A Paris Saint-Germain elmúlt tizenöt éve nem a szerves sportfejlődésről, hanem a sportmosásról (sportswashing) és az európai futball pénzügyi szabályainak módszeres kijátszásáról szólt.
A katari állam a hazai NER-hez kísértetiesen hasonló, államilag vezérelt és bújtatott csatornákon keresztül önti a pénzt a párizsi kirakatcsapatba.
Katar a 2022-es világbajnokság rendezési jogát a FIFA történetének egyik legkiterjedtebb korrupciós botránya közepette nyerte el.
Ma már nyílt titok: a rendezés megvásárlása és a Paris Saint-Germain 2011-es felvásárlása szorosan összefüggött. A híres 2010-es Élysée-palotabeli találkozón Nicolas Sarkozy akkori francia elnök, Michel Platini (az UEFA akkori elnöke) és a katari trónörökös
gyakorlatilag lemutyizták a jövőt:
Platini a katari vébére szavaz, cserébe Doha megmenti a csőd szélén tántorgó PSG-t, és elindít egy francia sporttelevíziót (ebből lett a beIN Sports).
Ettől a pillanattól kezdve a PSG működése kísérteties hasonlóságot mutat azzal, amit itthon a NER futballakadémiáinál és kirakatcsapatainál láthatunk:
a piacgazdasági logikát felváltotta az állami akarat és a feneketlen pénztárca.
A katari állami vagyonalap (Qatar Sports Investments – QSI) az elmúlt évtizedben folyamatosan feszegette, sőt, át is lépte az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) Pénzügyi Fair Play (FFP) szabályainak határait.
A „katari pénz” alapvetően három fő csatornán ömlik a párizsi kasszába:
1. A főszponzori kirakat: Qatar Airways (évi 70–80 millió euró)
Jelenleg a katari állami légitársaság a PSG fő mezszponzora. Bár a szerződés pontos összegét hivatalosan hétpecsétes titokként kezelik, a francia sportgazdasági elemzők egybehangzó állítása szerint a cég évente nagyságrendileg 70 és 80 millió euró közötti összeget utal azért, hogy a logója a párizsi mezeken szerepeljen. Ez a globális piacon az abszolút legfelső kategória, amellyel a PSG papíron olyan, organikusan építkező, százéves globális brandekkel került egy polcra, mint a Real Madrid vagy a Manchester City (amely mögött persze szintén egy közel-keleti állam, Abu-Dzabi áll).
2. A hazai “baráti” cégek hálója (évi 20–30 millió euró)
A NER-es TAO-pénzeket és állami cégek (Szerencsejáték Zrt., MVM) szponzorációit idézi az a gyakorlat, ahogy a PSG portfóliójában folyamatosan felbukkannak a különböző katari érdekeltségű nagyvállalatok.
Ilyen a katari távközlési óriás, az Ooredoo (amely az edzőközpont névadója), a Qatar National Bank (QNB) vagy épp a beIN Sports televíziós hálózat. Utóbbi esetében az összeférhetetlenség egészen abszurd: a beIN Media Group elnöke az a Nasszer el-Khelaifi, aki történetesen a PSG elnöke is. Ezek a kisebb-nagyobb szerződések összességében évente további több tízmillió eurós, garantált – és mesterséges – bevételt jelentenek a klubnak.
3. A láthatatlan védőháló: tőkeinjekciók és a veszteségek eltüntetése
A legnehezebben forintosítható, de a rendszer túlélése szempontjából a legfontosabb tényező maga a tulajdonosi védőháló: a katari állam bármikor hajlandó kifizetni a klub veszteségeit. Ennek két ikonikus példája volt az elmúlt bő évtizedben:
A QTA-trükk: A 2010-es évek elején a PSG-nek égető szüksége volt a bevételek papíron történő megnövelésére, hogy megfeleljen az UEFA szabályainak. A megoldás egy, a Qatar Tourism Authority (katari turisztikai hivatal) által kötött, évi 200 millió euróra értékelt, visszamenőleges hatályú szponzori szerződés lett. Ezt az ordítóan piacidegen húzást végül az UEFA is túlzásnak érezte, “piaci érték felettinek”, azaz tiltott finanszírozásnak minősítette, ám a klub érdemi, a működést veszélyeztető büntetés nélkül megúszta a nyílt pénzügyi doppingot.
A koronavírus-mentőöv: Amikor a Covid-19 pandémia és a francia televíziós jogok bedőlése miatt a PSG történelmi, több mint 250 millió eurós veszteséget könyvelt el egyetlen szezon alatt, a QSI egyszerűen végrehajtott egy 171 millió eurós tőkeemelést, betömve a költségvetésen tátongó lyukakat. Egyetlen, pusztán a piacon élő európai klub sem élte volna túl ezt a sokkot ilyen elegánsan.
Összegezve:
Ha csak a közvetlen kereskedelmi szerződéseket (mezszponzor, edzőközpont, hivatalos bank) nézzük, a katari állam évente nagyságrendileg 100 millió eurót juttat a klubba a saját cégein keresztül. Az igazi pénzügyi előnyt azonban nem ezek az összegek jelentik, hanem
az a végtelen háló, amely garantálja:
a klub akármekkora veszteséget is termel a transzferpiacon, a dohai vezetés egy gyors tőkeemeléssel vagy egy újabb, túlárazott “szponzori” szerződéssel mindig kisegíti.
Aki tehát a PSG-nek drukkol, az egy modernkori futballillúziónak tapsol,
amelyet ugyanaz a korrupcióra hajlamos, állami mindenhatóság tart életben a globális piacon, mint amit a magyar szurkolók a saját bőrükön is nap mint nap megtapasztalhatnak.
(Szerző: Heiszler Ákos, kommunikációs szakértő)