzasztó sok pénzt lehetett keresni.
Ha nem is borzasztót, de nagyon jól kerestünk. Gyorsan léptünk előre mindenfajta ranglétrán, a fizetésin is.
Nem a zsebben akarok turkálni, hanem a történelmi helyzetet próbálom felidézni úgy, hogy neked milyen változást okozott ez az életedben.
Óriásit. Akkor költöztem saját házba, új autó, nyaralások. Jól indult az igazi felnőtt életem.
Ezt is fel kellett tudni dolgozni.
Persze, és nem is mindig sikerült. Voltak olyan helyzetek, amikor akkor az ember azt gondolta, hogy mindenhez ért, mindent jól meg tud oldani és mindenben jó. Ez nyilvánvaló tévedés volt, ami párszor be is bizonyosodott. Vállaltam olyan műsort, amiről ma már tudom, hogy nem kellett volna. Ma már nem tennék ilyet.
Nincs az a pénz, hogy bemenjek olyan szakmai szituációba, amihez nincsen kedvem.
Már nincs rá szükséged.
Nincs. Pontosan tudom, hogy mi az, amivel nézettséget generálok és jól érzem magam benne. De azt is, hogy mi az, amivel esetleg megégetem magam.
Az egyik legnagyobb összetevője a sikernek, ez a fajta magas önismeret, mert pontosan tudják, hogy várhatóan miben lesznek sikeresek, vagy amiben nem, abba nem mennek már bele.
Persze. Az önismeret fontos, de minél korosabbak vagyunk, annál jobban ismerjük saját magunkat. Az önismerethez is kell élettapasztalat. Korábban az ember hajlamos azt gondolni, hogy mindenhez ért. Mindenhez is.
Aztán belecsaptatok a műsorgyártásba is.
Igen. Gyorsan lettünk kis sufni műsorgyártó cégből nagy cég. A sztorink egy műsorral indult, abból lett kettő, négy, nyolc és így tovább. Csak kapkodtam a fejem, egyszer csak vállalatvezető lettem, magam sem értettem hogyan.
Mennyire gyilkolták egymást az emberek ezekért a pozíciókért? Mert azért ez teljesen megváltoztatta a magyar médiavilágot.
Nekem arról nincs emlékem, hogy nagyon gyilkoltuk volna egymást. Én valamiért mindig jóban voltam a külföldi tulajdonosokkal, pontosabban azok képviselőivel. Ez nagyon sokat számított már a TV2 indulásánál is. Volt egy Brian nevű nagytekintélyű figura, később jött egy David nevű másik amerikai, viszonylag jól megtaláltam velük a hangot. Mindig tandemben dolgoztunk Kereszty Gáborral is. Ő nálam is jobb volt a kapcsolat teremtésben. Pontosabban, kiegészítettük egymást. A mai napig közeli barátok vagyunk. Párhuzamosan alakult a karrierünk, mindig úgy tekintettek ránk mint akik összeforrtak, akiket együtt kell mozgatni, együtt kell fölemelni, vagy esetleg együtt kell elküldeni a picsába. Elnézést a kifejezésért, de ez most a helyes szóhasználat.
A Napló akkor őrült sikeres volt, aztán egyszer csak vége lett, eljöttél. Jött tíz év szünet.
A műsor még nélkülem is futott pár évig, de elálmosodott.
De neked volt tíz év szünet.
Igen.
Azt nem kérdezem meg, hogy hiányzott-e a televíziózás, meg hiányzott-e a Napló.
Megkérdezheted. Hiányzott.
Mindenki azt mondja az elején, hogy nem, de aztán igen, hiszen aki egyszer csinálta, annak hiányzik.
Amikor az elején faggattak erről, akkor én is azt mondtam, hogy nem hiányzik. Nem csak a külvilágnak, hanem a szüleimnek, a családomnak is. Talán még magamnak is ezt próbáltam bemesélni. Aztán éreztem, hogy szükségem van erre a közegre. Még ebben a teljesen új televíziós világban, ahol a klasszikus tv mellett agresszíven tör előre a milliófajta internetes content, a streaming, szóval hogy ebben a szituációban is
meg tudom azt mutatni, hogy van ennek a fajta klasszikus tévézésnek is létjogosultsága.
Most már öt éve, hogy elindult az ATV-n?
Öt és fél most már.
Őszintén szólva egy forintot nem adtam volna érte, hogy ez újra sikeres lesz.
Én biztos voltam benne. Halál biztos.
Az jó.
Dirk Gerkenssel, az RTL, később a TV2 tótumfaktumával, vezérigazgatójával fogadtam is ebben. Halálbiztos voltam, hogy akár a nagy csatornákat is meg tudjuk verni. Magabiztos voltam az induláskor. Dirk már kikopott a magyar médiából, én maradtam.
Mi szerencsére nem fogadtunk, mert ez alapvetően egy médiatörténeti tévedésem volt, ezt utólag be kell látnom. Az egy más kérdés, hogy minden héten publikáljuk itt a nézettségi számokat, hogy most a legutóbbi, 12. hely a listán, a teljes lakosságot nézve kiemelkedő, de összességében ez néhány százezer nézőt jelent most, és mondjuk nem 3,5 milliót.
A YouTube-on és a Facebookon mi is milliókhoz jutunk el. Nem ritka az 5-10 milliós fecabookos nézettségű hetinaplós film. Ám nekünk nem az internetes nézettség a fontos.
Mi televízió vagyunk, nekünk a primer nézettség a lényeg. Azt kell elérnünk, hogy este hétkor várd a műsorunkat, amiatt kapcsold be a tévét és ne utólag legyél kíváncsi.
A mi műsorainknak utólag is brutális megtekintése van, de azt nem kommunikáljuk, mert alapvetően nem utónézettségből élünk. Az már egy utórengés. Örülünk neki, nézzük, követjük, de nem az a lényeg.
Sváby beoltatta magát, Sváby beteg, Sváby nem tudom, mit csinál, de azért hál’Istennek bulvártémákban nem vagy túlexponálva.
Nem is leszek. Nem érzem már a bulvárt, nem is tartom magamat bulvár szempontból izgalmasnak.
Tudatosan kerülöd, hogyan kezeled?
Tudatosan is kerülöm, nem teszek ki mindent magamról se facebookra, se instára. A bulvár ugyanis, már nem úgy működik, hogy az újságíró tartja a kapcsolatot és hívogatja az ismertebb embereket, hogy mi történt velük, volt e nyaralni…
Megnézi az Instát és megírja.
Megnézik az Instádat, megnézik a Facebook-kommunikációdat és anélkül, hogy téged bárki fölhívna, cikkek generálódnak a bulvármédiában. Ezt sokan élvezik , tudatosan és profin gerjesztik.
Én már a címlapon lévők java részéről azt se tudom kicsoda.
Kulcsár Edináról néhány hete tudom, hogy ki, de se a korábbi, se a mostani pasijának nem jut eszembe a neve.
Nekem azért jutott eszembe, hogy Csuti, mert én mindig azt hittem, amikor olvastam a címeket, hogy a Csuti egy nő. De aztán kiderült, hogy egy nőnek a pasija.
Szétszakadt a bulvárhősök és a saját maguk bulvárkarrierjére odafigyelőknek a menetoszlopa. Szerintem hatalmas a kockázata, ha foglalkoznak veled. Lehet, hogy az eredeti cikk korrekten van megírva. Ám azt átveszi egy másik oldal és ad egy új címet. A harmadik oldal mégjobban kicsavarja. Ad egy újabb címet, te csak kapkodod a fejed.
Ez már a sötétség birodalma, a végén nem is ismersz rá az eredeti cikkre és könnyen egy faszkalap lesz belőled.
Pont tegnap publikáltam erről sokadszorra, a címadás és a leadek felelősségéről. Mit szólsz ehhez az egészhez?
Őszintén?
Mint a szeriőz média öreg, egyik utolsó mohikánja.
Én nem vagyok szeriőz. Aki ismer engem, az tudja, hogy minden vagyok, csak szeriőz nem.
A tartalomgyártás minőségére értem.
Nagyon sokáig nem idegesített ez a fajta clickbait. De már nem tudom kinyitni az ilyen oldalakat. Engem nem érdekel, hogy rákban meghalt a sorozatsztár és akkor kiderül, hogy egy bangladesi valakiről van szó, akiről még életemben nem hallottam és nem is fogok. Taszítanak ezek a címek. Ott tartok, hogy ezeket a clickbaites címeket ki sem nyitom. Nem érdekelnek, mert átvernek.
Tegnap írtam arról, hogy a finn miniszterelnök végig tagadta, hogy drogozott, majd belekattintasz, és kiderül, hogy negatív volt a drogtesztje. Tehát ha nem drogozott, akkor miért az a cím, hogy végig tagadta, hogy drogozott? Egész egyszerűen döbbenetes.
Látod, én annyira telítődtem ezzel, hogy átlátok a szitán. Én is láttam ezt a címet, rá se kattintottam, mert tudtam mi lesz a tartalom. A cím alapján ki tudom számítani, mi lesz a cikkben.
Láttam már ilyen képletet.
Ez az átkúrási faktor. Ha engem folyamatosan átvernek egy oldalon, akkor oda nem fogok kattintani. Szerintem előbb-utóbb ez lesz ezeknek a sorsa. Tehát
a clickbaite időszaknak is vége lesz,
le fog csengeni, nem fog ez örökké tartani.
A másik ilyen meredek téma, a fake news, a valóság a manipulálása. Egész egyszerűen olyan szintre jutott az információáramlás és a hamisítás minősége, hogy felismerhetetlen, nincs ember, aki ebben eligazodik.
Ez így van. Tudom, hogy mire célzol, én erről szívesen beszélek. Különben te vagy az első, aki egyáltalán vette a fáradságot, hogy engem is megkérdezzen erről. A történet arról szólt, hogy az adásban az ukrajnai háború tiktokos kommunikációjáról beszéltünk. Az általunk kigyűjtött felvételeket előre elküldtük egy szakértőnek, aki hozzánk hasonlóan nem vette észre, hogy az egyik snitten, van egy manipulált harci helyzet egy számítógéppel előállított tartalom. Örülök neki, mert ebből pont azt lehet látni, amiről beszéltünk, hogy
keskeny a határmezsgye a valóság és a fake news között.
Mi megtettük az előzetes óvintézkedéseket, hiszen elküldtük a szakértőnek, megnézte, ő nyilatkozott róla.
Igen, csak minden olvasó minden cikkben nem kérdezhet meg egy szakértőt, hogy manipuláció-e, igaz-e, megtörtént-e, valós-e.
Persze, nem lehet.
Őrült veszélyes.
Őrült veszélyes és ez ma még csak az eleje. De már most nulla forintos applikációval lehet előállítani a te meg az én beszédhangomat néhány mondatból. Nyilvánvalóan ez veszélyes, de az embernek ezzel is tudnia kell együtt élni.
Mint a régi viccben, drágám, nekem hiszel vagy a szemednek?
Abszolút, igen.
No, akkor vissza a valóságba. Nagyon finom a kovászos uborkaleves, szóval miért lett étterem? Mindenki, aki, elért egy bizonyos szintre és elég híres…
Éttermet csinál?
Igen akkor éttermet csinál.
Igen, de nem mindenkinek jön össze.
Valóban, leginkább nem.
Sok ilyet láttam. Az ember azt is gondolhatja kívülről, hogy az étterem csak annyi, hogy megvásárolsz, vagy kibérelsz egy helyet. Nem ennyi. Ebben sok munka van. Rengeteg. Egy étterem nem magától működik, ezzel sokat kell dolgozni.
Nincs siker munka nélkül.
Csak a mesében van. Nem véletlen, hogy ez az étterem kilenc éve jól megy. A környékbeliek szeretik, a Covidot elbocsátások nélkül átvészeltük. És a mostani energiaválságot is túl fogjuk élni.
Pedig sokan végleg bezártak.
Meg nagyon sokan be fognak zárni.
Igen?
Nagyon sokan. A sárga csekkek rengeteg vállalkozást ki fognak végezni. Az alapanyag árak növekedése már csak hab a tortán. A kettő együtt durva combó.
Kérdezném, hogy megoldható-e?
Szeretném és azt gondolom, hogy igen. Nyilvánvalóan áremelkedés nélkül nem lehet megúszni. De az árakat se lehet pofátlanul emelni. Tegnap is az árakról vitatkoztunk. Nem mindegy, hogy valami 3480 forint, vagy 4280. Nüanszokra figyelünk, mert ezen múlik, hogy túléljünk. Most ezt kell tudni megérezni.
Szereted ezt?
Nagyon.
A bizniszen túl.
A bizniszen túl szeretem. Elmesélek egy történetet. Gyerek voltam, talán általános iskola alsó osztályos. A szüleim elvittek egy gyerekpszichológushoz. Akkoriban ez nem volt divat, nem is nagyon voltak gyerekre szakosodott pszichológusok. Voltak ezek a bizonyos összpontosítási figyelemzavaraim, amiről itt a beszélgetés elején szó volt. Elvégeztették velem a klasszikus teszteket, fát rajzoltam, különböző fényképekről beszéltettek, csúnya bácsi, még csúnyább bácsi stb. Utána azt mondta a szüleimnek a gyerekpszichológus, hogy nincs a gyerekkel különösebb probléma, csak annyi, hogy annyira igényli a sikert, annyira sikerorientált, hogy mindenképpen olyan szakmát kell választani, ahol azonnali visszacsatolás jön, hogy sikeres, vagy nem. A vendéglátás ilyen. A televíziózás meg még ilyenebb. Azért
kevés olyan ágazat van a világon, ahol azonnal sikert tudsz elkönyvelni.
A tévében az adás másnapján megjön a nézettség.
A sikerről beszélsz, én a kudarcról akartam kérdezni, mert csak azt látjuk, hogy sikeres a riporter, sikeres a tévés, siker az étterem.
Nyilván voltak kudarcok. Nem minden sikerült.
Mi volt az, vagy volt-e egyáltalán olyan, ami úgy tényleg arcul csapott és azt mondtad, hogy elég?
Az ember életében nem csak sikerek vannak, hanem nagy pofára esések is.
Ezekből tanultam. Nincs olyan, hogy valaki csak sikert sikerre halmoz. Lehetetlenség. Egyszer volt egy műsorom a régi TV2-n, 1 versus 100. Ez egy amerikai formátum, itthon 1 a 100 ellen címmel futott. Én voltam a műsorvezető és a műsor bukott. Szerintem nem voltam benne rossz, de nézők nem fogadták el, hogy kiléptem a skatulyámból.
Akkor még nem tudtam, hogy az én skatulyám a Napló,
a nézők ebben fogadnak el.
Nagyjából azzal kezdtük, hogy mennyire érzékeny vagy és hogy mennyire hiszel abban, hogy ez hozott érzékenység, tehát a szülői múltunkkal hozzuk. A legifjabb junior Sváby öt éves?
Öt éves múlt nemrég. Két nagyfiam van meg egy kisfiam, két kapcsolatból.
Most azért mondom, hogy a legkisebb, mert a nagyok már felnőttek, tehát az a része már megtörtént.
Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre.
Kétségem nincsen. Sokat beszélünk mostanság a generációs gapről, de hogy nyilván nem csak mi változunk, közhely, de borzasztóan változik a környezetünk, a technológia, a társadalom, minden. Mik azok a legfontosabb dolgok, amiket most neked, nekünk mindenképpen át kell adni a gyereknek, hogy túléljük és majd még ők is túléljék?
Most anélkül, hogy nagyon sokat gondolkodnék a válaszon, a legfontosabb, hogy ha meg akarjuk menteni saját magunkat, akkor valahogy
a tékozlást és a felesleges dolgok megvásárlását abba kell hagyni.
Nyilvánvalóan ezzel nem váltjuk meg a világot, de el kell azt fogadni, hogy az embernek elég egy sportcipő és egy dressz az edzőterembe és nem kell belőle harminc darab. De lehet, hogy elég, hogyha az ember használt autót vásárol, és nem terheli a környezetét egy vadonatúj autóval. Egy csomó dolog van és nem gondolom azt, hogy a szelektív szemétgyűjtéssel meg lehet menteni a világot. Ne vegyünk évente mobiltelefont, még kétévente se. A telefonom több mint három éves és egyszerűen nem érzem azt a kényszert, hogy én most megvegyem a legújabbat. Szóval ezeket az embernek meg kell tudnia állnia és elengedni, hogy ha meglát valamit. Hú, de klassz, megveszem, pedig van a szekrényben még 15 hasonló. Nem veszem meg.
Oké, azt akartam mondani, hogy már viszonylag nagy távolság van. Hogyan éled meg?
Mármint hogy öreg fejjel született egy kisfiam?
Ne mondjuk, hogy öreg.
Volt egy rémálmom, hogy amikor bemegyek majd az óvodába, akkor azt mondják, hogy ja, ma a nagypapa jött a kisgyerekért? Aztán elmentem az óvodába, és azt láttam, hogy a szülőknek a legalább ötven-hatvan százaléka annyi idős, mint én, és aki nem annyi idős, az öregebbnek néz ki, mint én. Nem akarok sok közhelyet mondani, de mindenki annyi idős, mint amennyinek érzi magát.
Na jól van, gurul a hütte, gurul a Napló. Van nagy terv, vagy azt gondolod, hogy most ez így jó és nem kell?
Most nincsenek nagy terveim.
Az a nagy terv, hogy nem lesz nagy terv?
Korábban sokszor mondtam, hogy mindig van A, B, C, D tervem. Most nincsen. Apró kis terveim vannak, nagy nincsen.
Ki tud egy évre előre tervezni?
Azt se tudjuk, hogy mi lesz holnap. Azt se tudjuk, hogy vége lesz-e a háborúnak a szomszédunkban, vagy kiterjed egész Európára. Nem tudjuk, hogy egyáltalán a rezsibe nem rokkanunk-e meg. Ma még azt se tudjuk, hogy amennyibe egy vacsora kerül itt, az Ürömi Hüttében, lehet, hogy fél év múlva ebből egy tojást sem fogunk vásárolni. Nagy traumaként ért a szüleimnek az elvesztése, mert nagyon szerettem őket, de időnként gondolok arra, hogy lehet, hogy ez így volt jó, hogy ők ezt már nem élték meg.
Beírhatjuk majd ezeket a mondatokat is egy naplóba, mindenesetre egy biztos ma, annyi már megtörtént, hogy a koviubi leves tényleg finom.
Azt hittem, hogy a Covid, mondom ha Covidról akarsz beszélni, akkor megöllek!
Koviubi leves, itt tartunk ma.
Örüljünk a mának!
Az onBRANDS interjúk hangfelvételének gépelését partnerünk az OGDI készíti el.
